- Szandra - szólította meg ismét. A kislány mocorogni kezdett, ásított, majd szemhéjai fáradt lassúsággal felnyíltak, szabadjára eresztve a tengerkék, ártatlanságtól csillogó szempárt.

      - Lily?

      - Hamarosan ott vagyunk a tábornál, készülődni kéne.

      - Csak még öt percet... - nyöszörögte, s fejét visszadugta a párna alá. - Éppen egy süteményes tálat kergetek! - mondta a dunyha alól, felidézve az álmot, melybe most próbált visszakúszni.

      Lily elmosolyodott, a fejét rázta, ilyen butaságot is régen hallott.

      - Rendben, öt perc, de aztán tényleg kirántalak onnan. Ajánlom, oszd be az idődet.

      Szandra egy halk nyöszörgéssel elfogadta az ajánlatot, majd elnémult, legalábbis egyelőre. Lily nem tudta eldönteni, hogy a kislány most ténylegesen visszaaludt-e vagy sem, de ez öt perc múlva úgy is oly' mindegy lesz. Zéró tolerancia, álmodik, nem álmodik, lepedőstül zuhan ki!

      Felkelt az ágy széléről, rávette magát a készülődésre, s lassú léptekkel a szekrényhez sétált, hogy valami megfelelő felszerelést kaparjon elő annak mélyéről. Nem volt nagydarab bútor, egyetlen tükrös ajtóval díszelgett, még a lánynál is alig volt szélesebb. Lily kirántotta a táskáját, mindent kidobált belőle, mire hozzáfért a legalján meglapuló készletekhez. Fehérneműk, egészségügyi szerek, minden repült, ami nem kellett.

      Ujjai ekkor megérezték a keresett tárgyat, azonnal rá is markolt, hogy kirántsa. Egy apró gyöngyökből kirakott nyaklánc pihent immár a tenyerében, melyről egy ötágú, vastag műanyagból formált csillag lógott. Az aranysárga dísz látszatra nem ért sokat, Lily mégis kedves tekintettel nézett rá, miközben magához szorította. Hezitálás nélkül a nyakába akasztotta, ez volt az első és legfontosabb.

      Az ékszer után jöhettek a ruhák. Fagyos területen lesznek, jó melegen kell felöltöznie, ha egy óránál tovább szeretné bírni a közeget. Kigombolta pizsamaingjét, nekilátott a vetkőzésnek, ekkor viszont egy olyan látvánnyal szembesült, melyet már hosszú ideje kerülni szeretne. A smaragd tekintet meglepetten nézett vissza rá a szekrény tükréből, először csak az arcot kémlelve, ám aztán fokozatosan lejjebb haladt, egészen a szabadon hagyott mellkasig, ahol végül megakadt. Gúnyolta őt, lenézte, undorodott tőle, megvetette. Képmása ezt mutatta, ezt állította róla, de Lily egyetértett vele. Legalábbis kezdte elfogadni a kritizáló véleményeket. A tényeket.

      Sötét vonalak szabdalták a fehér, vékony bőrt. Kicsik, nagyok, szélesek, vékonyak, minden irányban, minden apró helyen ott voltak. A múlt fájdalmainak nyomai, sebhelyek, melyek nem akartak felszívódni. Nem, ez egy életre szóló kapcsolat volt, kibúvó nélkül. Lily ott állt a tükör előtt, önmaga előtt, miközben hibái az arcába nevettek.

      Emlékek özönlötték el, nem túl kellemesek. Képkockák, csupán ennyi minden maradt meg arról a napról. Egy folyosó. Egy lány, aki menekül, arcán a világuraló mosoly. Zárt ajtó, kevés idő, rossz döntés. Utolsó lélegzet, a mosoly eltűnik, majd a tűz mindent felemészt. Egy lány, aki hitt a mézes szavaknak, egy lány, aki most ezen szavak küldtek véres halálba. Egy lány, kivel nem lelkének szilánkjai végeztek majdnem, hanem a kín és fájdalom, melytől teste összegörnyedt.

