Ébredés

– Üdvözlöm, Anett! Doktor Bertus Krisztián vagyok. – köszönt a belépő férfi, aki meglehetősen komolynak tűnik.
– Üdv, doki! Beavatna? Mindenki olyan titokzatos.
– Most szólt a nővér, hogy magához tért.
– Magamhoz? Ki voltam ütve, vagy mi? – lepődök meg teljesen.
– Hosszú idő telt el.
– Mondja már, doki! Ne csinálja ugyanazt, amit a nővér. Hiába kérdeztem, mintha a falnak beszéltem volna. – türelmetlenkedek.
– Csak ne erőltessen semmit, ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Egyébként a körülményekhez képest elég jó formában van. – Enyhe mosoly csillan fel az orvos arcán. – Ezt veheti bóknak.
– Nana, doki! Férjem van. – közlöm vele, bár nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire jóképű.
– Apropó, a férje! Nemsokára ő is ideér. Gondolom, már alig várja, hogy újra láthassa.
– Újra? Mégis, mennyi ideig nem voltam magamnál?
– Amíg ide nem érnek, vázolom a helyzetet, rendben?
– Éppen ideje már!... Hú, ez… fáj… miért nem bírok rendesen mozogni? A fenébe már! Hisz semmim sem mozdul! – Bepánikolok, és egyre nagyobb szükségét érzem, hogy végre lehulljon a lepel.
– Nézze, Anett! Nem akarom, hogy felidegesítse magát, hisz még csak most kaptuk vissza magát. Próbáljon meg figyelni, és türelmesen végighallgatni.
– Hallgatom!
– Ez most egy nagy áttörés, hiszen végre életjelt adott. A férje minden nap bent volt.
– Mégis, mennyi idő telt el? – Idegességem kezd eluralkodni rajtam. – Mi történt velem? Mondja már!
– Anett, önt baleset érte.
– Semmire sem emlékszem. Miféle baleset?
– Frontálisan ütközött egy kamionnal. Az is csoda, hogy egyáltalán még életben van.
– Ó, Istenem!
– Kérem, nézzen rám, Anett!
– Igen, doktor úr? – szipogom.
– Ha hall engem, márpedig tudom, hogy hall, nem szabad elfelejtenie, hogy esély mindig van.
– Mégis, miről beszél, doki? Persze, hogy hallom! Hiszen épp beszélgetünk, vagy mi.
– Nem hagyhatja el magát, Anett! Erősnek kell lennie! Azzal, hogy végre visszajött a kómából, épp csak az útra lépett rá, amit meg kell tennie.
– Kóma?! Kérem, ne szórakozzon már velem! Ugyanazt a játékot űzi maga is, mint a nővér? – fakadok ki teljesen. – Mondja, meddig voltam eszméletlen?
– Nem lesz semmi gond, Anett! – együtt érzőn megfogja a kezem, de a kérdésemre nem válaszol.
– Miért nem felel, doki?
Azzal szenvtelenül elindul kifelé a kórteremből.
– Álljon már meg! Bertus doktor!

Rám sem hederít, de az ajtóban megtorpan, és visszafordul.

– Nocsak, meglepetés, Anett! – rikkantja, majd kitárja az ajtót, amin férjem lép be. Őt követik a kicsik is. Mindhárman küszködnek a könnyekkel, piros szemeik arról árulkodnak, hogy nem ma kezdték a sírást.
A fejemet nem tudom elfordítani, csupán a szememmel sikerül követnem őket.
– Gyertek, kicsikéim! – mondom, ahogy lassan körbe állnak. – Édes – fordulok Gábor felé –, minden rendben?
Nem reagál. Egyikük sem szól egy árva szót sem, csupán sajnálkozva fürkésznek megtört pillantásaikkal. Férjem átöleli Bencét és Anitát, majd nagyokat nyelve az orvoshoz fordul.
– Mondja, Bertus doktor! – szólítja meg halkan, hogy a gyerekek ne hallják, miután a szoba másik sarkába inti a szakembert. – Meddig lesz ilyen állapotban? Úgy értem, mikor lesz látható a javulás?

