Gyönyörűszép az éjszaka az olasz dombvidéken. A meredek parton lágy fű zöldell, puhán esik rajta az ülés - és innen gyönyörű kilátás nyílik azoknak a merészeknek, akiket nem rettent a lezuhanás veszedelme. Mert a látvány valóban varázslatos. A csillagok fénye örök s mégis változó; higgyék el: elég alkalmam volt megfigyelni hosszú idők alatt. Van, amikor áldott fénnyel ragyognak, s ha felnézek rájuk, úgy érzem: velem Isten kegyelme… máskor azonban, hideg éjjeleken, hűvösen szikráznak, mint a gyémántok. Tökéletesek, gyönyörűek – de hidegek, kemények, és olyan fagyosak, hogy megdermed mellettük az ember.

        És a tovafutó folyó vize éjjel fekete, éppolyan bársonyos sima, mint fenn az ég; állani látszik – miként egy tengerszem. És olyan tiszta, hogy visszatükrözi a csillagok fényét. Ha az ember sokáig nézi, egészen beleszédül: egy idő után elkábulnak érzékei, s már nem tudja: hol ér véget az ég, s hol kezdődik a folyó; egy végtelen csillagszőttes bársonykupola az egész világ, melyben csak én vagyok egyedül…

     Próbálják egyszer ki. Fenséges érzés. Ülni a meredély szélén, lábam a kavargó hullámok felé lógatva; mint ahogy oly sokszor tettem életemben. Ó, igen; ha elfeledtem volna említeni: bolygó lélek vagyok.

    Kísértet, ha úgy jobban tetszik.

    Hogy miképpen végeztem földi világom, arról majd később.

  Oly sokszor ültem így, pedig halálveszedelem a szirtfok; könnyen a mélybe zuhanhattam volna… de annál gyönyörűségesebb volt. A halál közelségében minden szépség százszor értékesebbnek fest… Ezt persze én már többé nem élvezhetem.

  A vidék azonban éppoly vadregényesen elragadó, mint régen. Talán mindörökkön az lesz.

    Egyébként tévhit, hogy a magamfajták csak éjjel járnak. Semmi bajunk sincs napvilágnál sem; bár bevallom, jómagam ritkán merészkedem olyankor emberek közé. Tudják, éjszaka jó, akkor mindenki megfáradt, alszik; csak én vagyok fáradhatatlan és mégis hajszolt, ahogyan mindig is éltem. Fenséges érzés. De nappal! ébren vannak, és sok bajuk közt is ölelnek, szeretnek.

    Ez néha hiányzik. Úgy, hogy belesajdul az én szegény, vexált szívem.

  Mea culpa, elfeledtem bemutatni magam. Marcello a nevem; festő a reneszánsz Ferrarából.

  És mellékesen: arcomat szépnek s finomnak mondták; mindig simára borotváltam; ezt a képet őrzi árnyalakom is. Annyi eltéréssel, hogy arcom valamivel teltebb volt, míg hús és vér alkotta – ahogy mostani árnyam is törékenyebbnek hat, bár karcsú fiú voltam mindig is. Hajam vörösesbarna s vállamig hullámzik; kék tekintetemet pedig életemben rejtelmesnek, mélynek tartották; úgy hiszem, most még inkább az, hiszen a lélek tükre, és a lelkemnek semmi baja: sőt még inkább kiteljesedett.

    Gyermekkoromban - és azóta is - lelkesen hallgattam a história nagy hőseiről szóló regéket; és hogy hányszor festettem meg őket; össze sem tudom számlálni. Emlékszem, kisfiúként én is hozzájuk akartam hasonlítani, arra vágytam: az én nevemet is úgy kapja szárnyára a szél. Makulátlan, tiszta hős, aki úgy lépdel a bűnös világ felett, mint egykoron Krisztus a vízen. Amivel végül romlásba taszítottam húgomat, azt a legendák hősi tettnek neveznék. Ha tudnának róla. Valóban, két életet megmentettem… Rosáét azonban, akaratom ellenére és tudtomon kívül bár, de - elvettem. Gyerekként még nem tudtam, amit akkor keservesen tanultam meg: a dicsőségnek mindig súlyos ára van. De sajnos nem mindig azok fizetik a legnagyobbat, akiket végül babérral koszorúznak.

