Idegen nevek és kiejtésük:

Graduria - u.a.

Rägardur - Régárdur

Schwardur - svárdur

Srahgardur - srágárdur

Syragonia - Züragónia

Thyragor - Türágor vagy Tirágor

Tyrennai - Türennáj

Wärendur - Vérendur

Zendaldgard - Zendáldgárd

Elárulva

Tizenhat esztendővel a Sárkányvadászat Éve előtt

Zendaldgard

Apám Zendaldgard népét kormányozta. A város lakossága, melynek az élére állt, nagy becsben tartotta őt. Zendaldgard polgárai csaknem mindnyájan azt mondták róla, hogy igazságosabb bármely thyragor nemesnél, pedig ő a köznépből származott. Wärendur császár neves kapitányaként szolgált, midőn a syragon nomádok betörtek országunkba. Akkor tett szert új rangjára: Wärendur maga nevezte ki őt Zendaldgard kormányzójává.

A császárt azonban, ki csaknem harminc éven át uralkodott, pár esztendővel a háború után egy újabb követte a trónon. A választások során a Thyragor feletti hatalmat Tyrennai, egy ifjú nemesember szerezte meg a hozzá hasonlóan gazdag földesurak csaknem teljes támogatásával. Az egészben a legkülönösebb az, hogy Wärendur nem sokkal a történtek előtt köddé vált temérdek támogatójával együtt, és senki sem tudja, mi lett velük. Tyrennai uralkodásának kezdete óta tartja rettegésben Thyragort. Családunk azonban hosszú évekig nyomát se látta a császár zsarnokságának, csupán a szóbeszédeket véltük hallani. Kellett néhány nyugalmas esztendő, míg Wärendur keze elért hozzánk, mégis megtörtént, mitől apám oly rég rettegett.

Emlékszem, forró nyár köszöntött Thyragorra. Ki tehette, a kőfalak hűvösét élvezte ahelyett, hogy a kinti forróságban szenvedett volna. Anyámmal mi is így cselekedtünk. Apám sajnos nem engedhette meg magának ugyanezt, hiszen az a hír járta, hogy Syragonia felől támadás készül a város ellen, neki pedig meg kellett szerveznie Zendaldgard védelmét.

El nem tudtam képzelni, mit tervezhettek ellenünk az északkeleti népek. Nem értettem, mi okuk volna támadni, hiszen a nomádok helyét már régen átvették a királyi berendezkedés hívei, miután a rettegett syragon lovasokból álló sereget Wärendur vezetésével a thyragorok végérvényesen legyőzték. A vesztes hadak hazatérve kikiáltották a Syragon Királyságot. Persze terjedtek a pletykák, melyek szerint a királyság kialakítása kudarcba fulladt, és Syragoniát belviszály dúlja. Ha igaz a szóbeszéd, akkor végképp nem volna bölcs döntés új háborút kezdeményezniük a mi nagy és erős nemzetünkkel, akár papíron, akár lóháton érkezik a hadüzenet.

*

Anyámmal hosszú, hosszú órákon át vártunk, mire végre megérkezett jó apám a városházából, híreket hozva. Én gyanútlanul és hosszan ölelve köszöntöttem őt. Ő is átfonta rajtam karjait, majd elengedett, aztán édesanyám felé fordult, csókot váltott vele, végül ismét énrám tekintett.

– Minden rendben, fiam? – én csak bólintottam, mégis mintha magával ragadott volna pár keserű emlék.

Valamiért és valahogyan az egész olyannak tetszett, mintha azt ismertem volna el, hogy igen, én voltam, sőt máig is én vagyok az egyedüli gyermekük. Bár született két húgom, és volt egy bátyám is, de őket pestis ragadta el csaknem két esztendővel ezelőtt. Bátyám bizonyult mindnyájunk közül a legidősebbnek, egyben a legerősebbnek. Ő mindössze fél éve hagyott itt bennünket.

Nem mondom, hogy tökéletes testvér voltam. Rengeteg nézeteltérésünk adódott, de annak rendje és módja szerint meggyászoltam őket, akárcsak szüleim, kik két húgom, illetve egyetlen bátyám halála után talán a széltől is óvtak engem.

Ez okozhatta, hogy apám röviddel előző megnyilvánulása után sürgetve szólt énhozzám, kezét vállamra téve:

– Rägardur, jól figyelj rám! – ahogy e szavakat kimondta, rögtön a szemeimbe nézett. Én meghökkenve tekintettem vissza rá. Nem értettem, mit akarhat.

– Édesanyáddal el kell hagynotok a várost. Tyrennai császár emberei keresni fognak benneteket – mondta.

– És hagyjunk itt téged? – kérdezte édesanyám.

– Miattam ne aggódjatok, csak meneküljetek el a városból! Tyrennai értem jön, és a holttestemen keresztül tán meg is kaparinthat – mondta édesapám.

– Anya, apa...mi...mi történik? – néztem hol egyikükre, hol másikukra.

