Don Fernando futárja – Első rész

- Könyörgöm, jöjjön azonnal, dottore!

A vörhenyesszőke, vékony fiatalember vad kétségbeeséssel csapott az ajtóra újra meg újra, de egyre inkább úgy tűnt, hogy felesleges az igyekezete. Az orvos otthona makacsul zárva maradt, ellenben a többi házon utcahosszan feltárultak az ablakok, s a bámész polgárok kíváncsian hajoltak ki a lárma okát kémlelve.

A fiatalember keserű indulattal kívánta pokolba mindegyiket, akik unaloműzésképpen tekintenek a más nyomorúságára. Most épp az övére.

- Inkább segítenének! – fakadt ki, tehetetlenül körbefordulva – Itthon van egyáltalán? Vagy a süket falakat szólongatom?

Az egyik ablakban könyöklő termetes pékné sajnálta meg legelébb.

- Itt hát, nem szokott az eljárkálni. De az elmúlt nap felit meg a teljes mait szülésnél töltötte, megértem én, hogy olyan kimerült az áldott lélek, hogy az ítéletnapi trombiták sem riaszthatnák fel. Ugyancsak megszenvedett a kicsijével szegény Ría, a bábák sem mertek semmit tenni… de Isten kegyelméből meg Tomás ügyes kezének hála, élnek és jól vannak mindhárman. Merthogy ikrek a kis drágák, olyan gyönyörű két kislány, tiszta anyjuk, de hát áldott szép minden nő abban a családban, Ana is, a nagyanyja, olyan ragyogó volt, hogy…

- Köszönöm, jóasszony – fojtotta belé a kibontakozni készülő családtörténetet, mihelyt a pékné megállt levegőt venni – Az Ég fizesse meg az emberségét és adjon minden jót Ría asszony családjának is, de. Nekem. Be. Kell. Jutnom. Ide!

Ezúttal már nem a kezét használta, hanem csizmája orrával tisztelte meg az ajtót. Hatékonyan, mivel odabentről végre zsörtölődéssel vegyes motoszkálás hallatszott, kovakő súrlódása, nyilván gyertyát is gyújthatott az orvos, majd sietős léptek dobbantak a ház belseje felől.

- Mi történt? – kérdezte, még mindig a zárt ajtó túloldaláról.

- Én… én magam sem tudom, de nagyon félek, hogy nincs vesztegetnivaló idő!

- Ha engem hívnak, az általában mindenkinek égetően sürgős szokott lenni – jegyezte meg a kétségtelen álmossága ellenére is energikus hang, s kisvártatva az ajtó is feltárult. A gyertyaláng keskeny, deresedő haj keretezte arcot világított meg, és megcsillant a váratlan látogatót fürkésző szempárban – No, hát itt vagyok. Mi a baja a fiatalúrnak?

- Nem nekem! Az útitársam vacsora közben rosszul lett. Összeesett a fájdalomtól, úgy vitték fel az egyik szobába; a többit nem tudom, mert egyenest iderohantam. A fogadós mondta, hogy Tomás dottorét keressem.

Az orvos gondolatban küldött pár szívélyes üdvözletet a taverna gazdája felé, amiért „az is csak az ilyen ágrólszakadt figurákat tudja hozzám zavarni, nyilván az éjszaka közepén, miért is ne. Bezzeg amikor legutóbb is annak a gazdag kalmárnak a felesége megkarcolta az ujját egy tűvel, és majd’ elájult az állítólagos fájdalomtól meg szerény véleményem szerint a saját kényességétől, na hozzá bezzeg azt a semmirekellő Ernestót küldte. Busás fizetséget kapott, persze, a nagy semmiért…”

- Mit evett az útitársad? – kezdte mindennek ellenére lelkiismeretesen faggatni a fiatalembert, miközben már sietett is vissza a szobájába, összeszedni a szükségesnek vélt tégelyeket s fiolákat – És egyáltalán: együtt vacsoráltatok? Ugyanazt?