    Én sosem akartam bántani őt. De a nővérem jobban szeretett annál, hogysem halálomba rohanni hagyjon – és nem szeretett eléggé, hogy saját módon szerint élni hagyjon. Miattam halt meg; én vagyok a gyilkosa, ha nem is én fogtam rá fegyvert. Az én bűnöm, hogy eldobta az életét. Bocsássanak meg, régóta önmagammal társalogtam csak; nem kellett fékeznem csapongó gondolataimat. És a régóta valóban régóta, ha egy kísértet szájából hallják.

    Jól van, kezdjük hát sorjában. Miután kinőttem a gyerekkorból, nem sok hősi vonást mutattam. Úgy is mondhatnám: egyáltalán semmit. Arra korán ráébredtem, hogy a fatáblák, vásznak, festékek és ecsetek legjobb barátaim, a velük való munka a legnagyobb szerelmem, és a kezem nyomán születő képek a dicsőségem. És akkor éltem igazán, ha teremtő erő fakadt ujjaimból; minden egyéb - féktelen mulatság, asszonytestek gyönyöre, záporozó aranyak - csak könnyű játék volt. Akkor - minden vétkem ellenére, melyre húsom és vérem esendősége hajtott - tiszta voltam és ártatlan, fenséges és gyermeki egyszerre. Legalábbis annak éreztem magam; és akkor hát az is voltam valóban, mint ahogyan vonzó az a nő, aki annak érzi magát.

   És boldog voltam. Keveseknek adatik meg, hogy tudják, miért élnek; én részesültem ebben a kegyelemben, és nem is kívántam mást. Sosem kerestem igazán mások társaságát, legfeljebb nőkét; őket sem éppen házasság céljából.     Család és gyermekek ábrándja végképpen nem vonzott; jól megvoltam egymagam.

  Sosem hittem volna, hogy éppen egy gyermek lesz az, aki felforgatja a sorsomat.

   Giacomo egy nyolcéves, szeretnivaló kis csirkefogó volt. Aznap, amikor az egyik signore kápolnájában befejeztem a freskókat, nagy vendégjárás volt a palazzóban; ünnepe volt a pártfogómnak, meg hát a szépen ékített kápolnájával is büszkélkedni akart. A hivatalos vendégek s cselédnépeik közt valahogy beszökött a piazettáról Giacomo is; és az én akkori szállásom tájékára vetődött. Nem vettem észre; ő azonban annál inkább felfigyelt az óvatlanul ágyamra dobott tömött erszényre, amit fizetségül kaptam a munkámért.

   Sosem jöttem volna rá, hogyan kelt lába a bugyellárisnak, ha a fiú vigyázatlanul nem ejti el; a kövön szétspriccelő pénzek csengésére persze már én is felneszeltem. Hogy megrettent szegény… persze; kegyetlen büntetést szabnak ki törvényeink a magafajtákra.

    Nem volt szívem bántani. Futni hagytam; ő azonban később mégis gyakran visszatért. Akkor már nem drágaságokat keresett, hanem engem; maga is festő kívánt lenni. Sose éreztem olyan őszinte megrökönyödést, mint amikor megmutatta első munkáját. Éktelenül tehetségtelen volt, én mégis magam mellé vettem, mindenes szolgának - így legalább olyan társaságom is volt, aki nem szapult folyton, Rosával ellentétben.

    Akkor éreztem először: talán bolond voltam, amiért nem akartam családot; és hogy milyen jó lehet esténként egy gyermek őszinte csacsogását hallgatni a néma falak helyett. Békésen teltek napjaink; vasárnaponként hol Giacomo látogatott el apjához (merthogy, bár először úgy hittem, de nem volt árva), hol apja jött el hozzánk. Új hercegünk egyik fivére, Ferrante kíséretében szolgált - pontosabban a kíséretbe tartozó egyik alacsonyabb rangú nemes szolgája volt.

   Békés napjainkat azonban széttépte Ferrante és egy másik fivér, Gulio összeesküvése. Azon a héten, amikor napvilágra került tervük, nem láttuk... nem jött vasárnap sem. Giacomo, szegény, végigrohanta volna Ferrarát érte; de nem engedtem. Sűrűn hullottak a fejek, köztük bizonyára sok ártatlan vagy kevéssé bűnös is; nem engedhettem, hogy ő is belekeverje magát. Az apján nem segíthetett.

    Éjjel azonban zörgettek az ablakon.

   Ő volt az; tépett, piszkos gúnyában; de sértetlenül. Elszökött urától, mihelyst megneszelte a bajt, akit azóta vallatnak is már talán… Nem volt semmi bűne, csak, hogy rossz úr kíséretében szolgált; mégis rettegett, hogy talán rávall valaki.