      Lehunyta a szemét, elfogadta a békét kínáló sötétséget, ekkor pedig ismét a szekrény előtt találta magát, félmeztelen. Vége szakadt az emléknek. Egy bizonyos sebhely ragadta meg ekkor a figyelmét, mely kitűnt mindközül. Nagyobb volt, vastagabb, rondább, mint az összes többi. A lány ujjai hozzáértek a kezdetéhez, hasának jobb oldalához, majd ösztönszerűen végigsimította azt, bele sem gondolva a tettébe. Mutató- és középsőujja együttesen haladtak felfelé, követve a száraz, érzéketlen vonalat, mely elhaladt mellei között, s meg sem állt egészen a bal kulcscsontig, ahol végre megszűnt létezni.

      Jobb keze ekkor ökölbe szorult, egy dühös kiáltással fúródva bele a képmás mellkasába. Repedések ezrei keltek életre, a tükör viszont nem hagyta ennyiben a bántalmazást. Darabokra tört teste kellően imitálta a sebhelyeket, további sót szórva a rég bezárt sebre, hogy az utolsó nevetés is az övé legyen. Lily tekintete oldalra csúszott, épp úgy sérült karjára, és már éppen készült volna rá, hogy felüvöltsön frusztráltságában, amikor egy álmos hang ebben megállította.

      - Lily...?

      A zajos reccsenés kirántotta Szandrát a pillanatnyi álomból, s mivel már nem maradt elég ideje visszaaludni, a lány fáradt mozdulatokat véve kibotorkált a paplan börtönéből.

      - Miért vagy dühös a tükörre? - kérdezte halkan, közben tengerkék szemeit dörzsölte.

      Lily, mint aki egy rossz varázslat alól szabadult fel, elsőre nem is értette meg a szavakat. Párat pislogott a fiatal lány irányába, majd visszanézett széthasadt képmására, s az öklére, mely még mindig szilárdan szegült ellenfele öklének. Most egy gyenge, szánakozó tekintet nézett vissza rá, a gúnyra sem érdemes.

      Elhátrált a szekrénytől, kapkodva magára rántotta hosszú ujjú pólóját.

      - Mentségemre szóljon, ő kezdte... - forgatta a szemeit Lily, hogy valami Szandra által is megérhető válasszal kegyeskedjen.

      Nekilátott folytatni az öltözködést, leült a táskája mellé azzal a céllal, hogy nadrágot cseréljen, ám terve helyben kudarcot vallott. Szandra lekászálódott az ágyról, s míg az idősebb lány nem figyelt, ő négykézláb közelebb lopakodott, hogy kényelembe helyezze magát Lily ölében. Természetesen az ő hatalmas meglepetésére.

      - Mégis mit művelsz?! - förmedt rá a lány, idegesen hátrébb hajolva, mintha csak valami rágcsáló mászott volna rá. Habár... a kettő közötti különbség nem is volt olyan feltűnő néha.

      - Még van két percem! - érkezett a határozott válasz. Szerette ezt a melegséget. Az egyenletesen körbevágott, vállig érő barna haj az állandó forgolódástól már-már egy nagy szénagombolyagot alkotott, de ez nem zavarta, csak szeretett volna minél közelebb lenni "nővéréhez". Megtalálta a kényelmet.

      Lily nem volt ennyire elragadtatva, Szandra teljesen leszorította, így képtelen volt elvégezni a teendőit. Karjai remegni kezdtek a felgyülemlő zavartságtól, miként megpróbálta féken tartani magában a dühöt, a kényszert, hogy ledobja magáról, de végül ismét nyugalmat erőltetett magára. "Az öt perc az öt perc, Lily..." gondolta, majd hozzáfűzte: "Azt nem mondtad, hogy hol töltse le..."

      Sóhajtás hagyta el vékony száját, melyet frusztrált nyögés követett. Hátradőlt, karjaival kitámasztotta magát, így várta a másodpercek fogyását. Elgondolkodott. Miért ragaszkodik hozzá ez a vakarcs ennyire? Nem emlékezett egyetlen alkalomra se, amikor kedves lett volna vele, vagy amikor okot adhatott volna erre a bizalomra. Csak jön és jön, nem áll meg, nem ismeri a határokat, melyet ő állandóan próbál közéjük állítani. Minden terrán ilyen?

