Talán apámban támadt fel az ősi ösztön , a vándorlás , a kivándorlás,a meggazdagodás reménye, a kalandvágy. Egyiket sem találtam elfogadható érvnek--apámat ismerve. Talána az ősi ösztönre való hallgatás lett volna  az elfogadható , bár apám  nem volt az az  elvakult  vallásos ember,  de az is igaz , hogy sohasem tagadta meg  vallását.

            Apám tettére  nem találtam igazolást , ezért az ügyet nem tudtam lezárni magamban, csak magamnak találtam felmentést , azon a cimen , hogy akkor én még gyerek voltam , és nem sok beleszólásom volt  a felnőttek dolgaiba. Abban egyeztem meg magammal, hogy egyelőre csak lakhelyet változtattam , hazát nem .

           Hiszen akkor még  szüleimnek , főleg apámnak volt döntési joga .Most viszont egészen más a helyzet , mert felnőtt lettem , annak minden előnyével , és hátrányával együtt. És úgy, amennyire  vártam , hogy felnőtt legyek , most annyira nyomasztott, hogy magam kell meghozzam döntéseimet , és magam kell vállaljam  a felelősséget döntéseimért.

          Ezen az estén sokáig nem tudtam elaludni, így sorra vettem  egykor volt pajtásaimat , számolatlanul, a Szamos-parti cigány fíúkat , a kicsi Ilonkát --akit lehetetelen  volt megtanitani zsebkendő használatára , a halászokat és a horgászokat.Eszembe jutott Benő , meg Strulli, akik  valamivel előttünk vándoroltak ki -- de azóta sincs hirem felőlük. A sintérfiút szerettem a legjobban , mert egy alkalommal, amikor a kutyánk elcsavargott, és  ő megfogta , apám, híába  ígért pénzt érte , nem adta vissza , de mikor én kértem, nekem vissza adta! A horgászt is szerettem , mert mikor kicsi halakat fogott ,nekem mindig adott belőlük, amivel én aztán  napokig játszottam úgy  , hogy uborkásüvegbe raktam és napokig  nagy élvezettel figyeltem uszkálásukat. Volt egy nagyobb cigányfiú, akit nem szerettem ,mert naphosszat kártyázott  a vágóhid hátánal,és én állandoan  éreztem rajta a dögszagot, még akkor is miután félnapot lubickolt a Szamosban.

            Lelki szemeim előtt megjelent az utcavégi kaszárnya, az őrt álló katonával, aki néha  cigarettáért küldött a sarki kocsmában, és aki úgy ismert , hogy a nevemen szólitott. Pedig annyi dorgálást kaptam szüleimtől, főleg anyámtól, az effajta elkalandozásaimért.Ílyenkor mindig azt hoztam fel mentségemre , hogy sajnálom a szegény katonafíúkat, mert ki tudja, mikor kerülnek haza? Ennél a szónál, haza,  éles fájdalom hasitott belém , és egy óriási kérdőjel  jelent meg szemem előtt, amibe belefért az egész  Szamos-parti szegénynegyed, amelyik a folyót fogta közre, az egész városi szakaszon, ismerősökkel, rokonokkal  barátokkal együtt, amelyek még sokáig  ott peregtek szemem előtt, mint egy film , még akkor is amikor a kérdőjel  már rég eltünt , amikor a hasogató fájdalom már  elmult , és az egész egy gyönyörüságes  álommá alakult , ami még nem  is olyan régen , még valóság volt számomra . Ott mindenki ismert , alig tudtam  egy néhány lépést tenni , hogy valaki ne szólitana meg , amint kiskutyámmal , a kenyérboltba mentem , és ahol a kenyér mellé , kiflit is kaptam--amit aztán  megosztottam  a kutyámmal, és vele együtt gondtalanul , szaladgáltam futkároztam egész nap. Napfényben úszott az egész város , a katonák ütemes lépteit hallottam , de megjelent apám is, aki varrógépe fölé hajolva dudorászott, és én ilyenkor azt hittem , hogy a varrógép kattogását hallgatja , pedig csak szemüvegén keresztül ellenőrizte az öltéseket.