Időnként megpróbálok visszaemlékezni azokra az időkre, mikor még nagyon kicsinyke gyermek voltam.

Gyermekkorom hosszabb időszakát homály fedi, de néhány mozzanat időnként a felszínre tornássza magát. 

A félős korszakomra világosan emlékszem. Rettegtem a sötétben. Ezt meg is írtam valahol, egy posztomban, ’SZKOTOFÓBIA’ címmel. 

Azt is tudom, hogy testvéreim sokat rémisztgettek. Emlékszem milyen gyomorszorító érzés fogott el, mikor árvízzel, és a meghalással ijesztgettek. 

Tudom, hogy undok, és rettentően árulkodós kislány voltam, és talán ezért is voltak ezek a reakciók irányomban, részükről.

Aztán, még emlékszem egy könyvre, az volt a címe, hogy Sirály.

 A könyv borítóján egy fiatal nő volt, a vállán, valami lőfegyver csak úgy hanyagul, a vállára vetve. Édesapám azt mondta, hogy „Sirály” a neve, egy partizánlány, és az ő története olvasható, a regényben. Ha, lehunyom szemem, még most is az orromban érzem, azt a dohos áporodott szagot, melyet magából árasztott a könyv, a borítóján lévő illusztrációt, azt viszont nagyon szerettem.

Sokszor próbálkoztam a betűk kisilabizálásával, sikertelenül, hiszen még nem jártam iskolába.

Erőlködéseim kudarcba fulladtak, mikor összefüggést kerestem a kimondott, és a leírt betűk, szavak között. Sehogy sem boldogultam velük, pedig mennyire küzdöttem!

Aztán ott voltak a fiúk. Irigyeltem őket, hogy nekik van fütyijük, nekem pedig… Én is szerettem volna csak úgy könnyedén állva pisilni, mint ők. Talán a két bátyám megléte gerjeszthette bennem ezt a fura vágyat?

Időközben ez a vágy egész más irányba kanyarodott, de ez már egy másik korszakomnak a része…

Emlékszem még a karácsonyokra.

Nagynénémékkel laktunk egy közös társbérletben. Nekik egy lányuk volt, mind a ketten dolgoztak, így könnyebben is boldogultak. Kanadában is éltek rokonaik, azok is segítették őket, pénzzel, ajándékcsomagokkal.

Szóval mindig nagyon szép karácsonyfájuk volt, és ezzel szerettek is dicsekedni. Mikor felállították a fát, és végeztek a díszítéssel is, behívtak minket, hogy csodálhassuk, és elvárásaiknak megfeleően dicsérgessük a művüket.

Volt, egy karácsonyfadíszük, ami nekem a legjobban tetszett, a kisded Jézus feküdt, szénával bélelt bölcsőjében. Úgy emlékszem, valami kemény anyagból készült, mintha fából faragva lett volna. Nem hivalkodóan, mondhatni inkább szolidan volt festve.

Azt mindig csodálattal néztem.

Aztán ott voltak azok a bajkeverő, hajszálvékony fémszálból készült stilizált jégcsapok.

Aki nem felejtette el egykori gyermeki énjét, nagyon jól tudja, hogy a gyermek, nem elégszik meg azzal, amit a szemeivel lát, szeretné azt a kezeivel is megtapasztalni. A kis matató kezeknek, még a viszketős angyalhaj sem tudott, megálljt parancsolni.

Hogy történt, hogy nem, az egyik jégcsap valami baleset folytán, fura alakzatot öltött. Valahogy megnyúlt, és sehogyan sem akart visszaidomulni eredeti formájába.

Minél inkább akarták az ügyetlen, és riadt kis kezek visszacsinálni a deformációt, a végeredmény annál siralmasabb lett.

Természetesen a felnőttek saséhoz hasonlatos éleslátását, (főleg a nagynéniét), nem kerülte el az a kis nüánsznyi eltérés.

Persze a nagynéni, az ilyetén dolgokat, nagyítón keresztül vizslatta, és rögvest be is indította, a bionikus hazugságvizsgálóját.

Ám, hiábavaló volt az álszent, mézes mázos hanghordozás, hiába a mindenki kedvence, a csokis ízűnek titulált szaloncukor, vagy a nagynéni, más esetben oly sóváran áhított csaliként beígért sütije, a bűnös csak nem akart színt vallani. Az angyali ártatlanságot tükröző arcocska, majd, azt ezt megerősítendő makacs tagadás, és utolsóként a sorban, a konok hallgatás volt, a mind e hiábavalónak tűnő fáradozásra a válasz.

A kis bűnös, most már hiába is szeretett volna inkább színt vallani, csöpp ajkait, valami megmagyarázhatatlan, és különös a dac, szorosan markolta, és nem eresztette.

Az okot, még több évtized távlatából sem tudja, hiszen keresztrefeszítésről szó sem esett.