Második rész

A szél vihart ígért; összekuszálva az asszony ezüstös csíkokkal erezett, de még mindig dús, sötétbarna haját. Magdalena mélyet lélegzett hűvös, esőáztatta levegőből, s kitárt karral hagyta, hogy átjárja a ruháját.

- Meddig még, Felipe? – súgta a falakon átsüvítő szélnek – Oly régóta várok már, mikor viszel végre magaddal? Megpróbáltam, látnod kellett Odafentről… megpróbáltam egyedül és pokoljárás volt. Bármit is pletykáltak, én abból a botrányos évből semmit sem élveztem. Még csak feledést sem adott; még azt a legkevésbé. Azután megbékéltem, még azt is elhittem, hogy boldog vagyok, amúgy csendesen, özvegymódra… Tanultam, mindig is akartam, de korábban sosem volt rá alkalom, olvastam, megalapítottam ezt a cseppnyi ispotályt.

És persze akkor fel kellett bukkannia annak a Fernandónak. Ó, nem, ő nem olyan, mint te. Emlékszel, mindig csalogánynak becéztél, mert nevettem és daloltam, míg te büszke voltál és komoly… Én így szerettelek. Nemesebb és férfiasabb voltál nekem a csonka ujjaiddal meg a kicsorbult kardoddal a legnagyobb grandnál is. Még akkor is, amikor csak egy hidalgó voltál, még mielőtt ezt az egész gazdagságot itt körülöttem megörökölted volna. De amikor ő felbukkant, te már rég’ elmentél, és Fernando kedélyes volt, anekdotázott, dalolt, igaz, olyan irgalmatlanul hamisan, hogy a termeim közelében fészkelő madarak mind kivándoroltak tőle. Milyen irgalmatlanul furcsa is az élet: most én voltam a komoly és a büszke.

Nem akartam elhinni, még küzdöttem is ellene, de hát éreztem, szegény megtépett vérem minden cseppjében éreztem, hogy: élek. Azt hittem… nem is tudom már, mit hittem, Felipe. Amikor az emberek fele botrányhősnek kiált ki egyetlen vexált, keserű év miatt, a másik fele is jobbára csak bolondszámba vesz, akkor végre jön valaki, aki úgy néz rám, mint te, amikor tiszta szűzként először vettél a karjaidba. De hát öregszem, tagadhatatlanul, öregszenek a szemeim is. Bizonyosan rosszul láttam. Mert egy reggel levelet hozott valami alkalmi futár, amelyben Fernando hírül adta,hogy mire én ezeket a sorokat olvasom, vele már sebesen fut a hajó az Újvilág felé. És tudod, Felipe, mi a legfájóbb? Hogy mindennek ellenére is hiányzik.

És hiányzol te is, én drága lelkem. Látod, próbáltam én mindenhogyan, de nem megy. Elfáradtam, Felipe. Kérlek, ne kelljen már soká várnom.

- Asszonyom… bocsásson meg, de…

- Mi az már megint? – támadt Magdalena rá nem jellemző durvasággal a riadt Inésre – Egyetlen perc nyugtot is sajnáltok tőlem? Egyébként neked nem azt parancsoltam, hogy vigyázd a sebesült fiú álmát?

- Bocsásson meg, senora, de nagyon félek.

- Tőle? – hökkent meg az asszony – Hiszen lábra sem tud állni szerencsétlen, még csak magánál sincs, úgy elbántak vele.

- Nem – vörösödött el a komorna –, nem olyasmitől félek. De lázálmokat lát és kiáltozik szenvedésében. Bocsásson meg, de képtelen vagyok mellette maradni; ahogy beszél, sikoltozik, sír fájdalmában vagy talán rettegésében, kísértetekkel telik meg a szoba. Amíg átjöttem a folyosókon is, rémlátások hada üldözött, asszonyom, könyörgöm – kulcsolta ujjait a nyakában függő durván faragott fakeresztre –, könyörgöm, ne küldjön vissza!

- Ostobaság! – fortyant fel Magdalena, és férjére gondolt, aki ugyan nem delirált utolsó napjaiban sem, helyette azonban makulátlan tudattal élte végig, ahogy minden testnyílásából vér bugyog fel. És ő végignézte, érezte a szenvedés és a vér bűzét, a félelemét, s az utolsó percen is túl szorította a haldokló kezét. Évekkel ezelőtt, éppen ezen a napon. Neki lehetnének kísértetei.

Azonban ahogy a lány gyolcsfehér arcára nézett, mégiscsak megszánta.

