Egy kém becsülete – a coquillard

Első rész

A kandallóban lobogó tűz hamis rózsákat lopott a karszékben melegedő, harminc körüli nemesúr sápadt, keskeny arcára. A férfi egészen belefeledkezett a szikrák táncába… ami másnak talán csak alaktalan kavargás volt, neki tarka meséket regélt. A lángok éppúgy hajladoztak, mint a legutóbbi vásáron a mutatványoscsapat táncosnője; ő is ilyen tűzzel, boszorkányos ügyességgel mozgott. Máskor a háborgó tengert idézték, a tomboló orkánt vagy úgy lobbantak fel, mint a vágtába csapó lovak rohanása. Ezernyi egymásba fonódó, álomszerű kép, mindmegannyi a szenvedély más és más arca.

Florent megbűvölve nézte delejes játékukat. Már-már megfeledkezett volna minden bajáról, amikor tapintatos, de azért elég határozott kopogás zavarta fel merengéséből.

- Uram – lépett be a terembe hű embere, gyermekkora óta szolgálta már –, Carlos de Mondaron érkezett. Kinn vár az ajtó előtt, a folyosón.

A hírre ernyedten támasztotta fejét a karszék támlájának. Egész éjjel pergamenjei fölött virrasztott; akkor, míg tolla lázasan szántotta a pergament, az alkotás lázában nem érezte a fáradtságot. Sem a fel-feltörő fájdalmat. Csak a virradat múltán zuhant rá a kimerültség. Az elmúlt napokban ráadásul régi kórsága is mind sűrűbben kínozta, lassan, alattomosan szívva ki az erejét.

Bár már igencsak benne jártak a délelőttben, jólesett most megpihennie az öblös karszék párnái között; a borzongás ellenére csaknem kezdte volna magát egész kellemesen érezni. Carlos látogatása igazán az utolsó volt, amire most vágyott.

- Eredjen drága fivérem a pokolba.

- Átadjam neki? – kérdezte a szolga rezzenéstelen arccal, mire ura, minden rosszkedve ellenére is, elnevette magát. Korábban ugyanis számtalanszor hajította már ki hasonló nyerseséggel a bátyját, azonban utólag mindig meg is bánta. Carlos mestere volt annak, miképpen keserítse meg mások életét.

- Ne. Hívd be, úgysem hinné el, hogy fantomokkal társalkodtál idebenn énhelyettem.

Azonban az utolsó szavak görcsös köhögésbe fulladtak. Eltorzult, szürke arccal támaszkodott az asztalra, a pergamenek közé. A kín egészen kifordította vonásait természetes alakjukból, ahogy küzdött a levegőért.

Amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt; csak a felemésztő gyengeség maradt utána. És a mindig megújuló döbbenet, hogy a jelek szerint az Úrnak még mindig vannak tervei ezen a földön egy magafajta semmirekellővel. Az ajkához szorított kendőt úgy gyűrte vissza ruhája hasítékába, hogy rá sem nézett. Egyszer sem tette azóta, hogy hosszú hónapokkal korábban először látta meg rajta a baljós bíbor foltokat.

Szolgája, Jehan, aggodalmasan sietett közelebb, de mielőtt megkérdezhette volna, miben lehetne segítségére, az ajtó éktelen döndüléssel vágódott ki.

- Krisztus türelme sem lenne elég kivárni, mire magad elé bocsátasz – vonult be a hívatlan vendég – Királynak képzeled talán magad?

„Bár az volnék” – merengett el öccse – „Akkor legalább végre büntetlenül kihajíthatnálak.”

- Egyébként fertelmesen rossz bőrben vagy, remélem, tudod.

- Sőt mi több, érzem is! – mordult fel Florent megbántottan, bár voltaképpen semmi új nem volt testvére viselkedésében. A roham fémes ízt hagyott a szájában, s hálásan vette át szolgájától az illatosan gőzölgő serleget… azaz csak vette volna. Mert fivére egész egyszerűen kikapta Jehan kezéből, s felhajtotta.

- Igazán remek ital, kár rád pazarolni. Meg is ajándékozhatnál az egész hordóval.

Florent csendben imádkozott, hogy ne hagyja el a türelme.

