Harmadik rész

A vacsorához megrakott tűz már régen leégett, a pernyét s a füst emlékét azonban még mindig kesernyésen sodorta a szél a tisztás felett. Sorozatos és görcsös köhögésre késztetve Álvarezt, aki a haramiavezér előtt állt s épp az ura által tervezett rajtaütés tervét ecsetelte neki.

- Nocsak, a carmonai vásár. Tehát határozott végre a gazdád? Már kezdtem arra gondolni, hogy meggondolta magát – mosolyodott el csúfondárosan Haramia Pedro – Legközelebb nem nézem el, hogy így megvárasson. Már az is megfordult a fejemben, hogy esetleg fel akar adni engem. Mit gondolsz erről, Álvarez?

Megállta, hogy nem hőkölt hátra az arca előtt megvillanó késtől – de csak éppenhogy. Végtére is aznap már másodszor fenyegették meg… bár ha jobban belegondol, akkor ezt a haramiavezért kevésbé találja félelmetesnek, mint saját urát, akinek a szolgálatára egykor felesküdött. Egykor, régen, egy azóta már ezerszer elátkozott pillanatban.

- Nem vagyok rabszolga, Pedro. Don Luíz nem a gazdám, csak az uram.

A vezér unottan vállat vont.

- No és aztán? Látom én jól, hogy alaposan megvetsz mindkettőnket; engem is, ebben ugyan sokan osztják a véleményedet, nem tagadom – de őt is. És nem vennék rá mérget, hogy kettőnk közül melyikőnket nézed le jobban. Ennek ellenére mégis mellette vagy, és ha csak csettint, máris ugrasz. Mint a rabszolgák… vagy a kutyák. Azoknak meg gazdájuk van. Szóval? Miért kellene bíznom valakiben, aki még nálam is kevesebbet ér?

- Az uramnak sok hibája van, de nem ostoba. Legalábbis az érdekeit mindig is kitűnően fel tudta mérni.

- Ettől tartok én is – bólogatott Pedro – Szép vérdíj van a fejemen.

- Egy grand vérdíjat fogadjon el? Bah, a senor nem holmi halkufár! Nem, neki más tervei vannak. Be akarja feketíteni a szomszédját, azt a Don Diegót, nyilván ismered te is.

- Ismerem – borult el Pedro arca, ami nem kerülte el Álvarez figyelmét sem.

- Nocsak, talán becsületbeli aggályaid támadtak?

- Eléggé megfizet ahhoz a gazdád, hogy elhallgattassam őket – vágta rá a haramiavezér. Látszólag könnyedén, bár most először esett meg vele a beszélgetés folyamán, hogy tovatűnt hangjából a gunyoros él.

Jóval korábban Don Diego és maga Don Luíz is elfogta pár emberét. Persze egymástól függetlenül, a két senor valószínűleg a mennyeket is készséggel otthagyná, ha ezzel megszabadulhat a másiktól. A Luíz által rendezett nyilvános kivégzésről hetekig borzongással beszélt még az efféle látványosságokhoz hozzászokott népség is. Amikor később Diego ütött rajtuk, neki szerencséje volt; időben el tudott rejtőzni, nem találták meg. Így tanúja lehetett, hogy foglyul esett három embere könyörög Diegónak: hadd haljanak saját kezük által, ne juttassa őket vérpadra. A senor megparancsolta katonáinak, hogy kivont kardokkal vegyék körbe a haramiákat, nehogy cselt vethessenek, de azért átadott nekik egy tőrt.

Milyen szép is volna: végül őmellé állni a két senor harcában. Az utóbbi időben különös sebeket vett észre magán, tompa sajgások ébrednek itt-ott, mélyen a testében… még sosem gondolt a halálra. De ha jönnie kell, szép volna, ha legalább dicsőséges lenne.

Ostobaság. A halál az csak halál, s ami utána jön – az az ő esetében már rég’ elvégeztetett. Semmiféle dicsőséges távozás nem másíthatja meg. A halál az halál, de az élet addig is tart, az élethez meg pénz kell.

És Don Luíz valóban jól megfizeti a tiltakozó lelkiismeretet.

- Szóval ez az egész főleg Don Diego ellen szól.

- Nagyjából. Nézd, sokféle hír szálldogál rólatok, gondolom, ez nem meglepő számodra, elvégre a hírek egy részét magad terjeszted. Azonban nemrégiben hallottunk a gazdámmal olyasmit, hogy magasabb körökben is gyanítani kezdik: valamelyik környékbeli nemesúr is összejátszhat veletek.