- Oktalan félelem, Inés, hidd el. Kegyetlenül elbántak vele, nyilván csak a támadást éli át újra meg újra szegény. De ha ennyire nem bírsz megmaradni mellette, hát eridj, és küldd be hozzá Gaspard atyát. Hátha lesz számára valami nyugtató főzete.

- Köszönöm, senora – lélegzett fel a lány, megkönnyebbülésében térdet hajtva – De ha alszik az atya?

- Akkor felébreszted, ha kell, nyakon öntöd egy vödör akármivel. Felőlem akár az éjjeliedénye tartalmával is megöntözheted – provokálta a senora; eredményesen, mert Inés végre halk nyikkanást hallatott, amit akár nevetésként is lehetett értelmezni. Nagy jóindulattal.

- Na végre. Már azt hittem, képtelen vagy rá – jegyezte meg fanyar mosollyal – Tanuld már meg, hogy a derű Isten adománya! Amikor épp nem valami kósza árnytól rémüldözöl, akkor meg a háromnapos eső irigyelhetné meg a képedet. Az őszinte bánatot tisztelem, ha valaki, akkor én igazán, de pusztán illendőségből varjúvá vedleni merő ostobaság. És csak, mert az Úr időről időre elveszi tőlem a nevetés képességét, neked igazán felesleges követned benne. És most – intett az ajtó felé –, most eredj.

Inés valamelyest megnyugodva és roppant hálásan elsietett, de a senora nem tudott mit kezdeni az ismét rászakadó magánnyal. Túl az ablakon elemi erővel tombolt a vihar, de a vadul üvöltő szélben már nem érezte férje szellemét. S ahogy a fekete égboltot kémlelte, többé nem szabadságot érzett, hanem aggodalmat mindazokért, akik az utakon járnak, még inkább a tengereken… vajon milyen lehet most az Ég az Újvilág felett? Egyáltalán… két évvel ezelőtt vajon szerencsésen kikötött az a hajó?

***

- Nem, nem és nem! A vasárnapi nagy vásárra el kell készülnöd mindegyik öltözettel! Különös tekintettel a hímzett címerekre! Más se hiányzik, mint hogy ne legyenek felismerhetők… ha valaki az Újvilág partjáról nézi, akkor is fel kell ismernie, hogy a katonáim Don Diego címeres libériájában feszítenek! Senkinek a fejében meg se fordulhat, hogy az én embereim, csak éppen hamisítványba burkoltan!

A magas nemesúr ingerülten járkált a teremben, időről időre megtorpanva a foglyul ejtett szabó előtt, hogy szemtől szembe olvashassa fejére vádjait.

- De nagy jó uram, én – hebegett a mester, azon tipródva, hogy miképpen magyarázza meg a nagyúrnak: lehetetlen, amit kér – Ezt ennyi idő alatt… senki nem tudná, kegyelmes uram.

- Igazán? – színlelt megdöbbenést Don Luíz – Ez új. Csak azt nem értem, miért nem akkor tiltakoztál, amikor megbíztalak a feladattal. És te elfogadtad. És ugyancsak örültél a beígért jutalomnak is.

„Esne a búbánat a jutalomba, abból úgysem eszem, ahogy téged ismerlek. Ami meg az elfogadást illeti, a jutalomnál nyomósabb érv volt a nekem szegezett fegyver. Mind a négy, ha jól számoltam. Ahogyan az sem egészen szabad elhatározásomból történt, hogy idehoztatok és bezártatok ebben az átokverte villában abba az átokverte huzatos szobába.”

- Kegyelmes uram, bocsásson meg, mindent megteszek, hogy a kedvére tegyek, de ahhoz, hogy a szabott időre befejezzem, ahhoz csoda kellene! – könyörgött, ahogy azonban Don Luíz rideg szemébe nézett, elhallgatott. Ennyi erővel egy kőszoborhoz is esdekelhetne.

- Úgy tégy csodát. Hiszen a csodák földjén járunk, nemdebár? Vagy hallottál még egy olyan birodalomról, amelyben nem megy le a nap?

„Bár a tiéd menne le, de végleg!” – nyögött fel magában a szabó, de jól vigyázott, hogy tiszteletlen kívánságaiból semmi se üljön ki az arcára. A biztonság kedvéért még meg is hajolt, jó mélyen, hogy véletlenül se találkozhasson a pillantásuk.

- Ahogy parancsolja, senor. Kérem… könyörgöm, legalább egy segédet kaphatok? Csak a kegyelmes úr kedvéért, hogy a legjobbat kapja, de én egyedül nem…

- Egyetlen segédet – vágta el a szóáradatot Don Luíz – Holnap megkapod. De a szabott határidőre meglegyen minden hiánytalanul. És nem ajánlom, hogy több kérésed legyen.