      - Lily! - Szandra megint erőre kapott, a hátára fordult, hogy egy bizonyos mértékben képes legyen a smaragd szemekkel kapcsolatot teremteni.

      - Mi van már megint?

      - Lily, miért van az, hogy ha én eltörök valamit, akkor bajban vagyok, de ha te teszed, akkor rád senki sem szól?

      Nem tudott mit válaszolni erre, az előreláthatatlan kérdés könnyű szerrel hatolt át a védelmi vonalai alatt, használhatatlanná téve minden azonnali reakciót. Lily nézelődni kezdett, valami kapaszkodót keresni, ami beindítja a gondolatait. Szandra ujját pillantotta meg, mutatott valamire, a smaragd tekintet pedig követte az útbaigazítást, hogy ismét szembetalálja magát saját arcával.

      Ez viszont most más volt. Lily teste ép volt, sértetlen, a repedések elkerülték a tükör ezen sarkát, fent koncentrálódtak, fent a fellegekben. Itt, lent a földön minden rendben volt. Ajkai mosolyba görbültek.

      - Mert te még kicsi vagy, én pedig elég mogorva, hogy ha ilyen történik, akkor inkább hátat fordítsanak.

      Szandra felkacagott, ám ez rövid életű volt, gyorsan rájött, hogy a lány lekicsizte őt. Hadonászni kezdett, panaszkodni, tiltakozni, hogy ő már elég idős, de persze szigorúan Lily tűréshatára alatt, hiszen azért ő sem volt őrült.

***

      Megállt a vonat, elérte a célját. Lily már csak erre várt, hosszú percek óta várakozott az ajtóban, hogy végre kitehesse a lábát. Egy teljesen ismeretlen világ állt előtte, s bár ez nem látszott rajta, de jelentősen érdekelte. Hirtelen rés tárult fémben, melyen keresztül éles, vakítóan fehér fény tolakodott be, látszatra szétfeszítve az egész szerkezetet. Az ajtó elhúzódott, Lily pedig az első sorból élvezhette az első képeket.

      Hideg csapott az arcába, csontig hatoló fagy, mely gyorsan vörösre festette az orcáit. Lábai egy vastag, barna nadrágba bújtak, lábujjai kemény bakancsban rejtőzködtek a jég elől. Többrétegű felsőruházat, pólók, pulóverek, legkívül pedig egy sötétbarna kabát óvta őt, nyakát aranyszínű sállal körültekerve. A kesztyűket sem hagyta el, nem kockáztatott, biztosra ment, még aranyszőke haját is pamutsapkába bújtatta, hogy a fejbőre ne fázzon meg. Készen állt az első, bizonytalan lépésre...

      - Indulás!!! - hallatszott egy túlzottan ismerős kiáltás, nem is olyan távolról.

      Lily hátra fordult, ám ekkor Norbert rohant el mellette, gondolkodás nélkül kiugorva a közel húsz centis hórétegbe. A lány kis híján megpördült, úgy fellökték, eldőlt, de a kapaszkodót még sikerült időben megragadnia, hogy a katasztrófát elkerülje. Megkönnyebbülten sóhajtott, biztonságban volt, szemei ekkor fellángoltak a dühtől, vérszemet kapott a bosszúra. Mégis... nem az ő hangját hallotta az imént, egy sokkal vékonyabb, eszeveszettebb kiáltás volt az, mely.... "Jaj ne már..."

      Heves léptek zaja ütötte fel a fejét, majd Szandra kanyarodott ki a szobából, elképesztő sebessége és önfeledt mosolya csak bajt jelentett. Nem fékezett, egy nagy rugaszkodással hagyta hátra a vonatot, azt útba eső Lilyt is kíméletlenül magával rántva. A kislány tökéletes bukfenccel landolt, s ugyanazzal a lendülettel talpra is ugrott, Lily viszont egy röpke jajveszékelést követően háttal a hóban találta magát, félig eltemetve.

      Nem mozdult, tágra nyílt szemekkel kémlelte a fehér égboltot, próbálta feldolgozni az imént történteket, mialatt a két gyerek azonnali mulatozásba kezdett.

      - Utálom őket.