Prológus

Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, de mindeddig teljes kétkedéssel fogadtam szavait. Nem hittem el, hogy ilyen hamar be fog következni.

Szerettem volna még egy kis haladékot kérni, hogy kitalálhassam, mi lenne a legjobb döntés.

De már nem volt visszaút. Találkoznunk kellett. És most úton vagyok, hogy megtaláljuk a megoldást. Ez egyáltalán nem lesz könnyű.

- Ne aggódj, hamarosan minden megváltozik. Azon a napon már nem kell úgy tenned, mintha nem léteznél. Ő is látni fog - teljes valódban. Tudni fogja, hogy a világon vagy – mint ember. Ennek így kell lennie. Igen ez valóban meg fogja bonyolítani a dolgokat. Ezután már kevés lesz a „ha” kezdetű mondat. Ezentúl mindennek pontosan, meghatározott módon kell történnie. Ami szintén nem lesz egyszerű, mert ott lesznek ők is, hogy zavart okozzanak a nyugodt vízben. Viszont neked kitartónak kell lenned, nem adhatod majd fel. Támadni fognak s ő védtelen lesz. Mi segíteni fogunk, de ehhez te is kellesz. Nem menekülhetsz el, nem bonthatod fel az egyezséget. Nem cselekedhetünk a parancs ellen – mondta akkor.

Nem ő a legidősebb vagy a legtapasztaltabb. Viszont ismeri mindannyiunk gondolatát. És az övéit is.

A levegő az égető napsütés ellenére hűvösnek hatott bőrömön. Pedig nem is mentem túl gyorsan – már ha ezt egyáltalán közlekedésnek lehet nevezni.

Hamarosan odaérek hozzájuk. Már nagyon szeretném tudni, hogy mi lesz ebből. Merem remélni a legjobbakat.

Őt túl régóta ismerem ahhoz, hogy ilyen könnyen elveszítsem. Az túl nagy veszteség lenne – nem csak nekünk. Mindenkinek. Az igazi bajok itt kezdődnének. És azt nem élném túl.

Túl régóta tart ez az állapot, hogy én…

Itt is vagyok. Már látom őket. Apró pontoknak tűnnek ebből a távolságból. De nincs még itt mindenki. Még nem látom, hogy melyikük hiányzik. Remélem, ideér – erről a dologról mindenkinek tudnia kell.

Egyre közelebb és közelebb – minden oldalról megközelítve és az összes lehetséges tényezőt figyelembe véve.

Annyira rossz volt látni, ahogy szenved. Én pedig nem segíthettem neki! Nem ölelhettem át, nem adhattam tanácsokat. Egyszerűen nem tehettem meg. Olyan szívesen megrángattam volna azt az alakot akkor… még a gondolatba is beleborzongok…

Látom, humorzsák nem maradt otthon. Rá nagy szükségem lesz az elkövetkezendő időkben. Kell az élethez való pozitív hozzáállása, hogy átsegíthessük őt ezen a nehéz időszakon.

Remek, ők is itt vannak. Ennek örülök. Szerintem ők ketten gondolkodnak közülünk a legnormálisabban. A leglogikusabban. A legérthetőbben. Emberien. Türelem, szeretet, odaadás, bizalom. Mindent elértek már eddig, amelyet ebben az állapotban el lehet. Már régen továbbléphettek volna. De ők úgy döntöttek, hogy inkább maradnak és segítenek. Össze- és kitartanak. Mellettünk, mellettük.

Ezt kevesen mondhatják el magukról.

Nem mindenki szeret itt lenni, a frontvonalnál. Inkább a kényelmes, megszokott helyükről figyelik az eseményeket és néha megpróbálnak tanácsokat adni. De könyörgöm! Ha azt sem tudja, hogy miről van szó pontosan, akkor miért szól bele?

Most már ők is látnak engem. Már messziről kalimpál a kezeivel. Vicces figura. Még engem is feldob. Pedig alapjában véve nem vagyok egy lehangolt szerzet... nos, ezt mindannyian tudjuk. Csak túlságosan reálisan nézem a dolgokat.

Mérlegelnem kell, mielőtt döntök. Ez a feladatom. Pontosabban lenne, ha a kedves szemmel tartottam nem csinálna mindig olyant, amivel a másodperc töredéke alatt kihoz a sodromból. És ezt bizony elég gyakran teszi meg.