- Nagyuram, bocsásson meg, de engedelmével…

- Nem megmondtam, hogy esti harangszóig senki ne zavarjon?

- Bocsásson meg – hajlongott a frissen érkezett strázsa –, de érkezett valaki, aki mindenáron a senorral kíván beszélni.

- Mindenáron? – kúszott baljós vigyor Don Luíz arcára – Kínáld már meg egy darab vassal, aztán meglátjuk, hogy mekkora árat hajlandó megfizetni.

A fiatal katona meghökkenten hallgatott el, s zavartan pislogott hol urára, hol meg a még mindig kétrét görnyedő szabóra.

- Én… engedelmével, lehet, hogy… lehet, hogy az illető tudja, mit beszél.

- Vagy úgy – vonta össze a senor szemöldökét –; akkor hát siess és hozd ide. De mindkettőtök érdekében ajánlom, hogy igazad legyen! Te pedig – hessegette el a közeléből a szabót – eredj a dolgodra. Az imént mintha arról panaszkodtál volna, hogy nem adtam elég időt.

Amint magára maradt, türelmetlen mozdulattal hajtotta fel a nemrég kitöltött kupa bort és levetette magát az öblös karszékbe. Nem higgadt le tőle, sőt a karfán doboló ujjai mind hevesebb iramot vettek fel; míg végre új ritmus vegyült a sajátjához. Az ajtaján felhangzó neszezés ugyan inkább hasonlított kaparászásra, mintsem tisztességes kopogásra, de azért meghallotta.

- Gyere be! Csakhogy téged is látni, Álvarez – üdvözölte, amint felismerte szolgáját a jövevényben – Már azt hittem, pártot cseréltél.

„Gondolkodtam rajta, valóban” – gondolta amaz epésen – „Több baj jár a te szolgálatoddal, mint amennyit fizetsz a kockázatomért. De mit tehetnék? Ahogy egy elhasznált szajha ujjára sem fognak királyi jegygyűrűt húzni, úgy a magamfajtát sem fogja egy tisztes nemes sem a szolgálatába fogadni.”

- Soha nem tenném, senor. Híven szolgáltam most is.

- Vagyis Don Fernando halott? – hajolt előre karszékében a nagyúr, ezúttal lefoszlott róla az addig is csak erőltetett nyugalom máza.

- Igen. Vagyis… bizonyára igen.

- Bizonyára? – ismételte Don Luíz majdnem olyan szívélyesen, mint amennyire bizalomgerjesztőnek hat az elhagyott falak közt átfúvó szél – És miért nem teljesen biztos?

Álvarez akkorra már hevesen átkozta őszinteségét.

- Mert amikor elmentem, még élt. De nehéz görcsökben fetrengett a földön, a méreg meg jó erős volt, nem húzhatta sokáig.

- Te ostoba fajankó! – sziszegte a senor – És ha mégis túlélte? Mi lesz akkor?

- Akkor… uram, én…

- Akkor azt ajánlom, hogy imádkozz, de még jobb, ha máris nekifogsz, te semmirekellő! Mert ha túlélte, azt talán csak akkor fogjuk megtudni, ha Don Diego ránk küldi a pribékjeit. És ha van nála levél, bármi irat, ami ellenem szól?! Tényleg, volt? Erről megtudtál valamit?

- Nem… tudomásom szerint nincs, senor. Csak nagyon távolról követhettem ők… khm, khm… szóval őt – igazította ki sietve magát.

„Más se hibádzik még a jó szerencsémhez, mint hogy rájöjj, hogy társa is volt, aki ráadásul él és virul. Bár nem hiszem, hogy az ágrólszakadt úrfi sok vizet zavarna. Legalábbis forrón remélem.”

- Szóval sokat nem láthattam a dolgaiból, és mivel tudtam, hogy útban Don Diegóhoz át kell haladnia egy bizonyos kisvároson, még sietnem is kellett, hogy elébe kerüljek és előtte érkezzem oda. És bocsásson meg, de higgye el, már az is nehéz volt, hogy belecsempésszem a mérget az ételébe. És csak az övébe. Miután megvolt, én nem maradhattam. Már így is ferde szemmel néztek rám ott a fogadóban, sehogy sem értették, hogy miért volt olyan fontos nekem, hogy a konyhán álljak szolgálatba, főleg úgy, hogy semmilyen konyhai dologhoz nem értek. De a fogadósnak alig volt szolgája, hát felfogadott. És biztosíthatom, senor, hogy senki nem fog nála semmiféle levelet keresni. Legfeljebb a fogadós kotorja majd át a ruháját némi pénzmagért, az meg úgyse tud olvasni. Még ha… volna is valami nála.

