4. Fejezet:

Segélykérés

      Néma csend. Az idő lelassulni látszott, a nagy mennyiségben felszabaduló adrenalin hatására minden egy pillanatképpé fagyott. Pánik, ijedelem, kapkodás, e három jellemezte a csoportokra oszló terránok viselkedését, miként a fiatalok megpróbáltak menedékbe húzódni. Sandra összegömbölyödött a székében, szeretett volna minél kisebbé, minél észrevehetetlenebbé válni, de remegő testét a fegyverek még így is körülvették. Egy kicsivel odébb egészen más helyzet volt kibontakozóban, Zsolt egy karnyújtással maga mögé terelte rémüldöző rajongótáborát, bátran szembenézve a szolárokkal, kik célba vették őt. Sarokba szorultak, a fiú elszántsága azonban nem engedte, hogy a kétely gyökeret verjen a lelkükben.

      Szorult a hurok, a katonák lépésről lépésre zárták össze az elszigetelődő csapatokat. Ágnes nem zavartatta magát, ő békésen ült a székén. Hátradőlt, élvezte az italokat, mintha semmi átlag feletti nem történne. Szeme sarkából figyelte a felé közeledő fegyverest, nyugalmát viszont Lily érdektelensége is tovább erősítette.

      - Ne mozduljanak! - utasította őket a szolár, a vöröshajú terrán azonban csak sóhajtott a számára nevetséges kijelentésen.

      - Egy széken ülök. Hogy mozoghatnék ennél többet? - vetette oda az angyalnak, majd újratöltötte a poharát.

      A hófehér sisak alatti tekintet gyilkos szikrákat szórt, az angyalnak kicsit sem tetszett ez a fajta hangnem. Fegyvert fogott, rácélzott Ágnesre.

      - Netán halálvágyad van, terrán?

      Újabb erőltetett sóhaj, majd egy éles csattanás, miként az üvegpohár visszazuhant az asztalra. A katona megrezzent. Belenézett azokba a természetellenesen izzó, vörös szemekbe, és azonnal elragadta az ismeretlentől való félelem. Ágnes arcán gyilkos mosoly kelt. Látta a férfi pillanatnyi félelmét, látta a bizonytalanul reszkető végtagokat, s ez felettébb nagy élvezettel töltötte el.

      - Idefigyelj, szárnyas! - szólította meg egy lágy, az arckifejezésének teljesen ellentmondó hangon, majd lassan felkelt, ügyelve rá, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatokat. Ő irányított, hidegvérű nyugalma pedig csak még ijesztőbbé varázsolta. Az angyal ösztönösen hátrébb lépett, a démon viszont nem engedett ebből, bezárta a kettejük közötti távolságot. - Csak akkor pofázz, ha fenn is tudod tartani azokat a szavakat! Tudom nagyon jól, hogy szart se fogsz csinálni velem, köt téged a törvény, én viszont nem biztos, hogy szeretnék ilyen keretek között mozogni. - Mosolya ekkor még szélesebbre húzódott, már ha ez lehetséges volt, s éles kacagásba kezdett, hogy még jobban rájátsszon a katona félelmére. - Hogy kívánom-e a halált? Madáragy, én osztom a halált!

      Nem érdekelte a szolárok átlag két méteres termete, szilárd tartással bámult fel a magasan pihenő szemekbe. Élvezte ezt a perverz játékot, és még talán tovább is folytatta volna a kielégítő terrorizálást, ha Szandra nem szakítja meg a kettejük társalgását. A kislány, mit sem törődve a helyzettel, az angyal mellé rohant, s játékos ujjaival belekapott a dús tollazatú szárnyakba. Felkacagott, ahogy kezei végigsimították a selymes végtagokat.

      Az utóbbi időben felettébb sok időt töltöttek Lilyvel angyalok között, így közelebbről is megismerkedhetett a szolárok szokásaival, az életükkel, ám minél többet tudott meg róluk, annál több érdekelte. A szárnyak mérete közel egyenlő a testükkel, tehát hogyan ülnek le? Hogyan alszanak? Milyen érzés a plusz végtag? Sajnálatos módon ezekről eddig senki sem beszélt vele, így hát elhatározta, hogy saját maga derít fényt az igazságra. És hát ni lám, itt volt a tökéletes pillanat!