Hogy fogom megvédeni akkor, amikor már azok odalent elkezdenek szervezkedni? Elkezdenek? Rosszul fejeztem ki magam. Már csinálják. Jó lenne tudni, hogy mi jár a fejükben. Túl kockázatos lenne a közelükbe engedni. A köd lassan úgyis el fog oszlani s minden a helyére kerül majd.

Csak időben tudjunk rá reagálni…

Annyiszor beszéltük már át ezt az egészet, de még sohasem éreztem ennyire fenyegetően közelinek a pillanatot, amit az előbb éltem át. Nehezebb volt, mint gondoltam.

Tudniuk kell, hogy mit láttam. Ez túlságosan valós volt. A fájdalom teljesen magával ragadott.

Végre itt vagyok.

- Helló – köszöntem rájuk, ahogy földet értem. Könnyű landolás volt. Egy fűszál sem mozdult meg. Olyan könnyű lenne, ha ő is…

Nem, ezt nem lehet, nem avatkozhatok bele az akaratába. Neki kell meghozni a döntést. Ez a választás lesz a legnehezebb. Sürgősen el kell hessegetnem ezt a gondolatot.

Ott ültek a fűben mindhárman. Az eget bámulták.

- Srácok, akár hiszitek, akár nem, de erre tényleg fel kell, hogy készüljetek – szólaltam meg, amikor odaérve melléjük letelepedtem a fűbe.

A nap ragyogóan sütött s egy felhő sem tarkította az égboltot. Az éltető energia sugarai még feltűnőbbnek mutatta ruha által nem takart testrészeiket. Ezüstös bőrük úgy csillogott a fényben, mint a frissen esett hó. Akárcsak az enyém. Önkéntelenül felkuncogtam. Annyira természetes volt a látványunk – ebben a formában. De mindez nem igaz az összes jelenlévőre. Egy kivétel mindig akad. Egy ember, aki már fogantatásakor túllépett földi formáján. De még nem jött el az ő ideje.

Azonban jobban szeretünk egymás előtt is emberi formában mutatkozni – már csak megszokásból is, így nem tellett bele egy szemvillanásnyi időbe, s rajta kívül mindenki újra felvette az általában használt alakját.

- Úgy tűnik, ma jó kedve van a Főnöknek – mondta a magas, barna hajú, majd kezével hozzáért a karomhoz. – Oh, most már értem, miért mondtad, hogy fel kell készülnünk rá – vigyorodott el.

- És ez még csak a kezdet – sóhajtottam fel. – Még nagyon sok problémánk lesz… és sajnos nem csak vele.

Szemeimet lehunyva a nap irányába fordítottam arcomat. Bőrömet a napsugarak lágyan simogatták. Kedvem lett volna az egész napomat itt tölteni. De minduntalan egy valaki járt a fejemben. De most nem gondolhattam rá – nem csak rá.

- Igen, igazad van – szólalt meg a hosszú, vörösesszőke hajú s kék szemű lány, miközben fejét lágyan a mellette ülő férfi vállára hajtotta, aki szorosan átölelve magához húzta s egy atyainak tűnő csókot lehelt a homlokára.

- Nem hiszem el, hogy újra itt tartunk. Ez egy örök körforgás. S úgy tűnik, hogy sohasem fog megszakadni. Amikor már azt hisszük, hogy kezdenek rendbe jönni a dolgok, újra és újra felbukkannak. És ami a legrosszabb, hogy képtelenek felfogni, ha megszegik az ígéretet, akkor mindennek vége. Örökre – sziszegtem.

Néha már nagyon unalmasnak tartottam, hogy mindig ugyanaz történik.

Ők és mi. Fény és Árnyék.

- Talán ezt akarják elérni – jelent meg egy másik, alacsony, törékenynek látszó, s a már jelenlévőre kísértetiesen hasonlító vörösesszőke hajú lány majd lágyan lehuppant közénk. Térdeit a mellkasához húzta, karjaival átkulcsolva őket.

Végre itt van ő is. Kezdődhet a megbeszélés.