- Attól még szaladhat vele az első hivatalnokhoz, akit meglát!

- Nem fog, engedelmével – a szolgát felettébb felbátorította a puszta tény, hogy egyáltalán még életben van – A hozzá hasonló fickók örülnek, ha nincs dolguk írott betűvel. Főleg nem a törvény betűjével.

Korai volt a megkönnyebbülése.

Don Luíz ruganyos mozdulattal felugrott a karszékből s egyazon lendülettel szolgája mellett termett. Álvarez a hideg fém érintésére lehunyta a szemét.

- Vigyázz – susogta a senor – Nehogy kiderüljön, hogy valamit titkolsz előlem.

- Nem fog, senor – biztosította Álvarez. Legalábbis annyira, amennyi a rémülettől dermedt ajkaitól kitelt.

„Miatyánk, ki vagy a mennyekben, kérlek, könyörgöm, hogy valóban ne derüljön ki” – fohászkodott magában – „Mert attól félek, Uram, hogy sajnos bőven lenne minek.”

Don Luíz elvonta a tőrt a torkától, de úgy, hogy a penge éle távoztában könnyedén megkarcolta a bőrét.

- Jól vigyázz, Álvarez. Nem tűrök el még egy hibát.

- Parancsol valamit, senor?

- Üzenetet viszel Haramia Pedrónak. Meg az embereinek.

***

A fiatalember félig ülve hevert az ágyban, ölében sonkával, lepénnyel és friss fügével megrakott tálcával s jóízűen falatozott. Ugyan még mindig megviseltnek tűnt, de legalább sápadt arca kezdett egy kis színt kapni s zöld tekintetébe is visszatért az élénk csillogás.

- Amint látom, jobban vagy – mosolygott rá Magdalena – Legalábbis az étvágyadból ítélve.

- Az elmúlt napokban jóformán semmi sem ment le a torkomon – mentegetőzött elpirulva – De most már jól vagyok, valóban. Gaspard atya csodát tett; amíg élek, nem tudom meghálálni neki. És senorának sem – hajtott fejet. Félig fekvő helyzetét tekintve a mozdulat legalább annyira hatott komikusnak, mint tiszteletteljesnek; Magdalenát mégis megindította – Köszönöm, senora. De nem félt idehozatni engem?

Az asszony beszédes pillantással mérte végig.

- Amilyen állapotban voltál, legfeljebb attól volt okom félni, hogy a fedelem alatt leheled ki a lelked. Bár most sem neveznélek túl félelmetesnek.

- Senora bátorsága csudálatraméltó – gyúlt játékos mosoly Florian megviselt arcán – Csupán a kedvessége vetekszik vele.

Magdalena szemöldöke a magasba szökkent és még egyszer végigmérte a lábadozót.

- Amint látom, a nyelvedet legalább nem törték össze. Bár egyelőre nem tudom, hogy hálás legyek-e ezért nekik… vagy inkább haragos, amiért csak félmunkát végeztek.

- Ha valaha is az utóbbi felé hajlana, senora, könyörgöm, ne engedjen a kísértésnek! – kiáltott fel színpadias hévvel Florian, mire az asszony elnevette magát.

- Hiszen még azt sem tudom, kicsoda vagy.

- Olykor magam sem tudom – suhant át cseppnyi ború a fiatalember arcán. Futó felleg csupán, a következő pillanatban már őszinte átéléssel szaval. „Lenni angyal és démon, eretnek és szent, ma lobogó genius, tegnap még a porban lenn…”

- „Tegnap még a porban lenn” – ismételte Florian, s fanyar mosolyra rándult az ajka. Szűzanyám, gondolta Magdalena, ez az ember változékonyabb, mint az áprilisi égbolt; ugyan miféle indulatok hajszolhatják folyton egyik végletből a másikba – Nos, hát nem egészen az elmúlt napok eseményeit képzeltem magam elé, amikor egykor papírra vetettem ezeket a sorokat.

- Eszerint költő vagy?

- Igen, az vagyok. A nevem pedig Florian.

- Helyes – biccentett tettetett hűvösséggel Magdalena –, akkor legalább megszolgálhatod a szíveslátásomat. Szeretem hallgatni a magadfajták dalait.

Remélte, hogy legalább valamelyest sikerül kizökkentenie a fiatalembert, de csalódnia kellett. Florian főhajtása egyképpen volt büszke és alázatos.