    Elképzelték már valaha Lázár feltámadását? Vagy látták már egy anya arcát, szülése után, mikor gyermeke némán, mozdulatlanul fekszik, óráknak tetszenek a másodpercek… míg végre kivörösödő képpel felsír; jól van, él… Egyszer sikerült megfestenem ezt a felragyogó fényt. Igen, egy Lázár-képen.

    És most Giacomo arcán láttam viszont.

    Azt mondják, a nagy boldogság a mennyország visszfénye. Kinek volna szíve kizárni magát a mennyországból?

  Befogadtam bújtattam az apját; pedig keresték, megjelentek nálam is a katonák. Isten - vagy akárki - segített; nem találták meg. Talán nem is keresték olyan nagyon, miért is gyanakodtak volna rám.

     Azonban a végtelenségig nem maradhatott.

    Rosa már az érkezését is lobbanó haraggal fogadta; a katonák távozta után pedig végképpen szidott, átkozódott, amiért veszélybe sodrom magam, és ő elveszíthet. Különös fintora a sorsnak: először úgy reméltem, örülni fog. Vagy legalábbis valamelyest becsülni; mindig léhának tartott, és nagyon jólesett volna, ha elismeri végre: nekem is van szívem.

     Nem számít.

   Elhatároztam, átviszem őket Genovába. Akadtak jó ismerőseim arrafelé. Gondoltam: festő lévén, ügyes kézzel el tudom úgy változtatni arcukat korábban mímesektől kapott festékporokkal, álhajjal, hogy ne ismerhessék fel őket.

   Sok keserű vitánk… Miért azt bántjuk a legjobban, akit úgy szeretünk? Sajnálok minden percet, minden meddő vitát… Akkor nem számított, csak azt kívántam: éljen nagyon boldogul Rosa, de tőlem minél messzebb, legyek végre szabad – csak most fáj minden elmulasztott ölelés és kedves szó, csak most, hogy már többé nem ölelhetem, többé nem hallhatom szavát.

      A magány… ez a másik, ami sokszor fáj. Hiszen szerettem mindig; jobb volt nekem önmagammal, mint a tolakodó tömeget hallgatni, ez igaz; vallom ma is – de egészen más elmenekülni, tudva, hogy bármikor visszatérhetsz, ha úgy kívánod – és ismét más tudni: ha beletébolyodsz, sem beszélhetsz soha emberrel többé.

  Elkezdtem szervezni az utazást. Sajnáltam Rosát, de nem törődtem aggodalmaival; féltem, de igyekeztem nem gondolni rá. Giacomónak fontosabb az apja élete, mint nekem Rosa siralmai; és egyébként is, nővéremnek jegyese volt, aki feledtetné vele halálomat. És persze, a régi jó vigasz: a magamfajta könnyelműkre vigyáz az Ég, ha már ők maguk nem teszik.

    Életemben sokszor elgondolkodtam rajta: tíz igaz ember megmentette volna Sodomát. Ha tíz ember megválthat egy várost, akkor talán egy őszinte jótett is megválthat egy emberi lelket…? Vagy ha nem is maga a jótett, de legalább az a szeretet, amit Giacomo iránt éreztem.

   Milyen komikus: hányszor mondogattam magamnak; majd’ megkapom a választ a másvilágon – és mindmáig keresem; pedig már századok vize folyt le azóta ezen a folyón.

      Persze azért féltem.

   És fel-felhorgadó lidércálmaimban rémképeket láttam; számtalan rossz éjjelem egyikén. Vörös volt az ég, és feketék a fák. A kora téli éj hallgatagon is sokatmondó szürkeségében minden más értelemmel telt meg, s rejtélyes, földöntúli szavakat suttogott. A kopár, fekete törzsek úgy hajladoztak, mintha elkárhozott lelkek volnának, kiket keserű önváduk s önbűneik súlya nem hagy nyugalomra lelni... Mintha mindmegannyi engem szólított volna, mintha mindmegannyi önnön kárhozatát panaszolná. És ezek beszéltek… menekültem volna, de befogott füllel is hallottam, mérföldekre tőlük is tisztán láttam őket. Mintha engem béklyózott volna le egy hatalom – vagy ők hajszoltak kitartóan, hogy megvallhassák, amit vallani akartak. Kárhozott lelkek voltak, egy sosem látott pokolban. Hiszen kárhozott fákat láttunk mi már: Dante büntette így az öngyilkosokat, Hárpiák szaggatták testüket; de az én fáimat semmi sem bántotta.

