Emma a pályaudvar mellett várakozott az autóval. Eleanor a hátsó ülésen ült. Egyikük sem szólalt meg, a főbejáraton ki-be özönlő embertömeget figyelték. Egy órája ültek az kocsiban, Emma már nagyon türelmetlen volt. A főnöke a Dibrino miniszter asszonnyal folytatott megbeszélése után közölte vele, hogy feladata lesz. Olyan, ami hasonló az előzőhöz. Azóta nem kapott további információkat. Mind a mai napig fogalma sem volt róla, hogy mi lesz a dolga.

Hasonló, mint a múltkor. De melyikhez hasonlít majd?

Emma három éve lett Eleanor személyi testőre. A főnöke úgy gondolta, hogy a vezető beosztás együtt jár a folyamatos életveszéllyel, ezért bízta meg. Emma akkor ezt túlzásnak tartotta, de az idő Ms. Batert igazolta. Korábban el sem tudta képzelni, hogy valakinek ennyi ellensége legyen. Ez a nő maga volt a két lábon járó rosszindulat. Céljaiért bárkit bármikor feláldozott.

Emma tisztában volt vele, de mégis mellette maradt, egyetlen ok miatt. Ez az ok a pénz volt. Ms. Bater nem spórolt, ha a saját biztonságáról volt szó, amit legjobban az a bombabiztos autó bizonyított, amiben éppen ültek. Egy atomtámadást is túlélnének benne. Emmát is jól megfizette, megvette a hűségét.

Nem állt szándékában sokáig Eleanor testőreként dolgozni, különösen azután nem, hogy jobban megismerte. Jobban fizető állást viszont nem talált, hiába keresett. A pénz pedig mindennél többet jelentett a számára.

A megszállott pénzimádata valamikor iskolás korában kezdődött. Ő is irigyelte a gazdagabb családból származó lányok ruháját, de nem tudott venni azokból a márkákból, mert túl sokba kerültek. Ráadásul nem is érte volna meg, olyan gyorsan változott a divat. Az egyik nap még újnak, menőnek számító ruhákat egy hónap múlva már ciki volt felvenni, így hát lemondott róluk.

Akkoriban a lányok között újra divatba jött a tetoválásnak egy sajátos módja. Sebtetoválásnak hívták, egy fájdalmas eljárás volt, aminek során szikével a bőrön mély sebet ejtettek, így rajzolták meg a kiválasztott mintát. Festékanyagot nem használtak hozzá. A gyógyulás szintén fájdalmas volt, és nem is ment gyorsan. A végeredmény miatt mégis egyre többen vetették alá magukat ennek a drága procedúrának. Emma egyre több osztálytársán vette észre a piros színű alakzatokat. Végül elhatározta, ha törik, ha szakad, összegyűjti a pénzt és csináltat magának egyet.

Egy egész évig tartott, amíg meglett az összeg. Minden pénzt félretett: az iskolai ebédre, a ruhára, tanszerre kapottakat mind. Mellette munkát vállalt egy boltban, és semmire sem költött egy egész évig. Végül boldogan állt meg a tetováló szalon előtt, zsebében a pénzzel.

Ekkor hallotta először azt a különös hangot a fejében. Ott állt az ajtó előtt, és képtelen volt bemenni. Nem a fájdalomtól félt, először nem is értette mi a baja. Néhány percig álldogált a szalon előtt, közben az előző napokban tapasztalt izgatottság, öröm elmúlt. Már nem érezte azt a megelégedettséget, hogy munkájának és takarékosságának most meglesz a jutalma. A hang azt súgta a fülébe, hogy a jutalom már megvan. Végül hazasétált tetoválás nélkül, a pénzzel a zsebében.

Ez volt az első eset, de később sok hasonló történt, egészségtelen pénzszeretete egyre súlyosabb lett. Aggódó szülei sorra járták az olcsóbb pszichiátereket, akik próbálkoztak ugyan, de eredményt nem értek el. Végül úgy döntöttek, mivel Emma a mániákus spórolásával senkinek nem árt, ezért nem is baj. A család kénytelen volt belenyugodni, nem telt nekik ugyanis a jobb orvosokra. Huszonnyolc éves korára eljutott addig, hogy magára kizárólag annyit költött, amennyi a további pénzszerzéshez kellett. Életmódját leginkább a lakása tükrözte, ami mindössze két helyiségből állt: egy fürdőszobából és egy konyhával egybeépített szobából, ahol szekrényen, mosogatón, ágyon, széken és asztalon kívül nem is volt semmi. A falakon nem lehetett képeket látni, tévének, rádiónak, számítógépnek nyoma sem volt. Nem létfontosságúak, ezért nem is költött rájuk.

Miután elhagyta a szülői házat, mindenáron jól fizető állást keresett magának, csak hát azokhoz a munkakörökhöz elengedhetetlen volt egy olyan képesség, amivel Emma nem rendelkezett. Nem tudott határozott döntéseket hozni. Az ilyen feladatok bizonytalanná tették, aminek kapkodás lett a vége. Tudta ezt magáról, ezért nem is pályázta meg a rendszeres és felelősségteljes döntéshozatallal járó pozíciókat.