- Én pedig az időről vélekedem hasonlóképpen veled kapcsolatban – vágott vissza – Tehát ne kertelj tovább: mit vársz tőlem?

- Meglesz az is, de minek olyan sietősen – dőlt az asztalnak – Én ráérek. És oly ritkán láthatlak téged.

Rosszindulatúan méregette öccsét. Florent ékes, burgundivörös bársonyzekét viselt, a legújabb divat szerinti csipkés kézelőjű inggel, hosszú, szoros csizmája is vékony, hasított bőr; sokkal inkább udvaronci, mintsem katonai viselet. Első ránézésre törékeny jelenségnek tűnt, s még harminc événél is fiatalabbnak simára borotvált, keskeny arcával, vékony termetével és finom, gyűrűkkel ékes ujjaival. Vállig érő, dús vörhenyesbarna haj keretezte arcát, amelyet különösen elevenné tett élénk, smaragdzöld tekintete.

- Sose voltál valami daliás fiú – jegyezte meg – de most kifejezetten betegesnek tűnsz. Kár. Mindig is fájlaltam, hogy nem voltál elég jó a fegyverforgatásra. Csak a kémkedésre használhattunk, de már arra sem vagy elég alkalmas… Hiszen félő, hogy rögvest kiköhögnéd a lelkedet is, ha kitennéd a lábad ebből az elpuhult kényelemből – gúnyolódott.

Öccse elgyötörten hunyta le a szemét. Éveket töltött a szolgálatban, kora ifjúságától kezdve, az udvar sokat köszönhet neki… és igaz, nem panaszkodhat: cserébe kapta ezt a várat a hozzá tartozó birtokkal is. Legalább nem szorult többé Carlos kegyelmére. Azonban sosem élvezte igazán azokat az éveket. Persze, voltak jobb idők, olykor még elégedett is volt és akadtak derűs, szellemes cimborák… mégis: megkönnyebbülés volt, amikor végleg felhagyott a kémmesterséggel.

A kandallóban megremegtek a lángok a hirtelen támadt fuvallattól. A könnyű szellő a kora tavaszi virágok illatával együtt besodorta a faluban megkonduló harangszót is, jótékonyan emlékeztetve Florentet arra, hogy léteznek még olyan egyszerű és természetes dolgok is a világon, mint a nyíló nárciszok és a mindennapok megszokott ritmusa.

- Igazán kár – folytatta Carlos a szónoklatát, a jelek szerint még mindig nagyjából ugyanott tartott, ahol öccse gondolatai elkalandoztak – Pedig egykor dicsőséges voltál, már persze amennyire egy spion az lehet.

Diadal? Sosem érezte igazán annak a kémkedéssel töltött éveket. Most pedig már végérvényesen a tolla nyomán formálódó szavak s a belőlük szövődő rímek jelentették a dicsőséget. A hallgatóság elismerése, az orléans-i herceg legutóbbi költői versenyén aratott sikere. Az a felszabadító szárnyalás, amelyet maga a verselés jelentett számára.

De ezt fivére, amíg él, nem fogja megérteni.

- Mit akarsz tőlem? – ismételte.

- Még egy utolsó feladatot.

Lélegezz, gondolta erősen, lélegezz, nyugodtan, lassan… nem lesz újabb roham… lélegezz… nem, nem adod meg neki ezt az örömet.

Lélegezz.

- Mintha azt mondtad volna épp csak az imént, hogy már képtelen vagyok rá. Egészen pontosan azt, hogy túl sem élném.

- Nem volna kár érted. És ha elvinne ez a rejtélyes kórságod, legalább tehetsz valami hasznosat. Lehet, hogy utoljára – fűzte hozzá kaján vigyorral.

A mívesen faragott oszlopfő árnyéka virágra emlékeztetett. Florent már lehunyt szemmel is tisztán látta maga előtt; úgy kapaszkodott az évszázadok alatt megtöredezett mintába, mintha a kőszirmok képesek volnának védelmükbe venni. Hányszor számolgatta kitartóan őket, amikor gyermekkorában büntetéstől félt… vagy későbbi éjszakákon, amikor a bűntudat kísértette. És a démonok mindig csak sokasodtak és egyre többen, egyre ijesztőbb arccal látogatták. S ő, láztól és rettegéstől csatakos párnái közt reszketve, meredten nézte a faragványt és a szirmok védelmező ölelésébe képzelte magát.