Bizonytalanul bólintott. Balszerencséjére alig két nappal korábban vonult végig a helységen II. Fülöp néhány zsoldosa, valószínűleg a király végeérhetetlen hadjáratainak egyikéből érkezve vagy talán épp odafelé tartva. S ha már itt voltak, nem mulasztották el felélni a taverna készleteit, így a fogadós ma este már csak némi borsót tálalhatott fel, leheletnyi mennyiségű és meglehetősen bizonytalan eredetű főtt hússal körítve. Ami őt illeti, épp csak belekóstolt, és rögvest úgy döntött: inkább lőrével próbál jóllakni – akárhogy is csúfolódott finnyásságán Don Fernando.

„Csak tudnám, honnan örökölted azt a nagyúri gusztusodat, mert ha elnézem a toldott-foldott gúnyádat, biztosan nem a nem létező grand-őseidtől! Próbálnál csak ki egy utat az Újvilágba, Florian fiam, rögvest kigyógyulnál az efféle szeszélyekből.” Mire ő sértődötten rávágta, hogy bizony kigyógyulna, méghozzá véglegesen, mivel valószínűleg belepusztulna a tengeribetegségbe. „Nem bírod a hajóutat?” – mulatott rajta a senor változatlan derűvel – „Ritka nagy átok egy olyan embernek, akit mindig hív a messziség. Márpedig ilyesfélének ismertelek meg, minden esendőséged ellenére is” – fűzte hozzá végül békítően.

Nem sokkal később már görcsöktől kínozva rogyott a földre.

- Valami húst és borsót – eszmélt fel az este emlékeiből a fiatalember – Én épp csak egy falatot… ő jóval többet evett; de mindenki, aki ma este ott vacsorált, ugyanezt kapta. Mégis csak ő egyedül beteg.

- Ez egyáltalán nem jó hír – húzta össze a szemét az orvos. Florian beleborzongott a felismerésbe.

- Azt akarja mondani… megmérgezték?!

- Azt. De nagyon remélem, hogy tévedek. Tanultam valamit mérgekről, de Isten kegyelméből még soha nem kellett használnom is ezt a tudásomat; és nem feltétlenül szeretném éppen most elkezdeni.

A következő órák összemosódtak az őszintén aggódó Florian előtt. Miután jóformán futva kísérte a fogadóba Tomást, az emeleti folyosót kezdte róni, ugyanazt az utat körbe-körbe – míg végül a fáradtság ledöntötte a lábáról, s hátát a falnak vetve elszenderedett.

Már virradt az ég alja, amikor megnyikordult a szoba ajtaja.

Rögvest felneszelt a neszezésre, s a meglehetősen kimerült orvosnak szegezte a kérdést.

- Hogy van?

- Túl fogja élni. De nem sokon múlott. Jól tetted, hogy nem késlekedtél, amikor rosszul lett.

A fiatalember megkönnyebbülten sóhajtott fel; felindulása nem kerülte el Tomás figyelmét sem.

- Igazán jó barátja lehetsz.

- Valójában csak két hete ismerem… útitársak vagyunk, egymás mellé sodródtunk. De megkedveltem, és azonfölül is sokkal tartozom neki.

- Ritka madár az olyan adós, aki a hitelezője életéért aggódik.

Florian úgy döntött, nem veszi észre a dottore tagadhatatlan kíváncsiságát. Semmi kedve nem volt ugyanis elmesélni, miképpen sikerült meglehetősen ittas fővel arra a gondolatra jutnia, hogy kitűnő ötlet a jóformán koromsötét újholdas éjjelen a parti szirtfokokat róni. Majd hogy miképpen veszítette egyensúlyát s zuhant le, amint az egyébként várható is volt – kész csudája az Égnek, hogy egy elég magasan fekvő kiálló, mohos szikla felfogta, még azelőtt, hogy halálra zúzta volna magát vagy egyenest az óceánba hullott volna. Amint kezdett oszladozni a mámor, persze mind kétségbeesettebben kiabált segítségért. Nem sok esély akadt rá, hogy bárki is jár arra, már az éji vadakon kívül, de szerencséje volt. Igaz, akkorra már-már elment a hangja a meddőnek tűnő kiáltozástól, de végül paták dobaját hallotta meg a feje fölül… És nem sokkal később egy nemesúr is megjelent a meredély szélén, érdeklődéssel mérve fel szorult helyzetét.

Don Fernando volt, aki nem habozott megszakítani sietős útját és segítséget nyújtott neki: az iszákjából előkerített erős kötéllel rövid próbálkozás után felhúzta a szirtfok tetejére.