Az egyetlen járható út az volt, hogy megtesz mindent, amit mondanak neki. Komolyan is gondolta, hogy mindent. Ennek érdekében folyamatosan képezte magát rövid, de olcsó tanfolyamokon, hogy a lehető legtöbb dologhoz értsen egy kicsit. Képesítései között szerepelt többek között computer üzemeltető, pénzügyi ügyintéző, virágkötő, vagyonőr, testőr, tudott autót, motort, kamiont vezetni, közepes szinten értett a harcművészet különféle ágaihoz is.

A SilverSky Corp. álláshirdetését mintha éppen rá szabták volna. A szükséges képesítései megvoltak, ezen kívül biztosította Ms. Batert arról, hogy bármit megtesz, amit mond neki. Azt persze bölcsen elhallgatta, hogy a „bármi” csak addig terjed, ameddig valaki több pénzt nem kínál. Megkapta az állást, de nem a papírjai miatt. Külsőleg kicsit hasonlított Eleanorra: mindkettőjüknek szőke haja volt, Emmáé valamivel hosszabb, és nagyjából egyidősek voltak. Ms. Bater úgy gondolta, hogy a hasonlóság még jól jöhet, ha a körülmények veszélyesen alakulnának.

Teltek-múltak a hónapok, közben a munkaköre fokozatosan bővült. Már nemcsak testőr volt, hanem sofőr és személyi asszisztens is. Közte és főnöke között látszat barátság alakult ki. Eleanor elégedett volt a munkájával, hiszen Emma ígéretéhez híven tényleg bármit megtett, amit mondott neki. Külön örült annak, hogy asszisztense gondolkodás nélkül tette a dolgát, nem ellenkezett, nem próbált okoskodni, nem voltak önálló akciói. Emma is viszonylag elégedett volt, bár néhány feladatot nehezen vett be a gyomra. Az pedig különösen nem tetszett neki, hogy a háta mögött kutyának szólították a kollégák. Bater kutyájának.

Egymást viszont nem tisztelték, de ezt nem nagyon mutatták ki. Emma kevesellte a fizetést, Eleanor pedig természetéből adódóan lenézett mindenkit, így őt is.

– Elmondod, miért vagyunk itt? – törte meg Emma a csendet. – Mit kell tennem? A „hasonló, mint a múltkor” nem mond túl sokat. Utoljára, ha jól emlékszem egy hullát kellett felvakarnom a betonról.

– Csak türelem! – Eleanor teljesen nyugodt volt, amíg várakoztak. – Nézd csak! Ott jön.

Emma hiába meresztgette a szemét, a tömegből nem tudta megállapítani, hogy kit is kellene látni.

– Az ott, megállt a bejáratnál és az órát nézi. Fehér ing, fekete nadrág.

Most már Emma is látta a férfit. A pályaudvar bejárata fölé épített órát figyelte, majd tanácstalanul körülnézett, mint aki eltévedt.

– Amikor azt mondtam, hogy hasonló feladatot kapsz, mint korábban, nem Mr. Helper összelapátolására gondoltam. Ez a fickó ott – Eleanor a férfire mutatott – messziről pont úgy néz ki, mint egy üzletember. Szombaton akadt fenn a hálón. A reptéren átnézték a laptopját, és egy igen érdekes e-mailt sikerült kiszűrni.

Elégedett mosoly jelent meg az arcán, ami Emmát eléggé meglepte.

Mostanában gyakran jókedvű. Ijesztő!

– Mindenki örül, ha világhírnévre tesz szert. Cégvezetőként számomra még inkább örömteli, hiszen egyúttal a SilverSky Corp. ismertsége is nő. A keleti politikusok úgy tűnik legalább olyan tehetségesek, mint a mieink. Hatalmuk széthullásának legfőbb okaként a SilverSky-t, és engem jelöltek meg.

– Micsoda? – Emma egy pillanatra azt hitte, Ms. Bater csak viccel.

– Úgy van, ahogy mondom – felelte Eleanor vidáman. – Az a figura ott Hodge Mostafavi, nőtlen, elég népes családja és egy menyasszony van. Legalábbis erre következtettünk a laptopon talált képek és e-mailek alapján. Az elfogott üzenet szerint azért van itt, hogy engem likvidáljon. További részleteket nem tudtam meg, valószínűleg a Peraklang Hálózaton kapta az utasításokat. Az ügyvédek már felvették velük a kapcsolatot, mert természetesen azok sem adják ki az ügyfeleiket.

Mi sem tennénk – gondolta Emma. Jobban megnézte a férfit. Egyáltalán nem tűnt gyilkosnak.