Pedro sztoikusan vállat vont. Már elég régóta bízta meg őket a senor kisebb fosztogatásokkal, aminek a hasznát ugyan lefölözte, de azért jutott nekik, haramiáknak is bőven. Ez sem rosszabb kenyérkereset, mint a szűznek nevezett királynő kalózaié odaát a tenger túlpartján… vagyis hát magán a tengeren. Mondhatni, nagyon is megérte; de azért várható volt, hogy elébb-utóbb valaki gyanút fog.

- Tehát amit csak lehet, ráfog Don Diegóra és aztán ő majd tetszeleg a hű spanyol nemes képében, aki ott segíti királya igazságszolgáltatását, ahol tudja? Egy magas rangú nemes befeketítése. Nem mondom, szép nagy tétekben játszanak manapság a halkufárok. Sorold a részletes parancsot, hadd hallom. Aztán meg eredj vissza és mondd meg, hogy vállalom. És tedd hozzá még azt is: örülök, hogy legalább nem egyedül fogok égni a másvilágon.

***

Csak az árnyak suhognak a kihalt folyosókon. Ilyen késői órán már a város is elnyugodott; az utcákra, sikátorokra boruló csendet csupán az őrjárat csizmáinak dobbanása törte meg. Nagy sebet ugyan nem ejtett rajta: ha követ dobnak a tóba, pillanatok múltán már ismét sima a víztükör. Az éjjeli némaság is csak mélyebb lett, miután elnyelte a léptek dobaját.

Az ispotályba vezető folyosó ezüstös a beömlő holdfénytől. Hirtelen széles csíkban elsötétült a corridor; nyilván csak egy bagoly vagy denevér takarhatta el a holdat, azonban a fal mentén osonó árny élesen felkiáltott.

- Csendesen – dörmögte a mögötte haladó – Padre Gaspardo ugyan süket, mint az ágyú, de még egy ilyen sikoly, és mindenki mást felversz vele.

- Kárhozott lelkek – vetett keresztet Inés, hátra sem pillantva –, hány szerencsétlen lelke járhat itt, aki nem kaphatta meg az utolsó kenetet?

- Gaspard atya ugyan süket, de érti a dolgát. Gyógyítóként és papként is. Nem hiszem, hogy akár egyetlen efféle is lenne itt.

- Ámen. Úgy félek… akárhogy is, nem szeretem ezt a folyosót.

- Beszélhetek én is vele – sóhajtott megadóan Rodrigo – Visszakísérlek a lányokhoz; ha kibírod újabb kiabálás nélkül, akkor még csak nem is tudják meg, hogy nem az egész éjszakát töltötted velük. Azután visszajövök és beszélek én Floriannal. Legyen így?

Inés jóformán már vacogott saját rémképeitől, de azért kivágott egy gunyoros fintort.

- Nemrég összeverték és belédöftek egy tőrt. Akik tették, nyilván olyasformán festhetnek, mint te, úgyhogy nem hinném, hogy épp erre a látványra akar ébredni.

- Köszönöm szépen – horkant fel – Szerinted talán bérgyilkosokhoz hasonlítok?

- Talán igen, talán nem; mindenesetre olykor igenis elég ijesztően festesz.

- A te riadt sikoltásaid sem épp andalítóak – morogta Rodrigo sértődötten – No, itt az ajtó. Eredj, beszélj vele, de igyekezz!

Inés kurtán biccentett, s összébb vonva a vállára vetett gyapjúkendőt besurrant az ispotályterembe. A hosszú szobában tíz ágy állt; ezúttal azonban kilenc üresen. A legutóbbi beteg két napja tért haza.

Az egyik ablak melletti ágyban Florian aludt. Az ezüstös fényben még halványabbnak tűnt az arca, kusza, vörhenyesszőke fürtjei szétterültek a párnán, kezét összekulcsolta a mellkasán. Mint a sírszobrok, futott át a lány fején, s egy dermesztő pillanatig valóban elhitte, hogy halott.

Azután persze észrevette, ahogy a fiatalember mellkasa finoman süllyed-emelkedik.

- Florian – suttogta – Florian, alszol?

- Már nem, hála kedves érdeklődésednek – érkezett a felelet, halvány mosoly kíséretében.

- Ragyogó – vágta rá Inés s karbafont kézzel megállt az ágy végénél – Mert beszélnem kell veled.

- Valahogy sejtettem, hogy nem voltát vagy pavanét kívánsz táncolni az éjszaka közepén – ugratta – És ha jól sejtem, hosszú beszélgetés lesz. Ülj le nyugodtan – húzódott arrébb, hogy helyet szorítson a komornának, az azonban hevesen rázta a fejét.

- Egy ágyra? Veled? Nem volna illendő, hova gondolsz!

Florian inkább nem hívta fel a figyelmét, hogy a lány puszta jelenléte az ő ágyánál ilyen késői órán sem éppen az etikett szerint való.

- Ahogy akarod. Miben segítsek?