      Elveszítve Ágnessel a lélekbemaró szemkontaktust, a katona pillanatok alatt visszanyerte az erejét. Most minden figyelme Szandrára irányult, felhőkölt a személyes szféra megsértésén. Megpróbálta lerázni magáról a zavaró teremtést, forgolódott, kapkodott, míg végül utolsó próbálkozásként megfeszítette az izmait, s az erővel teli szárnyak a kislányt durván felöklelték. Szandra egy kemény puffanással ért földet, feljajdulva a fenekébe nyilalló rövid idejű fájdalomtól.

      Dolga végeztével az angyal visszafordult a nagyszájú lányhoz, a helyében azonban más fogadta, egy tűzben égő, smaragd tekintet várta. Még Ágnes is meglepődött, Lily olyan gyorsan félre lökte őt, hogy utat leljen a szolárhoz. Minden egy másodperc alatt lejátszódott, a kislány jajveszékelése a bestiát vészfényként hívta bevetésre. Felhasználva futási momentumát, a dühös lány ökle fájdalmasan áthatolt a vékony díszpáncélzat által nyújtott réseken, közvetlenül csapódva bele alulról a férfi állába. Az hátra tántorgott, Lily testében azonban még maradt mozgási energia, megpördült, minden cseppjét felhasználta, s teli talppal rárúgott a katona mellkasára.

      Az angyal elfeküdt a földön, nyögött, kiáltozott a fájdalomtól, Lilyt viszont nem hatotta meg a műsora, Szandra elé térdelt, hogy megvizsgálja őt.

      - Nem esett bajod? - kérdezte hideg hangnemben. Próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné különösebb képpen Szandra állapota, de azért áttapogatta a lányt, hogy nem-e fáj neki valahol. Túlságosan jól tudta, hogy mennyire veszélyesen erősek azok a szárnyak...

      - Lily! - kiáltott ki a kislány, teljes zavarban. Ide-oda kapkodta a fejét, hol az angyalra nézett, hol pedig rideg megmentőjére. - Te... te kiütötted! - förmedt rá mérgesen.

      Ágnes jóízűen felnevetett Szandra reakcióján, kis híján majdnem meg is fulladt, olyannyira elveszítette az irányítást.

      - De még mi az hogy! - Felidézte az emlékezetes képeket, ennek is minden pillanatát elmentette. Önfeledt röhögése az egész teremben visszhangzott. - Láttad te, hogy repült hátra!?

      Szandra összeráncolta a szemöldökét, arcára kislányos elégedetlenség ült ki.

      - Rossz Lily! - harsant fel, s rácsapott a szőke lány kézfejére, Ágnesből még nagyobb hangerőt kiváltva ezzel. - Nem ütünk le csak úgy akárkit!

      Lily megadta magát a szidalmazásnak. Igen, nem egyszer szólt már rá Szandra emiatt, és igen, valóban félig-meddig megígérte, hogy nem történik meg újra.

      - Mentségemre szóljon, ő kezdte - forgatta a szemeit, vállvonással kísérve.

      Szandra felnyögött, mint akinek vállait a világ összes terhe nyomta éppen.

      - Most már soha nem tudom meg, hogy hogyan fürdenek egy kádban!

      Ez a kijelentés több kérdést vetett fel, mint választ, Lily értetlenül pislogott, olyan érzése támadt, mintha kihagyott volna pár oldalt. Ágnes talpraesettebb volt, neki azonnal volt megoldása.

      - Kérdezd meg tőlük! - javasolta vigyorogva, felhívva a társaság figyelmét arra az apró tényre, hogy a terem összes katonája körbevette őket.