Ők azonban nem feleltek. Anya néma közönnyel elfogadva apám döntését, megragadta kezemet, és azonnal a hátsó ajtó felé vonszolt, míg apám a kardja után nyúlt. Nemsokára látni véltem, hogy fegyveresek rontanak be otthonunkba. Hallottam, amint fém a fémnek ütközik, amint ádáz küzdelembe veti magát édesapám, hogy megóvjon minket Tyrennai embereitől.

– A nyugati városkapun kijutunk – szólt édesanyám. – Gyere, Rägardur, gyere! – tette hozzá halkan, majd Zendaldgard szóban forgó pontja felé siettünk az ő vezetésével.

A nyugati városkaputól mindössze két nagyobb utca választott el bennünket. Ezúttal hálát adhattunk az égieknek, hogy a városfalhoz közeli otthonnal áldottak meg bennünket. Nemsokára megérkeztünk Zendaldgard nyugati kapujához, de ott már őrök vártak bennünket.

– Megállni! – szólt egyikük, egy tagbaszakadt, alig huszonöt éves férfi, ki Thyragor kék-fehér csíkos címerét viselte hátán, azt pedig egy bronz csillag, a strázsamesteri rendfokozatot jelző embléma ékesítette.

Nem volt más választásunk. Eleget tettünk a parancsnak, de döbbenetemre csak énrám került béklyó, anyámra aligha.

– Szép munka volt, hálás köszönetünk, Graduria asszony – jegyezte meg a kapitány.

– A-anya? – költözött döbbenettel vegyes félelem a hangomba.

– Egy nap majd megérted, Rägardur – sütötte le szemeit édesanyám, mintha megbánás költözött volna azoknak tengerkékjébe, de őrá visszanézve én csak dühöt, haragot és keserűséget éreztem.

Édesanyám elárult.

– Miért? – kérdeztem szinte hangtalanul, de Graduria már nem hallotta szavaimat. Az őrök némán vezettek el engem, hátrahagyva az asszonyt, ki tizenkilenc éven át gondozott, ápolt, szeretett, ölelt és etetett, télen meleg ruhát adott nekem, sőt rendületlenül támogatott, midőn álmaimról beszéltem. Tizenkilenc éven át hitette el velem, hogy születésemtől kezdve él benne a szerető, gondoskodó édesanya, de most az meghalt, helyét a kígyó Graduria vette át, ki most a köpönyegforgatók tőrét döfte egész családunk hátába.

Üvölteni akartam mérhetetlen fájdalmamban, eltépni a kötelet, vadul marni az áruló nősténykígyó húsába, de néhány thyragor megelőzött. A sorok közt egyikük, egy nagyjából negyvenéves, bizonyára egy harcedzett veterán (a sebhelyeiből is ítélve), hirtelen kardot rántott. Vagy tíz másik követte a példáját, és mind harcba szálltak azokkal, kik elfogtak engem. A megmentésemre igyekvő veterán rövidesen lesújtott kardjával a nőre, kit sok-sok éven át anyámnak véltem.

Graduria is kivonta fegyverét, majd védekezésre emelte azt, de fele annyira sem tudott vívni, mint jó apám. A két penge egymásnak ütközött, a veterán katona elrúgta az árulót, mire a köpönyegforgató egy kőház falának vágódott. Elkeseredetten próbált védekezni az idős harcos ellen, de hiába. Amaz jóval gyorsabb és leleményesebb volt nála.

A veterán lesújtott, mire Graduria veszett sikolyt hallatott. Az áruló kardja rövidesen a földön koppant, és követte azt három ujjának három vérző darabja, melyeket az idős katona vágott le. A titokzatos férfi ekkor ismételten ellökte a hirtelen vérveszteségtől kábult Graduriát, majd sorsára hagyta, végül hozzám lépett.

– Schwardur a nevem – mondta. – Te bizonyára Srhagardur fia, Rägardur vagy. Jöjj! Velünk biztonságban leszel – tette hozzá halkan.

– Uram, kezdődik az ostrom! Katapultok a láthatáron, mi több, farkaslovasok rohamozzák a keleti városkaput – szólt a Schwardur nevezetű harcos katonáinak egyike.

– Jól van. Elhagyjuk a várost. Jöjj, fiú! – ragadott meg engem Schwardur.

Üvölteni, sőt zokogni akartam talán, de képtelen voltam. Egyre haloványabbnak tetszett az asszony, ahogy három ujjának vérözönt árasztó maradványait tapogatja, ahogy próbál a seb okozta fájdalom ellenére is elvánszorogni, mielőtt az ostromlók elérnék a város nyugati részét.

– Miért nem ölte meg őt, uram? – kérdezte közben a katonák egyike, ahogy hátunk mögött hagytuk azt a hitvány nőt, kit többé a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettem anyámnak.

– Megfizette a hitvány árulás borsos árát. Most menjünk! A fiút kell mentenünk – felelte Schwardur, szó nélkül is tudva, kire gondolt harcos társa.