    Csak önmaguk.

   Csak azt tették, amit életükben követtek el. Az egyik koronája felett vérben áztak a felhők – véreskezű, zsarnok condottiere-ből lett nagyúr; éltében nem tartotta sokra a kiontott vért; hát most nem vonhatja ki aszott ágait a vérből, s nézni kell a megöltek árnyait, in aeternum. „Látod odafenn az eget? Ott, a messzeségben bíborba hajlik... vérben izzik! Hát nem látod?! Nem látod a véres arcú, holt árnyakat? Engem vádolnak, s nekem az örökkévalóságig néznem kell őket!” –szólított irtózva. Egy másik a többitől távol, magányosan állt; panaszosan susogva: „Nem bántottam én senkit; de nem szerettem az embereket. Jobban éreztem magam egyedül… hát most megkaptam, amit kívántam. Egy örökkévalóságnyi magányt…” A

harmadik mélyre hajolva a szélviharban, nem emelkedhet fel, még a földön kúszó férgek előtt is meg kell alázkodnia: hiszen térden csúszott hatalmasok előtt egész éltében…

    A legfélelmesebb éppúgy magányos volt, mint a második. Égbe nyújtózva, pattanó feszességgel állt, iszonyodva véltem: egyetlen mozdulat, s elpattan… szétporlad a földön. Susogva panaszolta, ó, de miféle panasz; a leláncolt Prometheus panasza lehet efféle: több benne a vád és igazságának teljes tudata, mint a kín keserve. Ő is így mondta: büszke volt; vitába szállt az Éggel és Istent kísértett, vakmerő létével s teremtő szenvedélyével; emelt fővel mindig – és ecce, látám rettenetes büntetését: most már kényszerből gőgösre feszítve; ha meg is törne, ha lelke könyörögne is már: nem kérheti térden állva a kegyelmet.

Ládd jövendő sorsodat; ezt tetted velem akkor, Uram – gondoltam oly sokszor.

     És felelet ma sincsen.

   Mi hát az isteni kegyelem? Amiből én ugyebár kihulltam. Akkor talán a békesség volna? Eszerint én már éltemben elkárhoztam… Hiszen soha életemben nem lehetett nyugodalmam. És bár nem tartom magam ártatlannak – bár rossznak sem – úgy vallom: aki annyit kétkedett és mégis annyira hitt, aki annyit csalódott és mégis annyit remélt, aki annyiszor veszített és mégis annyiszor győzedelmes volt, az nem lehet valóban bűnös. A nyughatatlan lélek szenvedése önmagában is vezeklés mindazért, amit csak elkövettem valaha... S a vezeklés voltaképpen megtisztulás. Legalábbis annak mondják.

És ha én életemben szenvedtem el a kárhozatot – akkor a túlvilágon nem kaptam büntetést. Ergo mégsem ítélt volna el az Ég? Egy örökkévalóságom van ezen merengeni. Hát nem tébolyító?

    Hát nem mámorítóan csodálatos?

   Sikeresen átmenekítettem őket Genovába. Az új hercegnek azt mondtam: unokanővéremet szeretném látogatni; nemrég kaptam hírt, hogy férjhez megy. Hazugság volt, persze; de elhitte, vagy legalábbis úgy tett. És senki nem kutatta, ki utazik a hírneves festő kíséretében, jobb oltalom voltam én nekik, mint a legszentebb úti áldás vagy a legcirkalmasabban aláírt úti passzus. Boldog voltam, és könnyű szívvel tértem haza. Otthon azonban mindenütt komor arcok fogadtak… először megrettentem; arra gondoltam: valahogy kikutatták tervemet, és most az én fejem felett lengedezik Damoklész kardja. A félelem mellett egyre az járt a fejemben: Rosa, ugye, megbocsátod, hogy búcsú nélkül megyek el; mert menekülnöm kell, gyorsan; álöltözéket szerezni, és…

        A felismerés hirtelen jött, ahogyan beborul a nyári ég.

   Ha valóban üldöznének, nem sétálgathattam volna ilyen nyugodtan; egyáltalán, a határon se léphettem volna át szabad emberként; villant az eszembe,

     És akkor már tudtam.

  Mégis reméltem, vakul, kétségbeesetten; a lázadó titánok akaratával. Rohantam haza; Rosa még velem élt egy szálláson, a következő héten készült volna férjhez menni...

