- Oké, oké! - intette le Ágnes, és egy jó nagyot kortyolt a pohár tartalmából. - Figyelj, míg ti kint papás-mamást játszottatok a hóban, én körbekérdeztem pár arcot a "pultnál". Azt mondták, hogy a tél érkeztével minden évben elrejtenek itt egy halom piát, hangszórókat, zenét, amit csak ki tudsz gondolni, hogy ha jönnek a nagy viharok, gondtalanul lehessen itt bulizni, anélkül, hogy arra bárki is felfigyeljen. Hát nem eszméletlen?

      - És ezt mind azalatt, hogy követtünk téged - jegyezte meg hitetlenkedve Lily.

      - Nagyon lassúak vagytok.

      Lily alig észrevehető forgással körültekintett. Próbálta magába szívni ezt az atmoszférát, megérteni, azonosulni az önfeledt örömmel, ám ez felettébb nehezen ment neki. Zavarodott pillantásokat vetett a mulatozó tömegre.

      - De miért? - értetlenkedett tovább a lány, lévén az ez előtti kérdésére nem kapott teljesen kielégítő választ. - Délen militarista konfliktusok vannak, melyek átterjedhetnek más kontinensekre is. Inkább fegyverkezni kéne, nem "bulizni".

      Ágnes csak mosolygott. Lehet, hogy az ital miatt volt csupán, de túlságosan aranyosnak találta barátnője ártatlanságát. Mindenesetre, a szájához emelte a poharát, és jó nagy kortyokkal eltüntette annak kétséges tartalmát. Hangosan felsóhajtott, testét kellemes melegség járta át, amire már oly' régóta vágyott.

      - Nézd - szólította meg Lilyt, bal kezével átkarolva a lány nyakát -, amit ott látsz, az egy bazi nagy csalás. Senki sem boldog! - kiáltotta ki, jobb kezével színpadiasan végigmutatva a társaságon. - Szánalmasak, mindannyian. - Lilyben ekkor egy kérdés próbált megfogalmazódni, Ágnes viszont egy gyors mozdulattal rászegezte mutatóujját a lány ajkaira, meggátolva őt, hogy félbeszakítsa. - Minden mozdulat, amit azok a szerencsétlenek lejtenek, felér egy kikiáltással. Minden korty, amit lenyelnek, egyenértékű egy segélykéréssel. Ez nem egy boldog tánc! Ez a "remélem, hogy elfeledem az összes gondomat" tánc.

      - Vagyis?

      - Hol nőttél fel, a mocsárban? - fakadt ki Ágnes. - Most magyaráztam el neked. Itt mindenki tisztában van a világgal, tudják, hogy nem lehetnek biztosak a holnapban, és ezért próbálják kiélvezni, ami maradt. - Felkacagott, jó hangosan, közvetlenül Lily füle mellett. - Elkeseredettek. Aki ott táncol, aki feldobja a kezeit, aki üvölti a zene szövegét, az biztosra mehetsz, hogy közel áll az összeroppanáshoz.

      Elgyengült a szorítás, ezt a lehetőséget kihasználva pedig Lily sikeresen kihajolt Ágnes karja alól, újonnani szabadságra lelve. Elmélázott, vajon a lány miért olyan biztos abban, hogy így mennek a dolgok? Ennek semmi értelme...

      Mellkasát ekkor nem várt támadás érte, Ágnes durván átpasszolta neki a poharát, hogy megszabaduljon a felesleges tehertől.

      - Fogd! - utasította. - Ha megbocsátasz, nekem még ezeregy dolgom van.

      Még csak a választ sem várta meg, a vöröshajú lány megindult a legnagyobb csapat felé. Lassú, magabiztos léptei kecsesek voltak, testtartása mérhetetlen hatalomról és erőről mutatott tanúbizonyságot. Mihelyst megérezték a közeledtét, a terránok fala ijedten szétnyílt előtte, így a démon minden zavar nélkül lépett be a táncparkett közepére. Féltek tőle, egy ösztönös tiszteletből fakadó rémület volt ez, pedig a legtöbben még csak nem is ismerték őt.