Végül azután együtt folytatták útjukat. A meggondolatlan és veszedelmes kaland után neki nem sok kedve volt a magányos kóborláshoz, Don Fernando pedig szívesen vette, hogy esténként elszórakoztatja dalaival s gitárjátékával. Két hete utaztak már együtt, azalatt ő megkedvelte a senor társaságát, és nem tartotta cserébe túl nagy árnak az erőltetett iramot, amellyel a hidalgóforma nemesúr haladt ismeretlen úticélja felé.

Az adósság emlegetéséről azonban eszébe jutott egy felettébb égető kérdés.

- A szolgálataiért… messire dottore, attól tartok, nem tudok fizetni – ismerte be szégyenkezve – Még. Bocsásson meg.

- Miért is nem lep meg! És mondd, ugyan miből gondolják mindig a magadfajták, hogy én puszta jótékonyságból végzem a munkám? Nem vagyok én ispotályos szerzetes.

- Majd… szerzek… valahonnan. Csak… várja ki.

- Várhatnék ugyan arra ítéletnapig – legyintett az orvos – Ne aggódj. A barátod, útitársad, vagy akárki is legyen, bőségesen megfizette a fáradságomat. Igaz is, azt kéri, menj be hozzá – intett kelletlenül az ajtó felé – Látni akar. Próbáltam meggyőzni, hogy pihenjen végre, ne fárassza magát; de hajthatatlan. Ó, és készülj fel rá, hogy alig tud beszélni. Ez el fog múlni, de most túlságosan is… megviselt a torka. Ügyelj rá, hogy minél kevésbé erőltesse meg magát.

Florian szinte félszegen nyitott be a szobába, s megállt az ágyként szolgáló vedlett szalmazsák mellett.

- Hogy van, senor?

- Miért, szerinted hogy festek?

Hangja valóban olyan rekedt volt, hogy inkább emlékeztetett krákogásra, mint rendes emberi beszédre. Azonfelül még mindig gyolcsfehér volt, s arca beesett a fájdalomtól meg a kimerültségtől, állapította meg a fiatalember. Látványos igyekezete, ahogy próbált tapintatos jelzőket keresni, mosolyra késztette Fernandót.

- No, hát pontosan úgy is… érzem magam. No de… sebaj. Túlélem, állítólag… részben azért, mert olyan gyorsan idehoztad … az orvost. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar visszakapom a neked nyújtott segítségem... de ha már így esett, még valamit kérnék.

- Bármit, senor. Parancsoljon velem.

Heves lelkesedése megnevettette a nagybeteget, de rögvest meg is bánta: fojtó köhögés fogta el. Szenvedését csak nagy nehezen enyhítette a korsó bor, amelyet a fiatalember tartott az ajkához.

- Csak… óvatosan – krákogta, mire ismét lélegzethez jutott – Amit kérek, veszélyes… sokkal veszélyesebb, mint nekem volt téged… kihalászni a meredély széléről.

Elhallgatott; látszott rajta, hogy valóban nehezére esik a beszéd. A költő próbálta megnyugtatni.

- Segíteni fogok, Don Fernando. Ígérem. De most pihenjen. A dottore is megmondta, hogy…

A senor szemében felszikrázó tűz a régi volt, s Florian örömmel látta, hogy legalább a szelleme töretlen maradt.

- Majd megmondom én, hová tegye… a dottore az… aggályait. Beteheti melléjük a… tanácsait is. Ostoba voltam… már tegnap, amikor ideértünk, gyanakodtam… furcsán ismerős volt az egyik konyhaszolga képe. De… fáradt voltam. Nem törődtem vele… bizonyára ő kevert mérget a vacsorámba vagy tán az italomba.

- Hívjam a városőrséget? – riadt meg a fiatalember. Egy dolog mérgezésről beszélni úgy általában… de egészen másvalami tudni, hogy ki a bűnös. Nem mintha ő maga tudta volna, melyik szolgáról beszél útitársa, de hát a senor bizonyára nem fogja őrizgetni a titkot.

Tévedett.