– Ne tévesszen meg a látszat! – mondta Eleanor, mintha olvasna a gondolataiban. – Ha az ott valamiféle titkos ügynök, akkor tudja jól, hogy tűnjön átlagosnak. Visszatérve az ügyvédekhez, nekem sem kedvem, sem türelmem nincs kivárni, amíg jogi úton megszerzik ennek a gyilkosnak az adatait, és még azután sem biztos, hogy a rendőreink foglalkozni akarnak az üggyel. A kezembe veszem a dolgokat. Majd én kivonom a forgalomból, de előtte megtudok mindent a megbízóiról. A terv a következő: foglaltam egy helyet az Oceanic Intercityre. Csak egyet, amit a saját bankkártyámmal fizettem. Ezután a mai napra szabadságot adtam mindenkinek, aki az én személyes biztonságomért felel. Neked is, a papírforma szerint. Most mindenki úgy tudja, hogy egyedül leszek a vonaton, testőrök nélkül.

– Ez így túl átlátszó. Nem gondoltam volna, hogy elhiszik.

– Mondtam már, a politikusok zsenik. Persze előfordulhat, hogy csapdát gyanít majd, de ez már a te feladatod, ugyanis te utazol helyettem. Tudj meg mindent, mielőtt meghal! A vonat tizenegykor indul.

Emma a bejárat fölötti órára pillantott. Még harminc perc volt indulásig. Közben Eleanor a táskájából egy kis, piros kapszulát vett elő.

– A fegyvered – óvatosan Emma tenyerébe tette. – Mást úgysem vihetnél fel a vonatra.

– Mit csináljak? Keverjem az italába?

– Ez egy bomba – felelte Eleanor nyugodtan. Emmának kissé megremegett a keze. – A SilverSky Corp. fegyvergyártási üzletágának egyik olyan terméke, ami valószínűleg soha nem kerül forgalomba. Most még piros, de ha hosszában kissé összenyomod, majd látni fogod, hogy lassan feketére színeződik. Egy perc alatt teljesen fekete lesz, és akkor egy kézigránát erejével robban fel.

Emma meg sem merte mozdítani a kezét.

– Nem kell aggódnod, biztonságos. Az élesítéshez legalább három másodpercig kell összenyomva tartanod. – Ms. Bater kibámult az autó ablakán. – Amikor azt mondtam, hogy volt már hasonló feladatod, akkor a Ring Hotelre gondoltam.

– A Ring Hotel? De ott sok volt a civil áldozat. – Lehet, hogy itt is sok lesz – Eleanor hangja szinte karcolt. A korábbi, alig észrevehető jókedvének nyoma sem maradt. – Akkor a Steel Bone céget szerettük volna beolvasztani. Makacsul ellenálltak, ezért kellett az a sajnálatos baleset a Ring Hotelnél. Most mondhatjuk, hogy az egész vállalatunk veszélyben forog, ami csőd esetén több millió dolgozó utcára kerülését jelentheti.

Emma óvatosan kabátja zsebébe csúsztatta a kapszulát. Egy pillanatig sem hitte el, hogy Ms. Bater a dolgozók miatt aggódna. Eleanor esetleges elvesztése sem sodorná veszélybe a céget. Új igazgatót választanának, talán jobbat is.

– Az ötlet akkor kezdett körvonalazódni – folytatta Ms. Bater –, amikor az a koporsószökevény bejelentette nekem, hogy a továbbiakban nem tart igényt a rendszerünkre. Költséges, és nélkülözhető, ezt mondta. Hát én megmutatom a tisztelt miniszter asszonynak, hogy minket nem lehet nélkülözni. Ha történne egy látványos terrortámadás egy forgalmas helyen, mondjuk egy tömött vonaton, a közvélemény rögtön mellénk állna. Ha a kormányunk a következő választás után is kormányozni szeretne, kénytelenek lesznek komolyan venni minket. A mi kis gyilkosunk pedig éppen jókor került képbe. A te dolgod annyi, hogy elbeszélgetsz a fickóval, és megpróbálod kiszedni belőle, hogy pontosan miért is jött, és ki küldte. Ez vagy sikerül, vagy nem. A legfontosabb, hogy valamelyik állomáson, közvetlenül indulás előtt ennek a Mostafavinak a közelében élesíted a bombát, aztán leszállsz a vonatról. Az indulás után durván egy perccel bekövetkezik a robbanás, amitől az önjelölt terroristánk sajnálatosan elhalálozik, a vagon pedig remélhetőleg felborul, magával rántva még néhány kocsit. Lesznek áldozatok, de talán nem sok.

Emma megborzongott a gondolattól, ahogy a hotel sok ártatlan áldozatára gondolt. Nem szívesen vállalt hasonló feladatokat, de mint eddig sosem, most sem vitatkozott. Eleanor megint a táskájában matatott, és egy kis ezüstszínű bankkártyát vett elő.

– Egy kis kedvcsináló. Ha sikerül a tervünk, jutalmul megkapod azokat a milliókat, amiknek ez a kártya a kulcsa.

