Egy Éva monológja.

           Nem mondhattam el, hogy távollétemben engem anyám egyedül vár, aki ha nem vagyok mellette , nem csak a lakásban van egyedül ,hanem az egész világon egyedül érzi magát.Mikor egy-egy séta vagy mozi után hazamentem , mindig kisirt szemmel találtam, bár igyekezett titkolni azt előttem. Ilyenkor próbáltam mesélni neki , igaz, vagy kitalált történeteket, amelyek velem ,vagy másokkal estek meg, csak azért , hogy felviditsam, mosolyogni lássam akárcsak rövid időre is.

           Minden jövedelmünk az én keresetem volt. Lakásunkba ,ami egyben mühely is volt , sőt bolt is , egyre többet rajzoltam, terveztem , szabtam és varrtam. Igyekeztem valami egyéni , valami sajátos , csak általam ismert motivumokat csempészni az általam szabott, varott,himzett ruhadarabokra. Mikor elkészültem valami egyedi darabbal, mindig megmutattam anyámnak,aki kritikus szemmel  úgyan , de mindig jóváhagyta alkotásaimat. Az ilyen alkalmakkor mindig hosszan elbeszélgettünk, de ezeknek a beszélgetéseknek  mindig az volt a vége:Milyen kár , hogy édesapád meghalt,  mennyire  örülne , ha látná a munkáidat.

          Rengeteg férfiinget, női blúzt , szoknyát varrtam --különböző anyagokból , különböző méretekben --amit az esetek többségében sikerült is eladnom  jó áron, mert  különlegesek voltak. Esténként , ha fáradtan is  rövid sétát tettem a környéken --egy ideig még anyám is elkisért -- de lassan elmaradozott. Ha néha megláttam valakin , egy nőn , vagy egy férfin valami általam készitett ruhadarabot, nagyon büszke voltam magamra ,és arra gondoltam egykor majd nagy szalonom lesz , ahol sokadmagammal fogok dolgozni.

          Közeledett a nap, amikor végleges személyaznossági igazolványt kaphatok. Ehhez fényképekre volt szükségem , ezért elhatároztam, hogy keresek egy jó fényképészt. Bár csináltattam én itt már sok fényképet , de most szerettem volna  valami jobbat, szebbet. Találtam is egyet, nagy csillogó  neonreklámmal, a kirakatban  felnagyitott fekete-fehér és szines képekkel.

          Ahogy benyitottam, elkápráztatott a pompa a ragyogás , a fényüzés egy kicsit el is bizonytalanodtam, sőt már azon kezdtem gondolkodni , hogy esetleg jó volna visszalépni, sarkonfordulni, és továbbállni. Igenám , de ebben a pillanatban megjelent  egy olyan ötvenesforma úr, aki megszólitott hellyel kinált, majd a legnagyobb lelkinyugalommal szemrevételezett, tetőtől talpig, majd profilból, sőt hátamhoz settenkedett,onnan nézte vállamra omló barna dús hajamat , de bámulta  kebleimet is.Én ezt, mind láttam a szalonba  körberakott tükrökben.Ezek után iróasztalához lépett, és felemelt egy albumot, a sok közül,  felém nyujtotta mosolyogva, és kért , hogy nézzem meg , és ráérünk a képet azután is elkésziteni. Láttam , de inkább csak éreztem, hogy ez nem más mint az időhúzásnak egy formája , amivel minél tovább itt próbál marasztalni.

           Miközben az albumot kinyitottam, ő leült iróasztalához,szeme rámszegeződött, pupillája tágra nyilt, sőt száját is nyitva felejtette. Úgy éreztem , hogy zavarban van, és vivódik magával--én nemkülönben--hogy mit tudjon kitalálni , amivel maradásra késztethet. Nem volt egyéb tennivalóm, ezért az albumba helyezett képeket kezdtem nézegetni, de titokban ki-ki tekintettem az album fölött, mert magamon éreztem  átható pillantását, lefegyverző mosolyát. Nem tudtam eligazodni rajta , sőt magamon sem, mert egyáltalán nem tudtam , mit kellenne tennem , mit illik ilyen helyzetben  cselekednem, mert még életemben  nem kerültem ilyen helyzetbe.