Különös, egzotikus virág, hosszú, keskeny szirmokkal…

Miért épp most kell fenyegetést látnia ebben is? Hiszen nem is virág. Egy tőrökből font bokréta.

- Bizonyára tudod, hogy jó királyunk még mindig fel akarja számolni a coquille-t.

- Sok sikert hozzá – biccentett Florent mereven, a serleg helyett a korsót emelve köszöntésre. A mozdulatban éppannyi volt a gunyoros felhang, mint az őszinte kívánság; bátyja azonban nem látszott észrevenni. S ha már úgyis a kezében volt, nagyot kortyolt a fűszeres borból… kiitta az egészet. Az utolsó kortyok végre elűzték a csontjaiba kúszó jeges áramlatot. Meghozták az étvágyát is; csak akkor ébredt rá, hogy jóformán az elmúlt dél óta nem evett. Böjti nap volt, de Marie asszony olyan mesterien bánt a hallal, hogy – Florent bármibe lefogadta volna – rozmaringos-kakukkfüves harcsája még a király asztalának is büszkeségére váltak volna. Vágyakozva gondolt a terített asztalra, őszintén reménykedve, hogy addigra már nem kell élveznie testvére társaságát.

- El kell ismernem, kiváló embert talált tervéhez a személyedben, mon fére, hiszen nemcsak én voltam kém, olykor bizony neked is helyt kellett állnod hasonló küldetésekben… És még azért is, mert oly igen hasonlítasz rájuk. Nagyszerűen beillesz a soraikba.

Carlos ezúttal megértette, s bosszúsan felhorkant.

- Mivel az én arcomat sokan ismerik közülük, én nem tehetem. Te azonban hamarosan próbát tehetsz, hogy mennyire vagy képes rá!

- Nem.

- Nem értettem jól – sziszegte hideg mosollyal – Mit is mondtál?

- Azt, hogy nem. Három éve kértem, hogy bocsássanak el a szolgálatból és ezt meg is tették. Szabad vagyok, nincs jogod effélét követelni tőlem.

- Minden francia, amíg él, szolgálni köteles királyát – kúszott fenyegető él szürke pillantásába – Ha úgy adódik, neked is vissza kell térned.

Florent hosszú, keskeny ujjai támaszt keresve fonódtak a kacskaringós mintákkal vésett karfára. „Beteg vagyok”, mondta volna legszívesebben, „sok minden megbántam azokból az időkből, a testem és a lelkem is megszenvedte… nem panaszkodom, megfizettek érte. De elég volt, nem akarom tovább! Szép napokat élek mostanában és nem tudom, meddig tehetem… ne kényszeríts vissza azokba az évekbe!”

- Egyébként – vont vállat fivére – nem kell aggódnod, lesz segítséged.

„Ne”, rezzent össze – „Könyörgöm, ha már nincs menekvés… legalább hadd válasszak én magam mellé embert. Jehant például. Öreg már, de szívós, és jobb egészségnek örvend, mint én mostanság. És hűséges. Hadd válasszam meg én, kire bízom az életemet!”

- Nem is érdekel, kit rendelek melléd?

- Nem érdekel. Az utolsó leheletemig küzdeni fogok a megbízatásod ellen, és ha már nem küzdhetek tovább, akkor én döntöm el, ki kísérjen el.

- Ó, hogyne – vont vállat tettetett könnyedséggel – Válassz csak. Bár ígéretes a fiú, nem mondom… és valamikor ugyancsak megérintett téged a sorsa. Úgy három évvel ezelőtt.

Szerencsétlen Florent arcából a maradék szín is kiszaladt. A korsóért nyúlt, de az már üres volt, s hiába kereste pillantásával Jehant, a szolga is eltűnt a teremből. Kiszáradt ajkai alig akartak engedelmeskedni neki, de végül csak sikerült kikényszerítenie magából a kérdést.

- Léon az?