Milliókat! – Emma fejében, valahol hátul újra megszólalt a hang. Először csak halkan suttogott, majd egyre hangosabb lett. Ugyanazt érezte, mint iskolás korában a szalon előtt. Furcsa tűz gyúlt a szemében, megbabonázva nézte a csillogó ezüstlapot. Megfogta a kártyát a sarkánál, hogy eltegye, de Ms. Bater még nem engedte ki a kezéből.

– Ügyes légy! Sok múlik rajtad.

Ügyes leszek! Milliók!  

Az Oceanic Intercity pontban tizenegykor elhagyta a pályaudvart. Emma a kocsi közepén kapott helyet, az ablak mellett. Még az állomáson látta, hogy Hodge is felszállt a vonatra, ugyanabba a kocsiba. Emma többször is óvatosan körülnézett, de nem látta, hova ült. Nagyon nem akart forgolódni, nehogy a mellette ülők bármire is gyanakodjanak. Teljesen természetesen próbált viselkedni. Miután a vonat kiért a városból, még egy női magazint is átlapozott, a cikkeket viszont nem olvasta. Minden érzékszervével a feladatra koncentrált, és persze a megígért pénzre. Az ezüst bankkártya ott lapult a kabátja felső zsebében, a kis kapszula mellett.

Emma most utazott életében először vonaton. Gyerekkorában autóval vitték mindenhova, később inkább az olcsóbb tömegközlekedési megoldásokat részesítette előnyben. A vonat sem volt megfizethetetlen, de amióta egységesítették a kocsikat és megszűnt a másodosztály, a buszos közlekedés valamivel kevesebbe került.

Eleanornak abban igaza volt, hogy lehetetlen ide fegyvert felhozni. Minden utas átlépett valamelyik beléptető kapun, ahol átvilágították a ruházatát, majd a csomagokat is, amit egy külön kocsiba vittek. Kézipoggyászon kívül mást nem vihetett magával.

Emma indulás óta többször gondolkodott azon, hogy Hodge hogyan próbálja majd megölni, ha fegyvert nem hozhatott fel. Aztán eszébe jutott a kapszula, amit simán magával hozott, senki nem vette észre a beléptető kapunál. Akkor viszont Hodge is rejtegethet magánál hétköznapi tárgynak álcázott fegyvert. Ez a gondolat nagyon nyugtalanná tette. Akár le is lőheti messziről anélkül, hogy a többi utas észrevenné, hogy mi történt. Sikerülhet, egy titkos ügynököt általában jól felszerelnek. Emma most már nyugtalanabbul nézett újra körül.

Csak látnám, hol ül!

Eszébe jutott az az eset a Ring Hotelnél. Már csaknem két és fél éve történt, hogy a SilverSky Corp. igazgatósága, Ms. Eleanor Bater vezényletével elhatározta, hogy felvásárolja a köznyelvben csak Acélcsontként emlegetett Steel Bone építőipari céget. Ez lett volna a következő lépés az üzleti élet minden területére kiterjedő agresszív terjeszkedésükben. A dolog mégsem ment olyan gördülékenyen, mint várták. A Steel Bone a legsikeresebb építőipari vállalat volt Nyugaton. Sikerüket a B-acélnak köszönhették, aminek az előállítását, összetevőit hét lakat alatt őrizték. Hőre, hidegre érzéketlen, sziklaszilárd anyagról volt szó, ami ellenállt a legnagyobb nyomásnak is. Szilárdsága ellenére mégis volt annyira rugalmas, hogy jól viselte az ütéseket, szélsőséges időjárást, földrengéseket. Előállítása gyors és olcsó volt, megmunkálni viszont csak egyféle módon lehetett. A megoldás kulcsa szintén a Steel Bone kezében volt, amivel igencsak szép haszonra tettek szert. Nem csoda hát, hogy a SilverSky vezetői megirigyelték a sikert. Ezt a sok jó tulajdonságot azonban nem tudták egy anyagban összehozni a kutatók, az ipari kémeik sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Volt benne valamilyen anyag, amit nem ismertek, és ami nélkül lehetetlen volt hasonló tulajdonságú acélt előállítani. A B-acél mellett a többi építőanyag labdába sem rúgott. Felhasználásával egész városrészek emelkedtek a magasba alig néhány hónap alatt.

A legkíméletesebb megoldás a fúzió volt, ám amikor Ms. Bater felvetette az ötletet, Beatrice Dibari, a Steel Bone vezérigazgatója szó szerint röhögő görcsöt kapott, és később is úgy emlegette az esetet, mint egy jól sikerült poént. Eleanor viszont már akkoriban sem értette a viccet, ezért hirtelen felindulásból – az igazgatóság többi tagjának mellőzésével – életbe léptette a B tervet.