- Mire gondolsz? – kérdezte a másik. – Egyébként…

A kisebbik nem várta meg a mondat végét. Szavába vágva folytatta:

- Mindenre van megoldás, de ez majd később jön. Hogy én mire gondoltam? A kérdés jó. A válasz rá pedig igen egyszerű. Ha megszegik az ígéretet és így megszerzik azt, amiért mindent kockáztatnak, akkor nyerhetnek. És akkor tényleg vége mindennek. Minket eltörölnek örökre mind a föld, mind az afeletti területekről. Már nem lesz ránk szüksége senkinek sem. A jó iránti fenntarthatóság pedig megszűnik létezni…

- Kicsi a bors, de bölcs – szólalt meg a barna hajú és szemű srác, miközben végignyújtózott a fűben s könyökére támaszkodva fejét a tenyerébe temette.  – De teljesen igaza van. Képben kell maradnunk. Nem lehet, hogy itt vége legyen mindennek. Nem ezért teremtettünk e világra – és a többire sem.

- Srácok – szólalt meg az eddig inkább csak megfigyelőként jelenlévő férfi. Ő egyfajta vezérszerepet töltött be társaságunkban. – Mindent meg kell tennünk. Először szavakkal. A tettek, amelyeket célunk elérése érdekében alkalmaznunk kellene… ezek olyan dolgok, melyek a mélybe taszítanak örök kárhozatra ítélve. Mi nem ezért vagyunk. A béke, megbocsátás szellemében kell cselekednünk.

- Hogyne. Megbocsátás, béke – dünnyögte a másik fiú. – Bocsássatok majd meg érte, ha békésen fogom szétverni a fejüket s küldöm vissza az őket megillető helyre.

Mosolyogva fordítottuk felé a fejünket.

- Én már nem tudom – szólaltam meg. Hangom és a tudatom tele volt bizonytalansággal. – Ott voltam, láttam, találkoztam vele. Nála élőbbet és emberibbet még sohasem ismertem ezelőtt – pedig jó néhány év tapasztalata van már a hátam mögött.

- Mit láttál? – kérdezte az apró lány.

- Mindent – meredtem magam elé. – A kezdetből vég lett. A tűz mindent elpusztító erejét. A végtelenségig tartó szenvedést. Bizonytalanságot, bizalmatlanságot, a halálba vetett hitet. Az élet értelmetlen harcát a kárhozottak ellen, hol minden újra és újra lejátszódik az emberek fejében. Láttam s éreztem. S olybá tűnt abban a pillanatban, hogy én is az örökkévalóságig tartó kínszenvedés rabjává válok – magyaráztam, miközben tekintetemet az égre emeltem. Felsóhajtottam. – Akkor és ott elvesztettük a csatát.

- Nem túl bizalomgerjesztő mese – szólalt meg a fiatal barna, majd elhallgatva belemélyedt a gondolataiba. – És nem is tetszik.

Rámosolyogtam. Bolondos, béketűrő ember, de ha kihozzák a sodrából, akkor nehezen lehet leállítani. Őt tényleg az érzelmei irányítják. És ezzel együtt másoké.

- Úgy gondolom, hogy ez egyikünknek sincs ínyére – vette át a szót az idősebbik férfi, miközben még mindig szorosan ölelte a lányt. – A legjobb az lesz, ha mihamarabb a bizalmába férkőzünk. Nem veszíthetjük szem elől egy pillanatra sem. Csak úgy tudjuk megvédeni, ha mi is ott vagyunk, ahol ők. Így kisebb az esély az elcsábulásra. Legalábbis késleltethetjük a folyamatot. Hiszen már csak néhány hónap és minden kiderül.

Mindenki némán nézte őt, miközben eme szavakat ejtette ki a száján. Lassan, megfontoltan.

- Nos, igen – vettem át a szót. – Csakhogy van itt egy másik probléma is… és nem vagyok biztos abban, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk ezt a tényezőt.

Tekintetüket rám emelve figyeltek.

- Nincs egyedül – feleltem. Majd gyorsan magyarázni kezdtem értetlen arckifejezésüket látva. – Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy van egy családtagja, akihez közelebb áll, mint bárki máshoz ezen a világon. Ő nem más, mint a testvére. Honnan vehetnénk biztosra, hogy tudjuk, melyikük a valódi célpont?

Az idősebbik férfi válaszolt:

- Nézd, ezt már nem egyszer megbeszéltük. Figyeltük a jeleket, a másik oldal mozgolódását. A védenced az idősebb, a könnyebben befolyásolható, és azok odalent semmi jelét nem adták annak, hogy a másik érdekelné őket. Ennek ellenére sohasem lehetünk biztosak döntéseink helyességében, bármennyire is szeretnénk tisztában lenni azzal, hogy amit cselekszünk, az valóban úgy jó, ahogy van. Természetesen szemmel tartjuk mind a két személyt, habár jelenleg a világ két pontján tartózkodnak… Felkészülünk minden eshetőségre. Védve vannak, egyelőre.