- Elismerésem az éleslátásodhoz, mon fére! – kacagott amaz önelégülten – Igen, Léon. És a bátyja miatt remek szolgálatokat tehet nekünk. A báty is coquillard, bár állítólag csak színleg, és egy ideje már nekünk kémkedik. Nyilván a testvére előtt mégiscsak őszintébb lesz, mint előttem… te pedig vigyázni fogsz, hogy el ne áruljon egyikőjük sem.

A visszanyelt tiltakozás csaknem újabb rohamba hajszolta Florentet. Az volt az utolsó küldetése, az után hagyta ott a szolgálatot… és utána még sokáig kínozták démonok álmaiban, olykor még ébren is. És mostani iszonyodásából ítélve, még most sem enyésztek el egészen.

Léon apja három éve nekik ajánlotta fel a szolgálatait. A coquille tagja volt, de állítólag részint kényszerítették, részint pedig belesodródott. Menekülni akart a kényszerű s felettébb vészterhes kötelékből, s leginkább menteni akarta a két fiát: az ő életükre ne boruljon a kagyló árnya. Florentet találta meg, aki teljes jóhiszeműséggel ígérte neki, hogy híreiért cserébe nem kell félnie semmiféle büntetéstől. Florent ezek után elégedetten hordta a híreket bátyjának, aki nem sokkal később katonákkal ütött a coquillardokkal teli városon. A bekerített kagylósok nagy részét elkeseredett harcban legyilkolták, a többieket megkötözve terelték egy csoportba… ahogy annak lennie kellett.

Léon apját ő maga fogta el, s gondja volt rá, hogy biztonságba helyezze férfit. Mellette maradt végig, nehogy egy eltévedt tőr eltalálja, s az egyik katonának kemény parancsba adta, hogy keresse meg a fiait s vigyázzon rájuk. Amíg él, nem feledi az egykori coquillard hálás pillantását. „Az Isten áldja meg, sose mertem hinni, hogy egy magafajtában igazán bízhatok… de most már igen, most már minden jó lesz, ha valaha a segítségére lehetek az életben… áldja meg az Isten, uram.”

Sosem feledi… de csupán néhány percig örülhetett neki. Azóta fájón kísérti, ami történt.

Carlos rájuk talált, de ő, Florent akkor még nem aggódott. Hiszen fivére is megígérte, ahogyan ő is, hogy a megtért kagylós szabadon elmehet fiaival együtt… az utolsó pillanatban eszmélt fel. Épp hogy csak félre tudta ütni testvére kardját, amely csaknem átszúrta a fogoly mellkasát.

Testvére hideglelős kacagása. „A saját fivéred ellen rántasz fegyvert egy mocskos coquillard kedvéért?” Nem… nem is csak a fogolyért, talán csak az adott szaváért, talán csak azt a pókfonálból szőtt, megfoghatatlan semmit akarta védelmezni, amit úgy hívnak: becsület.

Egy kém becsülete…

Rossz éjjelein máig emlékszik a torkának szegeződő fém hidegére. Nem… a mai napig nem tudja biztosan, fivére keresztülverte volna-e rajta, ha nem érnek közelükbe bajtársiak. De Carlos fegyvere végül a couqillard mellkasát ütötte át. S ő nem védhette meg.

Azután… összemosódó emlékek, csak a fojtogató düh és a keserűség maradt sokáig… majd Léon felbukkanása. Az egész testében reszkető, zokogó, tizenkétéves-forma fiú a mindenüket elvesztettek vakmerőségével támadt rá a szidalmaival.

- Ti öltétek meg! Apám megígérte, hogy nem lesz semmi baj, hogy nem kell többé félnem a ronda kagylósoktól, hogy megvéditek… de meghalt! Apám… meghalt…. – zokogta a szerencsétlen fiú.

Carlos akkorát taszított rajta, éktelen szitkok kíséretében, hogy a hóba zuhant, s ott is maradt, mind erőtlenebbül zokogva. Ő, Florent emelte fel; a fiú, érthető módon, el akarta taszítani, de már ahhoz se volt ereje. Fivére egy darabig megvetően nézte furcsa párosukat, majd hirtelen megváltozott az arckifejezése.

- Meggondoltam magam. Kapard össze azt a nyomorultat, s ha újra emberi formája lesz, hozd utánam. Beszédem van vele.