A Steel Bone a referenciái közül a Ring Hotelre volt a legbüszkébb. Négyzet alapterületű épület, összesen négy emelettel, amik nem egymásra kerültek, hanem egy-egy emeletnyi szünet volt közöttük, így az épület magassága egy hétemeletes házénak felelt meg. Ráadásul minden emelet keresztmetszete kör volt, ezeket a négy saroknál függőleges henger alakú épületrészekhez kapcsolódtak. Ezekben kaptak helyet a liftek és a lépcsőházak. A hotel közepén hatalmas üres tér volt, ahol az éttermek és az uszoda mellett egy óriási szabadtéri színpadot is felépítettek. Gyakran tartottak ott különféle fesztiválokat, rendezvényeket. Az egész hotel úgy nézett ki, mint egy óriási boksz ring, és a teljes vázszerkezete B-acélból készült.

Eleanor terve egyszerűnek tűnt: nagy erejű bombát robbantanak a hotel északi sarkánál álló lépcsőházban. A szállodának ebben a részében voltak a személyzeti helyiségek: irodák, raktárak. A robbanás erejétől az épület északi hengere instabillá válik, majd eldől, magával rántva a hozzá rögzített emeleteket. Mindez az esti órákban történt volna, amikor a személyzet nagy része már nem dolgozik. Ősz volt, kevés vendég érkezett, és azokat is többnyire a déli oldalon szállásolták el, mindezt jól tudta. Kevés áldozatra számított, a B-acélt viszont a tragédiát felhasználva sikerült volna betiltatni. A tervet aprólékosan kidolgozta, és majdnem minden úgy is történt, ahogy eltervezte. A sors azonban közbeszólt.

Emma este nyolc körül rejtette el a bombát az északi lépcsőház földszintjén egy szemetesben. A takarító személyzet addigra már hazament, így nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki is megtalálja. Az időzítőt két órára állította, a robbanás tíz órakor be is következett.

Egy kilométerre a hoteltől éppen a Devilhorn nevű rock zenekar koncertjére gyülekeztek az emberek a város hangversenytermében. A kezdés csúszott, mivel egy villámcsapás az utolsó pillanatban tönkretette az épület elektromos hálózatát. A közönség már kezdett zúgolódni, ettől a stáb csak még idegesebb lett, pánikszerűen keresték a megoldást. Végül belátták, hogy nem várhatják meg, amíg a szerelők megvizsgálják az egész rendszert, és megtalálják a hibát. Villany nélkül viszont nincs hangosítás, hangosítás nélkül pedig nincs koncert.

A menedzser mentő ötlete volt, hogy a további szerencsétlenkedés helyett béreljék ki a közeli Ring Hotel szabadtéri színpadát, és tartsák meg ott a koncertet. Este kilencre csaknem ezer ember özönlötte el a hotel északi és keleti lépcsőháza között felállított színpad előtti teret.

Tíz órakor még javában tartott a koncert, akkor robbant a bomba. A detonáció elsöprő erejű volt. Kirobbantotta a helyéről a földszinti falat, a színpad pillanatok alatt eltűnt, a szálloda összes ablaka betört. A középen lévő terület csatatérré változott, vért és emberi maradványokat lehetett látni mindenfelé. A végeredmény hetvenkét halott, több mint háromszáz sebesült, törmelékek és romok mindenhol. Az hotel azonban állva maradt, az épület fő vázát képző B-acél meg sem rezdült a robbanástól.

Eleanor dühöngött, a fúzió nem sikerült, a Steel Bone viszont rengeteg új megrendelésre tett szert. Mindenki terrortámadásról beszélt, a hivatalos álláspont is ez maradt. Néhány nappal később őrizetbe vettek négy keleti bevándorlót. Robbantásos terrorcselekménnyel vádolták őket, bár többen is voltak, akik szerint nem az igazi bűnösöket tartóztatták le. Nem sokkal később a hatóságok kötelező szabvánnyá nyilvánították a B-acélt. Attól kezdve a Steel Bone megkerülhetetlen tényezővé vált az építőiparban. A SilverSky egy időre leállította az építőipari ágazat terjeszkedését.

– Üdítő, szeszes ital, chips, földimogyoró… Üdítő, szeszes ital, chips, földimogyoró…

Egy kedvesen mosolygó hölgy rázta fel gondolataiból, aki egy kis kocsit tolt végig a sorok között, italokat, chipset és földimogyorót árult. Minden utasnál megállt, és megkérdezte kér-e. A többség vett is valami rágcsálnivalót, mivel az ételeket és italokat a többi csomaggal együtt le kellett adniuk.

– Asszonyom? Üdítőt? Szeszes italt…?

– Nem kérek semmit – szakította félbe Emma.

– Ha meggondolná magát, a délben nyitó étkezőkocsiban várjuk kedvezményes áru kínálatunkkal.

– Köszönöm, kedves maguktól, de úgy lesz a legkedvezményesebb, ha egyáltalán nem veszek semmit. A hölgy tudomásul vette, és továbbment. Emma ekkor utána szólt:

– Egy pillanatra! – A nő megfordult, és akkor Emma meglátta a férfit, akit keresett. A kocsi végében ült, és őt figyelte, de amikor összetalálkozott a tekintetük elnézett másfelé. – Megmondaná, merre van az étkezőkocsi? Ha meggondolnám magam.