– Milyen állapotban?! – kiabálok, de továbbra sem érek el semmilyen eredményt.

A gyerekek csak bámulnak, majd Anita hirtelen hangos zokogásba kezd. Gábor odasiet, és gyengéden elhúzza őket az ágyam mellől.
– Gyerekek! – szólok utánuk, ahogy a szívem hasad bele a látványukba. – Anita, minden rendben van, szívem. Bence, nyugtasd meg a húgodat!
Ekkor Bertus doktor leguggol eléjük, és biztatóan így szól hozzájuk:
– Ne legyetek elkeseredve! Anyukátok jobban van… és egyre jobban lesz. Hamarosan visszakapjátok őt.

Miután a gyermekeim kicsit megnyugodtak, Gábor kiviszi őket a folyosóra, hogy ott várják meg.

– Doktor úr, ne kíméljen, kérem! – kéri meg az orvost, miután hatszemközt maradunk. – Tudni akarom, mire számítsak.
– Nézze, Gábor! – kezd bele a doki. – Anett állapota nagyon súlyos, de volt már rá példa, hogy valaki felépült ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetből. A több mint két hétnek köszönhetően, amit kómában töltött, a teste szinte teljesen lebénult, és beszélni sem tud. Ez egy jó ideig így is lesz, de látom a fényt az alagút végén, hiszen mindkét szemét tudja mozgatni. Rendkívül hosszú út áll önök előtt, de ha összetartanak, és legjobb tudásuk szerint segítik, van rá esély, hogy akár egy éven belül látható lesz a fejlődés.

– De hát itt vagyok! – ordítom, ahogy csak kifér a torkomon. – Már felébredtem! Gábor! Édes! Ébren vagyok!

– Ha lefáradna velem a recepcióra, ajánlanék önöknek specialistát, akihez bejelentkezhetnek. – folytatja a doki, Gábor beleegyezően biccent.

Továbbra is csak hiú ábránd, hogy meghall engem. Az elhangzottak sokkolnak, de végre eljut a tudatomig, hogy mi történik velem.

– Egy év, doktor úr? – kérdi Gábor kiábrándultan. – Azt mégis, hogyan leszünk képesek átvészelni?
– Gábor! – nyugtatja meg a férfi. – Nézzen magukra! Önök egy nagy, boldog család. Ez egy megpróbáltatás… egy akadály, amibe beleütköztek, de ki lehet belőle mászni. Le tudják küzdeni!
– Kö… köszönöm, doktor úr! – nyögi ki Gábor tétován pár perc gondolkodás után, majd az ágyam mellé lép.

Rám néz, én vissza ő rá. Próbálom szuggerálva eljuttatni hozzá az üzenetemet, melyben az áll, nem kell félnie. Legyőzzük. Együtt sikerülni fog. A férjem a mellkasomra borul, majd csókot ad a számra, melyet minden erőmből próbálok viszonozni, de nem sikerül.

– Szeretlek, drágám! – mondja, közben tovább puszilgatja az arcomat.
– Én is téged! – mondom, de már nem erőlködöm, tisztában vagyok vele ugyanis, hogy nincs értelme.

Félek. Rohadtul félek. Megfogalmazhatatlan az a mértékű bizonytalanság, amely bennem kering ebben a pillanatban, azt meg elképzelni sem tudom, hogy a férjem és a gyerekek min mehetnek keresztül. Attól tartok, Gábor nem lesz képes ezt egyedül végig csinálni. Tudom, úgy fogja felfogni, hogy egyedül van, de remélem, apró jelzésekkel sikerül tudatnom vele az ellenkezőjét. Mindent megteszek, hogy visszakapjam a családomat és ők is engem!