- Megtisztelő, senora. És boldogan megteszem… megtenném, de nekem mihamarabb ismét tovább kell indulnom. Akár ma, ha lehet. De Gaspard atya erről nem hajlandó velem beszélni, akárhogy is faggatom. Gyalogszerrel valóban nem jutnék még messzire, de ha valaki nyeregbe segít, majd’ csak elvergődöm Don Diegóhoz. Pár óra csak innen.

- Miért? Mi olyan sietős… Florian?

- Nem a magam dolgában járok. És aki a parancsot adta, úgy mondta: sok jó embernek fontos, hogy időben célba érjen a levele.

- Nocsak, hát futár is vagy?

- Csak most, ez egyszer. Afféle… adósság. Ha kereskedő volnék, lassan csődöt jelenthetnék; hiszen akármit is teszek, egyre csak a hitelezőim javára billen a mérleg nyelve.

- Jól sejtem, hogy nem pénzről van szó? Ne… ne válaszolj, csak gyarló asszonyi kíváncsiság. Olyan ritkán jár erre bárki érdekes, és te felettébb annak tűnsz. Segíthetek a küldetésedben?

- Csak Don Diego saját kezébe adhatom, nem merem másra bízni. Így parancsolta Don Fernando Terejo.

A vér olyan erővel dobolt az asszony fülében, hogy meg sem hallotta Florian további szavait. Don Fernando Terejo… Nem, most nem alélsz el; parancsolta magának. Ha nem fordultál le a nyeregből, amikor a forró andalúz ég alatt vágtattál a titkos esküvődre, mellesleg egyúttal épp szökésben voltál a hivatalos vőlegényedtől; ha nem estél össze szeretett férjed halálos ágya mellett, s ha később szilajul álltad a szemforgatók gúnyolódását és megvetését… akkor nem most fogod elkezdeni. Meg amúgy is öreg vagy te már az efféle szeszélyekhez, Magdalena. És ennek az egyébként kétségkívül rokonszenves költőnek sincs semmi köze hozzá, hogy nem is olyan régen volt pár bolond, varázslatos hónap, amikor te ismét tizenhat évesnek képzelted magad.

Azért legyen áldott, aki ezt az annyiszor elátkozott, nehéz abroncsos szoknyát feltalálta. Nélküle most nem tartaná meg a lába.

- Don Fernando Terejo? – hangja idegenül kongott s mintha furcsán visszhangzott volna a teremben – Hát visszatért az Újvilágból?

- Senora ismeri? – hökkent meg Florian, de rögtön el is vörösödött – Bocsásson meg, nem akartam. Igen, pár hónapja visszatért, legalábbis úgy mesélte. Én csak két hétig voltam vele, véletlen útitársak voltunk.

Az asszony kirévedt az ablakon. Odakünn felhők torlódtak egymásra, zivatart ígérve, és eszébe jutottak a latin sorok, amelyeket egykor olvasott, és amelyekben épp egy efféle vihar hajtotta egymás karjába Aeneast és Didót. Esett akkor is, amikor Fernando először illette csókkal az ajkát; ezüst patakokban folyt a víz a vadászház ereszéről, a távolban morajlott az ég… És a vízözönbe zártan Valami felszabadult akkor az asszonyban, ami egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Valami, aminek nem tudott nevet adni, de ami mély volt és örök, mint a végtelen körforgásban megújuló természet vagy mint a puszta létezésnél többet akaró, virágozni, teremteni és lobogni vágyó Élet.

- Valamikor régen, igen. Legalábbis úgy hittem, ismerem. De azóta… lassan már arra sem ismernék rá, aki egykor magam voltam. Don Fernando… milyen most? – szakadt ki belőle a kérdés, bizonyossággá érlelve a költő sejtését.

- Bátor. Kitartó. Szellemes útitárs. Senora, én túl öntörvényű vagyok ahhoz, hogy bárkit is szolgáljak, de ha mégis úgy fordulna a sors… akkor úgy kívánnám, legyen olyan uram, mint amilyen ő.

Dona Magdalena nyakán olyan hevesen lüktet az ér, mint a csapdába esett madár szárnya. Menekülne ő is, bárhová, ahol elfeledkezhet a múltról, saját magáról – még a jövőről is, legfőképpen arról; mert nem akarja… nem meri hallani.

Hiú ábránd.

Úgysem bírná ki.

- Ha olyan kitartó, akkor miért adta neked a levelet? Ha olyan fontos…

- Mert – már az ajkán volt az őszinte felelet, de az utolsó pillanatban kiigazította – mert beteg lett, senora. De túl van a veszélyen, úgy mondta a felcser; csak épp gyenge volt még egy ekkora úthoz. Megteszem helyette én. Köszönök mindent, senora, de nem maradhatok tovább; holnap útra kelek.