– Természetesen! Arra lesz – mutatott a Hodge ülése melletti ajtóra –, a második kocsi.

– Köszönöm.

Nem kellett sokáig gondolkodnia, lassan kirajzolódott előtte a haditerv. A kapszulát nem tudja észrevétlenül Hodge közelében elhelyezni, túl sok az utas, valaki biztosan észrevenné, ha elejti, ráadásul itt még beszélni sem tudna vele. Az étkező kocsiban viszont most még senki sincs. Ha átsétálna oda, Hodge talán utánamenne. Rövid közelharcra kerülhet sor, erre számított, de nem kételkedett a győzelmében. Megtudja, amit lehet, majd végez vele. Ha sikerült a férfit kivonni a forgalomból, majd bezárja a WC-be, vagy elrejti a hullát valahol máshol. A következő állomáson közvetlenül a továbbindulás előtt élesíti a kapszulát, beteszi az akkor már halott Hodge zsebébe, majd leugrik a vonatról. Ha minden jól megy, az Oceanic Intercity már több kilométerre lesz a pályaudvartól, amikor a robbanás bekövetkezik.

Nem is várt tovább, nem volt mire. Felállt, és határozott léptekkel megindult az étkezőkocsi felé. Hodgre-ra rá sem nézett, amikor elment mellette. Végigment a következő kocsin, itt valamivel kevesebben voltak, mint ahol eddig ült. Végül elérte az étkezőkocsit. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót egy pillanatra látta, hogy Hodge megjelenik a szemközti ajtóban.

Nem húzza az időt!

A kocsi közepéig ment, ott leült egy üres asztalnál. Az adrenalin lassan szétterjedt az egész testében. Kinyílt, majd bezáródott mögötte az ajtó. Közeledő lépéseket hallott. Csak ketten voltak. Ahogy közeledett a férfi, Emma felkészült a támadásra. Nem tudta, hogy Hodge mivel van felfegyverkezve, ezért az első ütést mindenképpen ő akarta adni. Az asztal alatt ökölbe szorult a keze, izmai megfeszültek, a lélegzetét is visszatartotta. A lépések egyre közelebbről hallatszottak, majd egyszer csak megszűntek. A férfi néhány lépéssel mögötte megállt.

– Ms. Bater! – szólította meg. – Beszélni szeretnék Önnel. Leülhetek?

Emma lassan kifújta a levegőt, amit már egy ideje bent tartott. A játék elkezdődött.

– Mr. Mostafavi? Számítottam magára.

– Igen? – kérdezte Hodge meglepetten. Leült az asztalhoz Emmával szemben. – Akkor már azt is tudhatja, miért vagyok itt.

– Igen. Azóta tudunk magáról és a feladatáról, amióta a repülőtéren leellenőriztük.

– De azt még nem tudja, hogy nem áll szándékomban senki ellen merényletet elkövetni – tette hozzá Hodge gyorsan.

– Nahát! Meggondolta magát? – Emma egy szavát sem hitte.

– Nem vagyok gyilkos! Politikus vagyok…

Aha, nagyszerű ajánlólevél.

– Egész életemben azért dolgoztam, hogy megelőzzem a harcokat, mert nem hiszem el, hogy ne tudnánk mi emberek békében élni egymás mellett.

Láthatóan ideges volt, gyorsan beszélt, mintha nem lenne elég ideje.

– Sajnálom, hogy fölöslegesen fárasztotta magát – felelte Emma. – Soha nem lesz béke, legalábbis attól nem, amit egyedül tenne. Gondolom magára maradt a békeharcban.

– Ami azt illeti… de higgye el, én jót akarok. Nem hiszem, hogy bárkiről ki lehetne jelenteni, hogy ő lenne a világon a legveszélyesebb, és hogy mindenkinek jobb lenne, ha már nem élne. Ilyen nincs. Mindenkivel szót lehet érteni.

– Szóval maga nem hisz a gonoszban? Rosszul teszi, ő hisz magában.

– Én a sorsszerűségben hiszek. El sem tudja képzelni, min mentem keresztül, mire a házamból ide az étkezőkocsiba eljutottam. Mennyi munkámba került, hogy a Kelet és Nyugat közötti hidegháborús állapotból valahogy kikeveredjünk. Vádoltak már meg árulással, de a kivégzést elkerültem. Elkerültem, mert szökni próbáltam, de elkaptak. Miután elkaptak megzsaroltak, ezért vagyok most itt. A repülőtéren ellopták a táskámat a laptopommal együtt, amióta megéreztem több helyen is laktam úgy, hogy senkit sem ismertem a városban. Közben arra gondoltam, hogy nem fogok bántani senkit, megoldjuk békében az ügyet. Az, hogy ennyi viszontagság után mégis találkoztunk, azt jelentheti, hogy nekem volt igazam.