      Lily nyugodt vérrel talpra állt, inkább irritálták a fejlemények, mint sem aggasztották. Tekintetével alaposan vizsgálgatta a szolárok által alkotott gyűrűt, egy mozdulat, egy rossz levegővétel sem kerülte el a figyelmét. A hercegnőnek valóban volt valami a szavában, tán már ő is felfigyelt az árulkodó jelekre, amikor rárivallott a férfira. Ha az angyalok komolyan gondolnák ezt az egészet, akkor már rég használták volna a lézerpuskákat... Nem, érte jöttek, őt keresik, ez egyértelmű volt, de bármi is az oka, sértetlenül kell nekik, és ez egy olyan előny, amit nagyon okosan ki lehet használni!

      Hátán ekkor furcsa nyomást kezdett érezni, Ágnes dőlt neki, hogy a másik irányból fedezni tudja barátnőjét. A lány nem leplezte az örömét, az eluralkodó káosz eszméletlen élvezettel töltötte el a testét.

      - A barátaid? - vetette hátra a kérdést, miközben éberen felügyelte az ellenséget.

      - Egy barát miért szegezne fegyvert rád?

      Ágnes öntelten vállat vont.

      - Meh, túl egyszerű gyerekkorod volt.

      Erre Lily is elmosolygott. Furcsa volt. Más esetben ez a tudatlan kijelentés felettébb feldühítette volna, főleg egy olyan személytől, akinek fogalma sincs arról, hogy mit beszél, mégis, Ágnes magabiztosan felelőtlen hozzáállása nem váltott ki haragot belőle. Sőt, mintha egy kicsit jól is esett volna neki...

      - Ha az enyém egyszerű volt, akkor tényleg sajnálom, ami veled történt - felelte, imitálva Ágnes pimasz hangnemét.

      A lányok felkacagtak, nem szegte jókedvüket a szolár had. Ez a pillanat az övék volt, de nem élvezhették örökké, hiszen még sok dolguk volt. Testük megfeszült, elméjüket kitisztították a felesleges gondolatoktól. Készen álltak a kitörésre! Ágnes ellépett Lilytől, az általa keltett üres helyet pedig Szandra töltötte be, aki felismervén a veszélyt, az első alkalmat megragadta, biztonságba húzódjon mellette.

      A démonlelkű lány fenyegető léptekkel közelített a gyűrű falához. Több fegyver is rászegült, de nem foglalkozott vele, tudta, hogy csak a műsor miatt van az egész. Belecsapott az tenyerébe, ujjai hangos roppanásokkal készültek fel az ütközetre. Vajon hogyan legyen? Tépjen ki egy puskát valamelyik szárnyas kezéből és szépen lassan lője szitává a társaságot? Kínzó, fájdalmas élmény lenne a számukra, hangos kiáltozással, de ehhez túl sokan vették körül. Most még nem lőnek rá, de önvédelemből biztos meggondolják majd magukat. Vagy menjen egyenesen az ágyékra? Nem, túl sok gond lenne a testpáncéllal...

      A katonák megtántorodtak, mihelyst belenéztek azokba a természetellenesen vörös szemekbe, s eléjük tárult az a gyilkos, félelmet nem ismerő vigyor, ami a közelgő sorsukat jövendölte. Csak egy lány állt előttük, egy erőtlen kölyök, semmi több, így próbálták nyugtatni magukat, de az a tekintet nem engedte szabadon az elméjüket. Az egyiküknek elege is lett a látványból, célba vette a tinédzser fejét. Nem érdekelte a parancs, egy dolog volt a fejében, még pedig hogy eltakarítsa ezt a "valamit" a föld felszínéről. Merthogy az száz százalék, hogy nem egy terrán közelített feléjük...

      Ráhelyezte ujját a ravaszra, ám ekkor feje hátrabicsaklott, s a szolár a földre zuhant. Csak egy éles csattanást lehetett hallani, a páncélzat zörrenését, viszont nem volt szünet, azonnal jött a következő zörej, s egy másik angyal esett össze. Még Ágnes is megrémült egy pillanatra, oly' hirtelen közbeavatkoztak. A katonák sorban hullottak el körülötte, valami ugrált a levegőben, az támadta őket. Aztán egy másik jelent meg, majd megint egy másik... apró kavicsok!