- Nem kell értesíteni senkit, őket a legkevésbé. Nagyobb vadakra… megyünk, én és az uram. Ha őt elfognánk… túl korán lenne. Mindent… elrontana. Egyébként, ha van esze a nyomorultnak, úgy felszívódott az… elmúlt órákban, hogy úgysem találsz rá. Hallgass ide, fiú; fontos levelet… viszek. Don Diegónak. Saját… kezébe. Tudod, ki ő, ugye?

Florian bólintott, s lekuporodott, vagy inkább lerogyott az ágy végébe. Csak most, hogy leült, fogta el úgy istenigazában a kiállott izgalmak után a remegés.

- Már így is… késlekedem. Többet… nem lehet; ha még egy hétig ágyban fekszem… akkor minden hiába. Kell valaki, aki… megteszi helyettem. De veszélyes. Nem… nem kényszerítelek. De becsületesnek talállak… sorsomra hagyhattál volna, de nem tetted… Jó embereken segíthet ez a levél, ha… célba ér. Vándorköltő vagy, senki nem… gyanakodna rád. Természetes, hogy… jársz-kelsz az országban… De ha nem vállalod… azt is… megértem.

- Megteszem.

Fernando megkönnyebbülten sóhajtott.

- Jó. Köszönöm. Az iszákom – mutatott a földre – vedd ki belőle… az, az lesz az. Tedd el… jól. És csakis a don saját kezébe… érted?

- Úgy lesz – szorította meg a kezét a költő, s gondosan zekéje hasítékába rejtette az összetekert pergament – És visszatérek, ha elvégeztem. Várjon meg itt, Don Fernando.

- Nem egyhamar fogok ismét… a konkvisztádorok nyomába… lépni, arról biztosíthatlak – próbálkozott meg egy halovány mosollyal a nemesúr. S bár Florian bátorítóan viszonozta, mégis megborzongott, ahogy a rá váró feladatra gondolt – és arra jutott, hogy bizony neki magának is jól jönne a vigasztalás.

Ha máshogy nem megy, legalább egy jó kupa bor formájában. Már ha hagytak volna a katonák erősebbet is maguk után, mint azt az ecettel vetekedő lőrét.

Akkor már sokadjára átkozta el a királyi zsoldosokat.

***

A falmélyedésbe állított Szűzanya-szobor lábánál mécses égett, cseppnyi lángja csupán gyér sikerrel küzdött a sűrűsödő alkony ellen. Ahhoz azért elég világosságot adott, hogy a szűk sikátorban játszó három férfi közt szorgosan peregjen a kocka.

Egyikük Florian volt. Tudta, hogy nagyon közel járt Don Diego birtokához; a városka határában is megerősítették, hogy ha kilép a keleti kapun, már az ő földjeit fogja taposni.

Maga a város közvetlenül a király uralma alá tartozott, bár, mint mondták, egy nemesasszonynak is volt benne egy kisebb palotája. Aki meglehetősen gyakran tartózkodott itt, pedig délebbre gyönyörű és számos birtoka feküdt – mesélte a felettébb pletykás kedvű őrszem. „Mióta a férje meghalt, sok évvel ezelőtt, valami nincs rendben a szegény asszony fejében” – vallotta meg bizalmasan – „Legendás szerelem volt a maga idejében; a férj akkor még csak egyszerű hidalgó volt, a senora meg a család által rendelt vőlegény elől szökött el, hogy az övé lehessen. Persze akkor még nem itt éltek, Isten tudja, hol, arról nem szól a fáma. Csak az a bizonyos, hogy a senor évekkel később örökölt vagyont, de akkor azután jókorát. Köztük ezt a palotát is, akkor költöztek ide. Boldogok voltak, meg jók a magunkfajta egyszerű népekhez is, áldja az Isten a senort haló porában, az asszonyát meg itt a földön” –érzékenyedett el egy kevéssé – „Neked is azt javaslom, fiú, hogy keresd meg Dona Magdalena otthonát. Biztosan ad szállást éjjelre; jobban jársz, mint bármelyik fogadóval. Mostanában nem túl nyugodalmasok errefelé az éjjelek” – kezdett volna újabb szóbeszédbe, de ezt már időben elharapta. Nyilván ráébredt, hogy neki mint királyi őrszemnek egy kissé visszás a rossz közbiztonságról beszélni.