Emma miközben hallgatta Hodge szenvedélyes beszédét, egyszer csak azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni. A hangjából kicsengő megtörhetetlen optimizmus tetszett neki.

– Hát jó! Beszéljük meg! Ön szerint mit lehetne tenni?

– Előbb tudnom kell valamit. Ott nálunk meg vannak győződve róla, hogy az Ön cége, Ms. Bater, valami nagy dologra készül. Ellenünk készülnek valamire? Merényletre, háborúra gondolok.

– Nem kell aggódnia, a SilverSky Corp. mostanában nem fejlesztett ki új fegyvereket. Csak azok vannak, amikről már eddig is tudhatnak. Nagy dobásra készülünk, az igaz. Úgy hívják… – Emma elharapta a mondat végét. A terjeszkedési tervek részletei most még nem tartoznak a keletiekre. – De minek is osztanék meg magával üzleti titkokat. Majd megtudják. Legyen elég annyi, hogy nincs veszélyben senki. Inkább örülnének, hogy munkahelyeket teremtünk.

– Tehát akkor szimplán csak terjeszkedésről van szó?

– Igen.

Hodge úgy látszott nem nagyon akarja elhinni. Emma megpróbálta a lehető legártatlanabb képet vágni, de a férfi szemében a kételkedést látta.

– Nem tudom eldönteni, hogy igazat mond-e – Hodge hangja szomorúan csengett. – De akármi is lesz, arra kérem, hogy várjanak vele egy hónapot. Ha elviszem a halálhírét, akkor az öcsémet szabadon engedik, azt ígérték. Ha így lesz, akkor egy hónap elég, hogy az egész család eltűnjön. Ha nem tartják meg a szavukat, akkor meg úgyis mindegy.

Emma gondolkodóba esett. Végül is miért ne maradhatna életben? Hodge leszáll a következő állomáson, ő továbbmegy a következő városba. Ott száll majd le, de előtte élesíti a kapszulát. Eleanor megkapja a merényletét, Hodge holttestét pedig nem találják meg, vagy megtalálják, de nem lehet beazonosítani. Végülis egy bomba darabokra tud szedni bárkit. Azután kereshet egy bankot az ezüst kártyájával, és felveheti a jutalmat.

Ugyanakkor veszélyei is vannak a tervének. Hogyan tud Hodge elmenni Nyugatról úgy, hogy egyetlen kamera se vegye észre. Ha meglátják, azt Ms. Bater biztosan megtudja, és akkor lőttek az állásának, vagy még rosszabb is történhet.

– Én hajlanék is a megegyezésre, de még mindig van egy probléma. Hogyan játszaná ki a biztonsági rendszereinket, hiszen maga most megfigyelés alatt áll? Nem fogják visszaengedni a hazájába.

– Akkor megegyezhetünk? – Hodge láthatólag megkönnyebbült. Úgy tűnt, ez a probléma még nem tudatosult benne. – Csak egy hónapot kérek. Tudtam én, hogy bízhatok a sorsban. Akkor kezet rá!

– Várjon, még nem ígértem semmit… – Emma rámeredt Hodge kinyújtott kezére. – És nem is fogok. A maga sorsa pedig az, hogy meghaljon!

Felugrott az asztaltól, és egy villámgyors mozdulattal a padlóra küldte a férfit. Az egész néhány másodperc alatt játszódott le, Hodge-nak esélye sem volt kivédeni az ütést.

Emma meglátott valamit, amitől ellenkezőjére fordult minden, amit eddig kigondolt. Amikor Hodge a kezét nyújtotta, a csuklóján láthatóvá vált egy karlánc. Emma rögtön felismerte az egész világon betiltott fegyvert. Oliver lánca, amivel felszállhatott a vonatra, senki nem ismerte fel. Nem ismerték fel, mert éppen úgy néz ki, mint egy egyszerű karlánc. Emma akkor hallott róla először, amikor fegyveres közelharcot tanult. Benne volt a kiegészítő anyagban, de annyira felkeltette az érdeklődését, hogy jobban utána olvasott. Azt nem tudta, hogy Hodge hogyan jutott ehhez a rendkívüli ritkasághoz, de úgy gondolta, nem ok nélkül van nála. Ezután ugrott fel az asztaltól, hogy az övé legyen az első ütés. Miután Hodge a földre került mellé lépett, és egy gyors, de óvatos mozdulattal letépte a láncot a csuklójáról és a kocsi végébe dobta.

– Nem akartam használni! – kiabálta Hodge ijedten, de ő maga nem támadott. – Ms. Bater, hinnie kell nekem! – Nem vagyok Ms. Bater. Ms. Trembath vagyok – felelte Emma ingerülten.

– Emma Trembath? A ku…? – Hodge elharapta a szó végét.

Kutya?