      A gyűrűn nyílt résen Zsolt ugrott át, a nap megmentőjeként lépve be a körbe, hogy szíve hölgyeit megmentse. Legalábbis ő így képzelte el. Bal karja körül golyószerű kövek keringtek, melyeket rajongótábora örömmel bocsátott a rendelkezésére, hogy legyőzze az ellenséget.

      - Remélem nem késtem, tüzeském! - állt le azonnal flörtölni, Lily viszont továbbra sem értékelte a közelítését.

      - Hidd el, te sosem késhetsz eleget... - sóhajtotta.

      Határeset, de Zsolt elfogadta a választ. A gyűrű másik oldala ekkor hirtelen mozgásba lendült, a fiú viszont nem engedett nekik lehetőséget a cselekvésre. Kilépett Lily mögül, előre lendítette a karját, melyet követően a kavicsok nagy sebességgel belelőttek az angyalok tömegébe. Zsolt óvatosan irányította őket, mindegyik közvetlenül a hófehér, hosszúkás sisaklemezeken koppant, egy csapással elszédítve, avagy ájulatba küldve a katonákat. Pár másodperc múlva már egyedül ők álltak talpon.

      Hosszabb csend fogadta ezt a jelenetet, az oldalvonalon álló fiatalok többsége tátott szájjal nézte őket. Majd üdvrivalgás, kiáltozás csapott fel a semmiből, mindenki a csatér közepén álló, vagány földharcost éltette, Zsolt pedig jól láthatóan örömmel fogadta a népszerűséget. Rájátszott, karjait a magasba emelte, mintha csak egy bajnokság győztesévé nevezték volna ki, s nyílegyenesen megindult a legnagyobb csoportosulás felé, hogy közelebbről is isteníthessék.

      Ágnes nem volt ennyire elragadtatva a kéretlen hősiességtől. Körbenézett, neki semmi sem maradt. Hoppon hagyták, üres kézzel, ezt utálta a legjobban. Már éppen fordult volna el, amikor felfigyelt az egyik szolárra, aki a földön feküdve még bőven küzdött az eszméletlenség ellen. Csengett a füle, az egész világ forgott körülötte, olyan erős ütés érte. A földön kúszott, a legközelebbi puskáért nyúlt. Nem adja fel ilyen könnyen a harcot! Meghalnak... Az összes mocskos terrán halott, ha eléri a fegyvert! Nem érdekelte, mit csinálnak vele utána a felettesei, sőt, lehet, el is engedik neki ezt az egy kicsi kihágást! Egy biztos, ma mindegyik korcs megdöglik!

      Ujjai már csak pár centire voltak, amikor kézfejének csontjai kínzó fájdalommal megroppantak a fekete bakancs sarka alatt. Felkiáltott a fájdalomtól, de senki sem figyelt rá, a földharcos minden figyelmet elvont tőle. A láb leszállt a kezéről, s ő fellélegzett, viszont ekkor a másik taposott rá, még erősebben. Felnézett, kíváncsi volt rá, hogy melyik bátor patkány az, aki ezt merészeli tenni vele, legnagyobb rémületére viszont az a bizonyos vörösen izzó szempár nézett le rá, melyben nem látott kegyelmet.

      Ágnes lehajolt a puskáért, forgatta, elemezte az arca előtt, majd egy vészjósló mosolyt vétett tehetetlen áldozatára. Igen, ez hiányzott! Megfordította a puskát, és annak végével teljes erőből fejen vágta a katonát, úgy, hogy annak még a sisakja is lerepült. Nem mozdult tovább. A lányt mérhetetlen elégedettség töltötte el. Igaz, le is lőhette volna, még arra sem figyelt volna fel senki, de jobb nem bizonyítékokat hagyni. Ezzel a módszerrel úgy is Zsolt számlájára írhatja a veszteséget!

      Eldobta hát a fegyvert, persze jó messze a szolártól, arra az esetre, ha nem ütötte volna ki eléggé, majd hátat fordított, s egy vidám mosollyal elvegyült a tömegben.