– Hisz ez egy gomba – állapítottam meg majdhogynem nevetve, a puha kis kalapját nyomkorászva. Mindenre számítottam, de egy gombára a sivatagban…

Levettem a hátizsákomat, és óvatosan belecsomagolva egy széthajtott papír zsebkendőbe, beletettem a táskába. Visszavettem a hátamra, aztán felálltam és visszaindultam a völgytemplomhoz, hogy ellenőrizzem a lyukat a Szfinx oldalában.

Ám a sors másképp akarta. Ahogy megfordultam, a visszafelé tartó út helyett egy teljesen más dolgot világítottam meg: egy hatalmas, tengerkék szempárt. Fojtott sikoly hagyta el a számat, miközben a lámpám a földre zuhant. A szempárhoz tartozó idegen azonban megelőzte a bajt, mindkét kezét a vállamra tette, és azt mondta:

– Semmi baj, nem bántalak. – Ettől –vagy inkább az érintéstől- furcsamód tényleg megnyugodtam, és ez aztán zseblámpám fentre is szűrődő fényében rendkívül gyors felismerésbe ment át. Ez az arc… a szemek…

– Te egy orgon vagy – suttogtam gyermeteg hangon.

– A Mester küldött hozzád – mondta lágy, mély, meleg hangon. Lehajoltam a zseblámpámért és újra az idegenre világítottam, de ezúttal nem az arcába. Hosszú, fekete, csuklyás köpenyt viselt, akár Asthar… De ő nem hordta a fején a csuklyát, így tisztán láthattam vékony, széles ajkait, kissé szögletes állát, kiugró arccsontjait, és a szemeit…

Hatalmasak, tengerkékek, amellyel vitathatatlanul csakis az orgonok rendelkeztek. Igaz, az ő hosszú haja ébenfekete volt, akárcsak a szemöldöke, nem pedig szőke, mint azoknak az orgonoknak, akikkel két éve találkozhattam odalenn a Föld felszíne alatt, Naferti városában. De kétségtelenül: ő egy orgon volt.

– És minek… minek küldött hozzám? – Kérdeztem zavarodottan. Ilyen csodás szemekbe majdhogynem féltem belenézni. Úgy éreztem ez az orgon mindent tud rólam, én pedig semmit róla, és ez nagyon zavart.

Visszairányítottam az útra a zseblámpám, és tovább indultam, de ezúttal az út szélén álló kocsihoz.

– Azt mondja, legyek melletted, mert szükséged lesz rám.

– Valóban? És miből gondolja?

– A Mester mindent tud. Ő a leg…

– A legbölcsebb orgon, igen, tudom – vágtam a szavába, miközben a homokos talajon baktattam.

– Segíthetek neked a nyomozásban.

– A nyomozásban? – Torpantam meg. – Honnan tudod, hogy… Na jó, hagyjuk. Megszokhattam volna már, hogy mindenütt ott vagytok – morogtam kelletlenül. Mielőtt azonban beszállhattam volna a kocsiba, az orgon elkapta a karom és maga felé fordított.

– Még be sem mutatkoztam – mondta kedvesen. – A nevem Netjer heru, röviden Netjeru.

– Netjer heru? Ez óegyiptomi nyelven azt jelenti, isteni hang? Na nem…

– Ne félj – kuncogott fel. – Én nem hordozok olyasféle titkokat, mint Asthar.

– Ez megnyugtató, Netjeru – mosolyogtam rá, ám cseppet sem jó kedvemben. Kihúztam a karomat a kezéből, és kinyitottam a kocsiajtót.

– Mi a baj, Mira? Talán haragszol rám valamiért? Vagy az orgonokra? – Kérdezte az idegen, miközben az arcomat méregette. Ahogy a szemembe nézett, hirtelen úgy éreztem, mindjárt elolvadok. „Na nem!” – Mérgelődtem gondolatban. „Úgy viselkedek, mint egy hülye kis tini lány! Hisz ez egy orgon! Egy szaporodó képtelen klón! Ne légy ostoba, Mira Haddad!”

Fújtam egyet, aztán elfordultam tőle, és levettem a hátizsákomat, betettem az anyósülésre, majd beszálltam végre a kocsiba, de nem csuktam magamra az ajtót.

– Nem, dehogy – válaszoltam kimérten. – Kérlek, mondd meg a Mesterednek, hogy nagyon boldog vagyok, amiért így figyel rám, de egyelőre nem kell segítség. Rendben?

– Rendben – válaszolta. Magamra zártam a kocsiajtót, de az idegen valahogy nem akart elmenni, mintha mondani akarna még valamit. Letekertem az ablakot.

– Mi az? – Kérdeztem kissé türelmetlenül. Valamiért rettenetesen zavart, ahogy bámult rám azokkal a hatalmas, gyönyörű szemeivel. Netjeru kinyújtotta a kezét, és a tenyerembe ejtett egy apró tárgyat.

– Ezzel hívhatsz, ha szükséged van rám. Akármikor, a nap bármely órájában, az óra bármely percében, a perc…

– Jó, jó rendben – intettem le. – Szólni fogok, megígérem – mondtam, aztán beindítottam a kocsit, és elhajtottam. Pár másodperc múlva kíváncsiságból belenéztem a visszapillantó tükörbe. Netjeru még mindig ugyanott állt, ahol az előbb. Már majdnem megálltam és visszafordultam, hogy bocsánatot kérek tőle az undok viselkedésemért, de aztán elhessegettem a gondolatot, és meg sem álltam a motelig.

Otthon óvatosan letettem a zsebkendőbe bugyolált gombát az éjjeliszekrényemre, aztán egy kiadós zuhanyozás után lefeküdtem aludni. Ám valamiért nem ment az alvás, mintha folyton egy szúnyog zümmögött volna a fülembe. Felkapcsoltam az olvasólámpát és vártam, mikor jelenik meg a fénynél az átkozott kis vérszívó. De a vérszívó nem jött. Viszont a zümmögést továbbra is hallottam. Aztán egy furcsa gondolatom támadt, mintha a fülem már tudta volna, honnan is jön ez a hang. Odahajoltam a gombához, és hallgatóztam. „Talán beszorult az az átkozott szúnyog a zsebkendő és a gomba közé!” – Gondoltam magamban, és kicsomagoltam a kis kalapost. Feszülten hallgatóztam ismét. A zümmögés pedig ugyanúgy folytatódott. Felvettem a fehér, leginkább sampionra hasonlító gombát a kezembe, és a fülemhez tettem. Most már kétség sem fért hozzá: a hangok egyenesen a gombából jöttek.