   A ház üresen állt.

  Milyen különös az emlékezet; az utcák kövére, a szokatlan futás okozta szúrásra az oldalamban, a fülledt melegre, bársonykabátom alatt csorgó verítékemre… arra emlékszem.

   De arra nem, ki mondta először, kezét vállamra téve:

   - Legyen erős, messere. Signorina Rosa halott.

  Öngyilkos lett; nem viselhette tovább mellettem az életet. Csaknem felőrölte addigi életformám; régi emlék ez is: lázas voltam, de nem maradtam ágyban, rá sem hederítettem a dottore kotyvalékaira; csak festettem, szenvedéllyel, szerelemmel; és hiába könyörgött, hogy így halálba hajszolom magam; én csak azt feleltem: épp azért kell befejeznem a képet. Hátha már nem lesz holnap. Kicsapongásaim miatt pedig olykor szinte már gyűlölt… Mégis, mindent tűrt. Néhányszor a fejemhez vágta: miért nem tudok én is rendes ember lenni. Milyen gyerekes fogalom… ahányan vagyunk, annyit értenek alatta.

   Mégis: milyen ironikus, hogy amikor végül megpróbáltam valami hasonló lenni… éppen ez volt az, amit már nem szenvedhetett el. Túlságosan rettegett, hogy nem járok sikerrel, elfognak és ő elveszíthet.

      Mea maxima culpa.

    Rosa sosem értett igazán. Tehetségemet elismerte, ugyanakkor félt is tőle. Ahhoz pedig túl erényes volt, hogy meg tudta volna bocsátani gyengeségeimet. És mindezek ellenére mégis szeretett. Vagy inkább mindezekkel együtt.

Ki tudja… ha valakit szeretünk, meglehet, a hibáival együtt kell nekünk. Én tudtam; de ő nem – ezért akart oly elkeseredetten megváltoztatni. És ezért fájt annyira mindkettőnknek.

    Talán jól tette, hogy a végén már került engem. A megtestesült lobogás vagyok; és olykor valóban varázslatos a tűznél melegedni, csodálni a szikrák táncát – de egész esztendőben már kárhozatos volna. És a lepke is megbűvölten néz a lángokba – azonban ha túl sokáig teszi, vonzása magába rántja és halálra perzseli.

     Nem az a fajta ember voltam, akivel együtt lehetne élni.

     Legalábbis szegény Rosának bizonyosan nem lett volna még csak elviselhető sem.

      Az én bűnöm, hogy eldobta az életét.

     És bűntudatom rohamában, félig öntudatlanul, én is végeztem magammal. És ez lett belőlem; amint azt jól tudják.

     Bolygó lélek.

    Voltaképpen az, ami eddig is voltam; lidércszív ég és föld között bolyongva, örökké kutatva a lét titkait. Magányra kárhoztatva. Ez sem új. Úgysem értette senki, soha a forrongó lelkemet. És úgyis csak szenvedést… és halált hoztam arra, akit szerettem. Erre nincs, nem is lehet bocsánat.

   A világ titkai… Nem tudom ma sem, van-e menny vagy pokol; de egyvalamit biztosan tudok: Isten és Megváltónk létezik. És látok sok mást is; és jobban ismerem az emberi lelkek sokszínűségét, mint valaha.

    Megérte.

   Minden szenvedésem megérte. Ezért a tudásért nincs túl nagy ár. Ha Valaki felajánlaná, lépjek be Paradicsomába – már ha számunkra is létezik olyan –, nem fogadnám el. Az örök lobogás után kín és unalom volna nekem az örök nyugalom.

    Kegyelemből megtudhattam: Rosa békére lelt. Hogy ez a mennyet jelenti vagy egyszerűen csak a semmiséget… azt nem tudom. De legyen áldott, aki megengedte, hogy ő ne osztozzon az én sorsomban. Az neki második halál lett volna.

    Bolygó lélek… boldog vagyok? Igen és nem. Szenvedek a magánytól, néha a hajszoltságtól is, míg tudom: a békesség megölne másodjára is. És boldog vagyok. Boldog, amikor fellobban bennem a már megszerzett és az eljövendő tudás gyönyörűsége; amikor eltölt az elragadtatás mivoltom s létem költészete iránt.

    Sok fájdalom és néhány percnyi gyönyörűszép varázslat; de ez a néhány percnyi csoda olyan fényes, hogy az egész létezést beragyogja és értelmet ad.

    A művész boldogsága.