Máris egy meglepetéssel készültem , mert János megigérte, hogy a délután folyamán felkeres.Kiválogattam  az üzletemben található legnagyobb méretű inget,amiről úgy gondoltam , hogy megfelel a János méreteinek, és gyönyörű fenyőágakat himeztem az egész ing elejére. Aztán úgy kivasaltam , ahogy férfiing még nem volt kivasalva --mert a vasalót a szivem is melegitette.

           Alig fejeztem be a munkát , amikor megjelent János. Szeméből a szerelem sziporkázott olyan szaporán , hogy szinte  én szégyeltem el magam, magam előtt, mert az én bensőmben  is egy  olyan megállithatatlan vágyakozás indult meg  irányába, amilyet még sohasem tapasztaltam magamon. Miután néhány kedves szót váltott anyámmal ,átadtuk magunkat a végtelen beszélgetésnek. Csak kis időt szenteltünk a jelennek , többet a múltnak , az óhazai múltnak, és még többet a jövőnek. Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, annál jobban észre kellett vennünk, hogy el sem tudjuk képzelni a jövöt egymás nélkül, sőt , úgy beszélgettünk már, mintha kapcsolatunk az örökkévalóság kezdete óta tartana.

            Jánost megajándékoztam azzal az inggel, amit a délelőtt folyamán  diszitettem fel  legjobb tudásom szerint. Ebben a diszitésben benne volt  minden örömöm, boldogságom szerelmem.Ki akarta fizetni az inget, de én ezt szivem teljes szeretetével elháritottam.

            Mikor kikisértem , hosszú forró csókban forrtunk össze, megszünt számunkra a világ, öleltük egymást , és úgy érezük , hogy nincs az  a hatalom ,az az erő  amelyik elválaszthatna bennünket egymástól. Sokáig szorongattuk  még egymás kezét, amig nagy nehezen eltudtunk szakadni  egymástól. János távozása után, anyámmal még nagyon sokág beszélgettünk róla.Nagyon jóravaló fíúnak tartotta , igy a rövid ismeretség után. Anyám arcára kiült  a megnyugvás, az elégedettség, az öröm. Bizonyára arra gondolt , hogy egyetlen lánya révbe ért, ezért azt javasolta , hogy minél hamarabb házasodjunk össze.Megigértem neki , mert éreztem , hogy egyetlen vágya hogy boldognak lásson bennünket. Másnap reggelre, zokszó , és búcsú nélkül elhunyt.

            A temetésen, a sirjánál csak néhányan álltunk, köztük a jótékonysági egylet vezetője. Részvétet nyilvánitott mindkettönknek , és értésünkre adta , hogy nagyon sajnálja  anyámat, és szivesen venné ha meglátogatnánk.Együtt.

            Apám és anyám sirjánál  egy juharfa állt. Az ő gondjaira biztam  szüleim sirját, mert úgy éreztem , hogy végképp megszakadt bennem valami, ami még képes lenne itt tartani. Ezt a gondolatomat --ami már akarattá erősödött--megosztottam Jánossal.Ő gondolkodási időt kért , és én már annak is örültem , hogy volt kivel megosztanom, volt ,akivel megbeszélnem  ezt a számomra egyre fontosabbá, és halaszthatatlanná  váló dolgot.

            Az elkövetkező napokba, szomorúságomon néha átsütött a remény , a boldogság fénye,amikor láttam ,vagy csak éreztem, hogy János egyre inkább megbarátkozik a hazatelepülés gondolatával. Amikor egymásban lelt örömünk elhajtotta bánatom felhőit, megmondtam neki, hogy én már rég Erős Jánosnak kereszteltem  magamban. Nagyon örült neki és azt mondta , hogy akkor  én leszek Erős Jánosné--bár ilyenről még nem hallott soha életében , ezért nagyon valószinű , hogy én leszek az első!

           Ezek után karjaiba font és szoritott ellenállhatatlanul. Én is öleltem csókoltam ,mert beakartam bizonyitani, hogy én is szeretem legalább úgy mint Ő engem , és egyetlen vágyam , hogy vele éljek, hogy gyerekünk legyen , és együtt neveljük fel  olyan nagyra mint az édesapja , és olyan szépre mint az édesanyja , esze annyi legyen, mint  kettőnknek együtt, hogy fájdalma , bánata, keserűsége sose legyen.

           Ílyen dolgokra gondoltam, amikor odaadtam magam Jánosnak , testestől -lelkestől , tiszta szivemből. Egy cseppet sem bántam a többéves absztinenciát , az önmegtartóztatást, az előitéletek miatti visszahuzódást ,mert ez most mindenért  kárpótolt. Elöntött a forróság, a boldogság , és biztam benne , hogy testemben  egy új élet fogantatott itt,kint az Újvilágban , de amelyik nem fog itt megszületni, hanem ott, ahol én , ahol szelidek a folyók, vagy ott, ahol János, ahol integetnek a fenyők, ahol ha meg akarom értetni magam az anyámtól tanult nyelven is szólhatok, és talán igy mondhatom ki a boldogitó igent.

           Repülőjeggyel a zsebünkben kerestük fel a jótékonysági intézet vezetőjét. Ő már tudott döntésünkről. Önként vállalta , hogy néha ki megy a temetőbe , és virágot visz szüleim sirjára , és ha írunk válaszolni fog.

          Két élő ember volt most a földkerekségen, akiket igazán szerettem: János és a jótékonysági egylet vezetője.

          A repülőgépen az ablak mellett ültem, és merev tekintettel figyeltem a távolodó Újvilágot. Jogom lett volna haragudni rá,akár átkozni is ,amiért azokat vette el tőlem akiket a legjobban szerettem. De nem tettem ezt , hanem csak úgy magam elé mondtam : Szeretlek Amerika ,szeretlek Kanada, de élni  igazán csak a szülőhazámba tudok , és akarok!

           Azon kaptam magamat , hogy a repülőgép ablakát  törlöm a kezemmel, mert nem látok jól ki . János egy zsebkendőt nyomott a kezembe , és mosolyogva mondta: Nem az ablakkal van a baj! Ezen mindketten nevetni kezdtünk.

                   Nevetésem közben,hasamban hirtelen rugdalózást éreztem!!

                                           V-É-G-E.