Florian őszinte érdeklődéssel hallgatta Dona Magdalena történetét, de végül mégsem kereste fel a városi palotát. Mióta útra kelt Don Fernando levelével, adott szavához híven hajszolt iramban haladt célja felé. A vad vágtákban elmúló napok azonban nemcsak a testét merítették ki, de a lelkét is: nem volt lehetősége szokása szerint fogadókban gitárkísérettel dalolni, de még csak alkalmi cimborák társaságában inni s játszani sem. Ezért hát úgy határozott, hogy ezúttal engedélyez magának egy vidám estét. „Holnap úgyis célba érek” – győzködte magát – „Késő van, már úgysem eresztenének ki a város túlfelén. Ha pedig itt ragadtam, akkor pedig akár jól is érezhetem magam…”

Úgy is tett; s nem is volt nehéz társakat találni a tervezett mulatsághoz. A legközelebbi fogadóban újdonsült cimboráival alaposan belaktak fűszeres sonkával, sült angolnával és nehéz óborral, s hamarosan peregni kezdett egy pár játékkocka is. Egészen addig, míg két domonkos szerzetes nem tért be a fogadóba, szállást keresve, nem lévén kolostor a városban. A kockajáték nem volt éppen tiltott, de a szigorú atyák jelenléte határozottan hűsítő hatással volt a kedélyekre – így a játékosok tőlük telhetően észrevétlenül kiosontak a fogadóból, s pár utcával arrébb, egy szűk sikátorban folytatták a versengést Fortuna kegyeiért.

A bőrkupából sebesen perdült ki a két játékkocka; a vörhenyesszőke fiatalember árgus pillantással kísérte gördülésüket… majd a dupla hatos láttán elégedetten rikkantott fel.

- Vivát! Istenáldotta szerencsés estém van, úgy látszik…

- Talán túlságosan is! – csattant fel türelmét veszítve a magasabbik fickó, megelégelve Florian sorozatos szerencséjét, és vadul megragadta mellkasán a zekét – Tán csak nincsenek hamiskockáid?

A szerencsétlen rémült kiáltással tiltakozott, de egy erőteljes ütés beléfojtotta a szót. Felhasadt ajkáról könnyű vérharmat pettyezte valamikor drága, de mára erősen megkopott selyemingét és zöld brokátzekéjét. Sosem élt pedig hamisjátékkal és nem tette most sem – bár szép elhatározásában a becsület mellett legalább olyan nagy szerepe volt annak a sok (és gyakran tragikusan végződő) összecsapásnak, amelynek vándorútjai során tanúja volt Spanyolhon kocsmáiban. De hiába volt ártatlan, nem sok értelmét látta bizonygatni – inkább megadóan hagyta, hogy a másik kettő összekotorja addigi nyereményét. Hiába; még fel sem ocsúdhatott fájdalmából, amikor másik támadója tőrt rántott.

A penge mélyen a combjába mart, s egy végtelenné nyúló pillanatig úgy vélte: szétfreccsenő vércseppjeivel együtt hasad szilánkjaira a világ is… mígnem elnyelte a jótékony sötétség. Már nem érezte, hogy a rideg kövekre zuhant – ahogyan az öltözékét átkutató durva kezek tapogatását sem.

- Ez mind? – húzta el a száját a magasabbik férfi a két maravédi láttán. Társa sértődötten vont vállat, és zsebre vágta az érméket.

- Nem erőszak, fivérem; ha neked dirigál…

- Derogál, te ökör. És azonnal add ide az egyiket.

Ahogy kelletlenül átnyújtotta a pénzt, tekintete a sebesültre tévedt. Mozdulatlanul s látszólag magatudatlanul hevert, de mintha gyengén megrebbent volna a szemhéja.

- Ez még él – morogta bizonytalanul, s már vonta volna elő a tőrét, de testvére megakadályozta s valósággal felrántotta a földről.

- Nyilván már nem sokáig, amilyen erősen vérzik; nem kell hozzá a közreműködésed. Egyébként meg egy holttest átvágott torokkal nagyobb feltűnést kelt, mint ahogyan most van. És most siess! Nem kívánom megvárni az őrjáratot.

***

Derengő fény csordult ki a vízben ázó lépcsősorra, ahogy feltárult a templom ajtaja. A márvány síkossá vált az esőtől, de a gondolataiba merülő sudár nemesasszony szinte észre sem vette. Mélyen arcába húzott csuklyája rejtekében olyan békésen lépkedett, mintha csak udvarházának folyosóit róná.