- És ha mindketten kellenek?

- Ezt nem tudhatjuk. Ez a feladat összetettebb, mint ezelőtt bármikor… – Felsóhajtott. – Közel négyszáz évvel ezelőtt hagytuk, hogy legyőzzenek minket. Akkor erősebbek voltak. De már tudjuk, hogy mikor és mit hibáztunk. Soha többé nem eshetünk bele ugyanabba a hibába. Soha többé. Már most el kell kezdenünk. A többi rajta múlik. Hiszen ő lesz a leghatalmasabb – mindenek felett. S mikor ez bekövetkezik, már nem befolyásolhatja senki sem. Ő lesz a tökéletes egyensúly. Ha jól dönt…

- Mindig csak az a ha – szóltam közbe.

- Az élet nem létezhet csak egy irányba. Mindig jelen van a kétkedés állapota. A választás, az akarat szabadsága. S ez az, amelyet nem befolyásolhatunk. Hiszen az élet csak önmaga által valósítható meg. Ugyan jelen vagyunk az életükben, de minden lépés, amelyet megtesznek, az ő döntésük eredménye.

- Ez így van – mondta a fiatal, barna hajú srác s átfordult a hátára, kezeit tarkója alá húzva. – Különben már rég elnéptelenedett volna a Pokol. Konganának az egyébként fortyogó üstök, Lucifer meg főhetne a saját levében.

- Miért kell neked mindenből viccet csinálni? – kérdezte meg az idősebbik lány.

- Csak érdekesek az emberi elképzelések a két oldalról. Egyébként nem tudom máshogy elviselni ezt a sok érzelmi állapotot magam körül. Csak úgy, ha poénkodom. Így talán könnyebb. Úgy gondolom, hogy eme szavak igazán megbocsáthatóak a részetekről. De te is nagyon jól tudod, hogy én még kezdő vagyok, sokat kell tanulnom.

- Ebben nem kételkedem – válaszolta a fiatalabbik lány. – De ne aggódj, nem vagy egyedül – kezeit hátratéve kinyújtotta a lábait, mellkasát kidüllesztette, fejét pedig hátraszegte. – Még én sem tartozom a legrutinosabbak közé, hiába van több száz év tapasztalata a hátam mögött. Rám még vár a nagy feladat.

- Ahogy rám is – helyeselt a barna.

- Ne hidd – mondta vigyorogva, majd én folytattam: – Kezdetnek kapsz egy kis részt az én melómból. Kicsit nehéz eset. Egyedül már nem megy. Nagyon nem.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei. – És mi lenne az?

- Nagyon egyszerű. Te fogsz rá vigyázni!

- Ó – felelte csalódottan.

- Ne legyél letörve. Élvezni fogod. Azt hiszem, hogy nála nehezebb feladatot még a haladóknak sem lenne könnyű megoldani – mosolyodtam el.

- És ha már a megoldásnál tartunk, lassan visszatérhetünk a feladatainkhoz – vetette fel a zöld szemű férfi. – Ha itt ülünk egész nap, akkor sosem jutunk egyről a kettőre – mondta, majd lassan elengedte a lányt.

Egy újabb csókot lehelt a homlokára majd felállt.

– Ha bárkinek bármilyen gondja lenne, akkor szóljatok. Találkozunk a megszokott helyen. És nagyon vigyázzatok, ez már régóta nem játék. Nagyon komoly a tét. Ha nem vigyázunk… ti is tudjátok, hogy mi lesz. Ehhez tartsátok magatokat, amikor cselekedtek vagy mikor beszéltek.

Mindenki bólintott, majd eltűntek. A pillanat töredéke alatt, szép szokásukhoz híven.

Én még ott maradtam. Végigfeküdtem a füvön s élveztem a nap sugarait. Kezeimet felhúztam a fejemhez, összekulcsolva a tarkóm mögött, jobb lábamat pedig kereszteztem a másikkal. Bőrömön a nap sugarai újra szikrázva táncoltak.

Ki tudja, talán ezek az utolsó kellemes perceim itt.