      Körbeállták Ágnest, a lány elégedetten vett tudomást a neki kijáró figyelemről. Elég volt pusztán megjelennie, hogy mindent elsöprő aurájával térdre kényszerítse a gyenge elméket. Itt az ideje lenyűgözni a népet!

      Tökéletes volt az időzítése. Új zeneszám lépett életbe, a mély, gyomorrezegtető ritmus bejárta az egész termet. Ágnes egyszerre kelt vele táncra, testének minden porcikája készen állt rá, hogy mesterművet alkossanak. Hibának nem volt helye. Csípője elegáns, csábító mozdulatokkal forgott körbe, végtagjai meglovagolták a ritmus hullámait, hosszú haja pedig tűznyelveket idézve szállt a levegőben. A kör még szélesebbre nyílt, a zene mellett dicsérő kántálás vette kezdetét. Ágnes mindenkit maga alá utasított, így volt ez természetes, a gyenge behódol annak, ki náluk hatalmasabb.

      Viszont az álca nem volt teljes, saját magát buktatta le. Miként Lily csodálkozva nézte őt, az oldalvonalon álló lány az egyik fordulatnál valami furcsára lett figyelmes. Mintha megállt volna az idő. A smaragd tekintet egy különös késztetést érezve ráfagyott Ágnes arcára, ahol aztán egy teljesen más érzelmet vélt felfedezni. Ahogy a hercegnő szemei előtűntek a vörös tincsek takarása mögül, Lily egy általa már jól ismert kétséget vélt felfedezni bennük. Az üresség. Egy romokban álló múltra építkező jelen, és a kilátástalan utakon folytatódó jövő. Csak egy pillanatra látta, mintha Ágnes szándékosan szerette volna megmutatni ezt a számára.

      A tánc zavartalanul folytatódott, mindenki fülig érő vigyorral kiáltozott tovább. Egy rövid másodpercre Lily fejében megfordult a gondolat, hogy esetleg csatlakozik barátnőjéhez, ám ezt nagyon gyorsan kiverte a fejéből. Nem, kizárt dolog, ez a röpke feltételezés ráadásul még menekülőre is kényszerítette. Fogta Ágnes poharát, és várakozás nélkül a rögtönzött bárpult felé vette az irányt, minél messzebb az értelmetlen ugrálástól, hogy még csak véletlenül se kapjon kedvet!

      Ott leült az egyik székre, dolga végeztével mélyen felsóhajtott, ekkor viszont egy másik, ugyancsak érdekes látványnak volt a részese. Alig pár méterre tőle, Zsolt állt egy lánycsoport szüntelen figyelmében, szorgosan igyekezve, hogy a naiv nőszemélyeket egytől egyik az ujjai köré tekerje.

      - Ott álltunk hát, a hóvihar kellős közepén, de az túl erősnek bizonyult, félő volt, hogy helyben elragadja a lelkünket! - mesélte ideérkezése történetét a srác, az álmodozó csoport pedig itta minden egyes szavát. Lily már a puszta hangjától rosszullétet színlelt, de azért kíváncsi lett rá, hogy a fiú miként folytatja a mesedélutánt.

      Zsolt a lehető legdrámaiabb oldalát vette elő a trükk végrehajtásához. Ezek a lányok ismerték őt, legalábbis a különböző magazinok által, ezért kötelességének érezte, hogy ne okozzon nekik csalódást.

      - Gyorsan kellett cselekednem, életek forogtak kockán! Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki tehet valamit ez ellen, így hát minden erőmet megragadtam, és a sziklákkal az irányításom alatt sikerült utat állni a pusztító szélnek. - A brigád elcsodálkozott, pupilláik kerekre nyíltak az érdeklődéstől, s ez tovább bíztatta a srácot. - Nem volt könnyű, beismerem, én sem vagyok a legjobb. Felettébb meggyűlt a bajom a pajzs tartásával, az orkán kis híján darabokra szakította az erejével, mégis, sikerült elég ideig kitartanom, hogy elérjük az ajtót és megpihenjünk idebent.