Nem szívesen adta Carlos kezére, de nem hagytak neki sok választást. Azzal nyugtatta magát, hogy ha a felégetett városban sorsára hagyja a fiút, azzal sem segít rajta. Azóta nem látta Léont. Csak annyit hallott róla, hogy kémet próbálnak nevelni belőle.

- Te ölted meg az apját – talált nagy nehezen ismét szavára – És talán azt hiszi, hogy nekem is részem volt benne, talán azt gondolja, hogy elárultam az adott szavam! Nem tettem, te tudod a legjobban, hogy nem tettem, de ez mit sem számít… Képtelen vagyok a szemébe nézni! Vagy még inkább vele együtt dolgozni.

Az a fagyos mosoly az eddiginél is lélektelenebbé vált fivére ajkán.

- Ne siránkozz. A fiú apjával végeznem kellett. Túl sokunkat látott, nem kockáztathattam, hogy esetleg ismét köpönyeget fordít.

Florentet émelygés fogta el. Nem áltatta magát, nyilván az ő ténykedése is sokakra hozott keserűséget, de testvére értelmetlen kegyetlenkedése felháborította. És talán még inkább az a szenvtelenség, amellyel mindezt elismerte.

- Léon apja elég becsületesnek tűnt, a maga módján. És segítségért fordult hozzánk, az Isten szerelmére! Amikor először rám talált és megtudta, hogy a királyt szolgálom, könyörgött, hogy segítsek! És nem a maga érdekében, hanem leginkább azért, hogy a fiainak jobb élete legyen! Hogy legalább ők ne a coquille szorításában nőjenek fel! Nem hiszem, hogy valaha is elárult volna minket.

- Ne kezdjük újra ezt a vitát. Olyan vagy, mint egy nyafogós gyerek, és ez már amúgy is réges-régi történet.

- A fiúnak nem az.

- Ugyan, Florent. Az ilyesmi velejár a kémkedéssel.

- De te az „ilyesmit” jobban élvezed, mint a küldetéseink sikerét!

- Tévedsz. Nem mások szenvedését élvezem elsősorban… hanem a hatalmat, mindenekfelett. És ne feledd… bár többnyire fegyverrel vagy most már inkább tanácsaimmal szolgálom urunkat, azért rajtad kívül is ismerek még kémeket.

- Laudetur – sóhajtott fel Florent – Akkor rajta, keresd fel őket. És felejtsd el végre, hogy hol élek.

Fivére egy vipera gyorsaságával ragadta vállon s olyan gorombán, hogy napokig meglátszott a nyoma.

- Te vagy a legjobb! – sziszegte – De másokat is ismerek, igen. És ezért, ha nemet mondasz, el tudom érni, hogy néhány coquillard rád valljon.

Florent gerincén borzongás futott végig, de egykedvűséget tettetve vállat vont.

- Akármilyen hazugságot eszelsz is ki, úgysem hisznek pár rongyos csavargónak.

- Akkor sem, ha tízen vallják ugyanazt? Húszan? Harmincan? Hidd el, mon fére, meg tudom oldani. Annyi hamis tanút szerzek, ahányat kell, még többet is. És még csak nehéz sem volna.

„Úgysem mered”, akarta felelni, azonban ahogy a hideg szempárba nézett, megértette. Megértette, amit már évek óta sejtett: hogy bátyját valóban nem korlátozza sem emberi, sem isteni törvény. Bármit megtesz, csak hogy bizonyítsa: megteheti.

Mereven biccentett; megszólalni egyelőre képtelen volt. Fivére gúnyosan felnevetett.

- Mindig is tudtam, hogy egyszer még hasznomra lesz a gyávaságod.

Milyen hűvösek a faragott karfába dolgozott ezüstcirádák, nyugtatóan simulnak forró tenyerébe. Talán ismét felszökik a láz, futott át a fején, nem is bánná, a forróság jótékony köpenyt borítana a fájdalomra, az önutálatra, a bűntudatra… és a dermesztő félelemre.

- Megyek is már – perdült sarkon Carlos; csizmáján a sarkantyú éppolyan hidegen pendült, mint a szavai – De mielőtt túlságosan is megkönnyebbülnél: nem hagylak egyedül. Felküldöm hozzád Léont… most az udvaron vár. Mostantól a te szolgád… te pedig végre ismét az enyém.