Emma agya teljesen elborult. Teljes erőből fejbe rúgta a még mindig földön fekvő férfit. Hodge miután magához tért, belátta, hogy itt már a beszéd nem segít. Kirúgta Emma lábát, aki ettől kis híján elterült a földön. Hodge feltápászkodott, csak most vette észre, hogy az orrából ömlik a vér.

Emma zuhanás közben elkapta az egyik asztal szélét, így ő nem esett el, de az asztalt nagy csörömpöléssel felborította.

Ezt biztosan hallotta más is!

A gondolattól még elszántabban küzdött, bevetette az összes megtanult harcművészeti technikát, amit egy ilyen szűk helyen csak lehetett, ütött, hátrált, rúgott, ugrott. A küzdelem egyre nagyobb zajjal járt, Hodge is egyre hevesebben támadott, de Emma úgy mellkason rúgta, hogy a kocsi végébe repült. Közben a vonat lassított, ahogy beértek a városba.

Hodge az ajtó előtt landolt. Miközben megpróbált talpra állni, a keze ismerős dolgot tapintott. Megtalálta a láncot, amit még Emma szakított le a csuklójáról. A csatnál fogva felemelte, és fenyegetően Ms. Trembath felé közelített. Emma hátrált néhány lépést, közben csak a láncra figyelt. Hodge egy hirtelen mozdulattal felé csapott, próbált hátraugrani és kitérni előle, de a kabátját még így is felhasította. A férfi újra felé lendítette a láncot, ami elől sikerült ugyan kitérni, de minthogy közben nem figyelt semmi másra, Hodge most sikeresen kirúgta alóla a lábát, amitől Emma hasra esett. A földön fekve elkapta ellenfele lábát, és egy erőteljes rántással újra a földre küldte.

A kocsi padlóján fekve rövid ideig tartó vérre menő küzdelem indult meg közöttük. Emma mindent bevetett, amit a közelharcról megtanult, Hodgenak nem sok esélye volt ellene. A dulakodás során a lánc kiszakította Emma kabátjának zsebét, a robbanó kapszula kiesett belőle.

Ms. Trembath ösztönösen utána nézett, és a látványtól elakadt a lélegzete. A kapszulának csaknem negyede már feketére színeződött. Valószínűleg akkor nyomódhatott össze, amikor a lánc elől próbált elhajolni, és közben ellenfele felrúgta. Sok ideje nem maradt.

Mennyi lehet még? Fél perc?

Mint egy megvadult tigris, úgy folytatta a harcot. Végül elkapta a lánc végét, és kitépte Hodge kezéből. A férfi tenyerét felhasították az éles pengék, miközben az ujjai között átcsúszott a lánc. Emma becélozta vele a leggyengébb pontot, hogy végleg ártalmatlanná tehesse. Hodge felüvöltött a fájdalomtól, és a szeméhez kapott. Érezte, hogy az ujjai között patakokban folyik a vér, semmit nem látott. A lánc olyan mélyen sértette fel mindkét szemét, hogy végleg megvakult.

Emma felállt a vakon csapkodó férfi mellől. Az ablakon át látta, hogy valahol a városközpont felé járhatnak. Éppen egy felüljárón haladtak át két irodaház között. Tekintetével a kapszulát kereste, ami háromméternyire volt tőlük a padlón, és közben csaknem teljesen feketére színeződött.

Nincs több idő! Futás!

De ekkor megtorpant. Meglátta az ezüst kártyát, húsz centire volt a kapszulától. Csak most vette észre, akkor ejthette el, amikor elszakadt a zsebe. Mintha a személyisége két részre szakadt volna, egyik azt kiabálta meneküljön, a másik a megígért milliókat akarta. Másodpercekig állt ott, míg ez a belső harc el nem dőlt. Amikor két énje közül az egyik feladta és a másik átvehette a teste felett a teljes irányítást, Emma végre megmozdult. Összeszedte minden erejét, ami csak megmaradt, és a kártyára vetette magát.

Amikor végre felemelte a földről, pillanatnyi földöntúli boldogság töltötte el. Az ajtó felé rohant volna, de a szeme sarkából egy villanást látott. A kártya kirepült a kezéből… pontosabban elrepült a kezével együtt, ami még mindig szorította, mintha még most sem tudna lemondani a pénzről. Emma először még semmit nem érzett, csak azt vette észre, hogy a robbanás ereje átrepíti az étkezőkocsin, miközben asztalok és ülések maradványai szállnak el mellette. Végül megérkezett a fájdalom is, villámként hasított a karjába. A földön fekve üvöltött, miközben leszakadt keze helyén megmaradt csonkból spriccelt a vér. Hodge már nem mozdult, élettelenül hevert a romok között.

A következő pillanatban a kocsi megbillent, egyszer körbefordult, majd óriási robajjal becsapódott valamibe. Emma nem látta mi az, de már nem is tudhatta meg. Az utolsó, amit még érzékelt, egy – a vonat falából kiszakadt – felé száguldó acéllemez volt.