      Tapsvihar kerekedett, Zsolt ünnepélyesen meghajolt a rajongók körében. Következhet a második menet! Egy lapos követ húzott elő a farzsebéből, körbemutatta.

      - Ezt a kicsike annak a pajzsnak volt a részese. Szeretném nektek adni. - mondta lágy hangon, a lánycsapat pedig felvisított az örömtől. - De várjatok csak... - vágott közbe az örömnek, mély gondolkodást színlelve. - Sajnos ez csak egy darab. Bocsássatok meg, nem számítottam rá, hogy ilyen sokan lesztek! Melyikőtöknek adjam?

      Ennyit a hű egységről, a csapat máris egymás torkának esett, harcba szállva a világméretű híresség kegyéért. Hát igen, a legnevesebb család örökösének már pedig kijár ez! Zsolt elmosolyodott, minden a tervei szerint haladt.

      - Hékás, hékás, ne küzdetek értem! - mondott ellent saját akaratának. Imádta, ha a csajok hajba kaptak érte, de ezt sajnos most mellőznie kellett a nagyobb cél érdekében. - Van megoldás, mindig felkészült vagyok.

       Fogta a tenyerébe illeszkedő kődarabot, két keze közé zárta azt, majd mély levegőt vett, hogy könnyedén koncentrálhasson. Elképzelte a folyamatot, elméjével álmai vásznára festette a lépéssorozatot. Sötétbarna szemei ekkor tágra nyíltak, összekapcsolt kézfejei pedig nagy erővel kettéváltak, mintha csak egy ruhadarabot próbált volna szétszakítani. A kődarab ott helyben apró szemcsékre robbant, homokszerű maradványa a srác arca előtt lebegett, egyfajta hullámzó golyót formálva.

      Hirtelen minden elcsendesedett, a rajongótábor szótlanul ámuldozott körülötte. Zsolt karjai lágy mozdulatokat írtak le a levegőben, egy képzeletbeli vízfelszínen terelte tovább az érdekes jelenséget. A kristályos kvarc csillogó folyamként járta körbe a lányokat, kíváncsi kígyóként mozogva egyik terránról a másikra. Szemet gyönyörködtető látvány volt, és Zsolt pontosan ezért imádta, hiszen könnyen el lehet vele bárki kápráztatni.

      - Tenyereket kinyitni! - utasította őket egy nagy mosollyal.

      A homokkígyó megállapodott a fejük felett, összegömbölyödött, majd apró golyók váltak ki a testéből, minden kíváncsi kézbe egy darab. Zsolt összeszorította az ökleit, melynek következtében eme gömbök megszilárdultak, a szemcsék a rájuk kényszerített láthatatlan nyomás hatására összeolvadtak.

      - Így ni, szuvenír az egész családnak! - nevette.

      Pofonegyszerű! Igaz, az ezt követő vidám visítástól kis híján megsüketült, de hát mindenkinek kell hozni némi áldozatot a siker érdekében. Újabb követők, nagyobb népszerűség, hozzátartozott a mindennapokhoz.

      Még volt egy korty a poharában, ezt örömmel jegyezte meg magának, így hát fel is kapta azt, hogy bevégezze rég elkezdett tettét. Már várta, hogy kiszáradt torkát megnedvesítse a finom nedű, ám az ital hirtelen megremegett, ijedten elhúzódott az ajkai elől. Zsolt értetlenül nézte, miként a folyadék felkúszik az üveg másik oldalán, majd egy gömbalakot felvéve a magasba repül, de a furcsa jelenség ennél több reakciót már nem váltott ki belőle. Talán egy kis csalódottságot, amiért a saját innivalója képes volt rá, hogy így faképnél hagyja.