- Holnap útra kelsz és elviszed a levelet annak a Don Diegónak, vagy akárhogy is hívják, igaz?

- Igen.

- És… elég jól vagy?

A fiatalember csúfondárosan felvonta a szemöldökét.

- Vajon miért érzem úgy, hogy nem értem aggódsz… hanem inkább azért, hogy képes vagyok-e megtenni valamit?

- Valóban. De nem nekem, hanem az úrnőmnek. Kérlek, vándorköltő, ha átadtad a levelet, keresd meg Don Fernandót és mondd meg neki, hogy a mi úrnőnk még mindig várja!

Ritkán esett meg vele, de ettől a kéréstől egy pillanatra még Floriannak is elakadt a szava.

- Ugye erre nem a senora kért?

- Dehogyis. Ő sosem tenné, de… van, amit nem kell mondani. És mielőtt megkérdenéd, honnan tudok bármiről is… vékonyak a falak, csak annyit mondhatok. Kérlek, Florian… te nem tudod, milyen volt, amikor a senor is itt volt vele. Vagyis hát nem itt, a várban, természetesen, de amikor… amikor udvarolgatott neki. És én nagyon szeretem az úrnőmet, meg Rodrigo is, és nagyon szeretnénk mindketten boldognak látni. Olyan sokat szenvedett már, megérdemelné igazán.

- Jól van – egyezett bele Florian – Legyen, megteszem. „Ha szerencsém van, talán felvesznek valami szekérre, és nem nyeregben kell végigkínlódnom az utat a sebes lábammal” – reménykedett – Ha már ilyen bátor voltál és idejöttél megkérni rá.

- Te is úgy hiszed, hogy kísértetjárta a folyosó? – rezzent össze Inés.

- Ki tudja. Az én álmomat nem zavarták, de attól még bolyonghatnak a világon; akár ebben az udvarházban is. De akár vannak itt, akár nincsenek, nem számít – csak az, hogy szerinted járnak errefelé, félsz tőlük és mégis eljöttél Dona Magdalena kedvéért.

Inés keze a nyakában függő kis keresztre kulcsolódott, mint mindig, ha félt, vagy ha meghatódott. Életében először nevezték bátornak.

- Azért… nem teljesen enyém az érdem. Rodrigo elkísért; őt is beavattam.

- Nicsak – Florian ezt már nem állhatta meg – Ő még épp belefér az illendőségbe?

- Miért ne. Hiszen ő lesz a férjem.

- Ez esetben minden jót és boldogságot nektek; majd megmondom neki is, ha látom.

- Azt ne! – riadt meg a lány – Mert ő még nem tud róla.

- Jól értem, hogy minden tökéletes a leendő esküvőd körül, leszámítva, hogy a kiszemelt férj nem tud a terveidről?

- No és aztán! – vont vállat durcásan Inés – Anyácskám mindig panaszolta a férfiak nehézkes felfogását. Majd rájön Rodrigo is, amire kell; rajtam kívül más nő úgysem szenvedné el azt a nyers modorát. Ha mégsem… úgy apácának állok. De úgyis rájön majd.

Florian ugyan még életében nem látott furcsább párt, mint a szenteskedésig erényes komorna meg a kiszolgált és némileg kiábrándult zsoldos kettőse – de azért elég sokféle vonzalommal találkozott már vándorlásai során. És megtanulta őket tisztelni is, legyen bár barátság, szerelem vagy bármi a kettő között.

- Mi az? – fürkészte a lány Florian gondolataiba merült arcát – Talán rosszallod?

- Dehogyis. És bocsásd meg, hogy az imént gúnyolódtam.

- A hideg futkos a hátamon olykor az istentelenségétől – fakadt ki – De hát mit tehetnék? Szeretem. Nem… nem csak kárhozatos testi vággyal… szeretnék esténként békében elüldögélni mellette, szeretném kisimítani homlokán a ráncokat, szeretném gondozni a testén ejtett sebeket és begyógyítani azokat, amelyek a lelkét hasogatták meg… Szeretnék átvenni a rémképeiből, hogy könnyebb legyen a szívén a múlt terhe, és szeretném végigkísérni az életén, és, bár úgyse nézni ki belőlem senki, de szeretném… megnevettetni. Mindez bűn volna? Hogy én – éppen őt?

- Nem vagyok pap, Inés, és ezzel bizonyosan mindenki a lehető legjobban járt. De tudom, hogy nem mi választjuk meg: ki iránt érzünk rokonszenvet. És hiszem, hogy ha megtörténik, akkor nem szabad ellene harcolni, legyen bármilyen különös is. Mert szeretni kegyelem. Ki tudja… talán egyszer épp ez lesz a kapaszkodó, amely megtart a mélység felett.