Nem úgy két kísérője. A fiatal komorna halk sikkantással adott hangot nemtetszésének, s jobb híján kendőjét terítette a fejére. A senora testőre, egy kiszolgált katona, sztoikusabban fogadta a közelgő vihart, de azért, mintegy megszokásból, a foga közül megeresztett egy enyhébb fajta szitkozódást.

Amivel sikeresen újabb sikkantásra bírta a lányt.

- Rodrigo, könyörgöm, templom előtt vagyunk!

- Jobban szeretnéd, ha visszamennék és elismételném odabenn?

- Ez istenkáromlás! Legalább előttem ne sértegesd az Urat!

- Inés – erőltetett magára türelmet az egykori zsoldos –, bármi, amit Flandriában tettem, vagy bármelyik bajtársam tett, sokkal inkább káromolja az Isten törvényét, mint a legcsúfabb szitokszó, amit valaha is mondtam.

- Azok Flandriában eretnekek!

- Attól még nem hiszem, hogy az Úr örült volna a vérük hullásának. Zsoldos voltam – vont vállat –, kellett a pénz, tettem, amit parancsoltak és megtenném újra, ha úgy fordulna a sors. De egy percig sem hiszem, és nincs az a hatalom, Inés, ami meggyőzhetne felőle, hogy ami ott történt, vagy bármely háborúban, ha már itt tartunk – ahhoz az Istennek bármi köze volna.

Inés feleletre nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, éles segélykiáltás tépte szét az éjszaka csendjét.

A senora összerezzent, s pillanatnyi tétovázás után mind gyors léptekkel indult meg a hang irányába.

- Dona Magdalena, kérem, ne! – lépett közelebb hozzá Rodrigo – Lehet, hogy útonállók csapdája. De még ha nem is az, akkor is veszedelmes lehet.

Az asszony azonban rendíthetetlenül lépdelt előre, egyenesen abba az irányba, ahonnan a kiáltás hallatszott.

- Ti hátramaradhattok, ha úgy tetszik. Én nem ismerem a félelmet.

A zsoldos csak kínkeserves erőfeszítéssel lett úrrá a hangján. Az arcvonásain már kevéssé sikerült, de azok legalább amúgy sem látszottak a gyorsan mélyülő alkonyatban.

- Nagyon kérem, senora, ne most kívánja megismerni.

Magdalena olyan hirtelen perdült meg, hogy kísérői csaknem beleütköztek.

- Akkor legalább érezném, hogy élek.

Rodrigo feladta. Úrnője valóban a vakmerőségig bátor volt, de szellemes és alapvetően derűs is. Legalábbis általában annak mutatta magát. Meglehetősen ritkán került a mostanihoz hasonló megveszekedett hangulatba, olyankor azonban próbára tette a környezetét.

- Ó, Szűzanyám – suttogta a komorna, őszintén remélve, hogy csak Rodrigo hallja –, pedig már-már elhittem, hogy baj nélkül ér véget az évforduló.

- Régebb óta vagyok mellette, mint te, és eddig még nem volt olyan szerencsés esztendő – morgott vissza amaz – Szegény jó donna. Mióta tart már… igazán megkönyörülhetne rajta az Ég.

A segélykiáltás ismét felharsant, ezúttal még szívettépőbben, tompa puffanástól kísérve… rövid csend, majd futó léptek zaja. Azután némaság szakadt a sikátorok szövevényére. Nehéz és fojtó – Inés már-már azt várta, mikor ölti fel valami rossz lélek alakját, s ösztönösen keresztet vetett.

Túl a sarkon, a házfal fülkéjébe állított Madonna-szobor alatt a mécses bíbor árnyakat vetett a szennyes kövekre; a felhőszakadás egybemosta az elmúlt hetek mocskát és a frissen kiömlött vért.

Amelyben a magatehetetlen test hevert.

Mielőtt kísérői megakadályozhatták volna, Magdalena már a földön térdelt, s aggodalmas arccal hajolt a sebesült fölé. Ahogy a másik kettő is közelebb ért, a komorna ijedt sikkantással kapta szája elé a kezét. A sebesült alacsony, vékony fiatalember volt – bár valódi korát csupán sejteni lehetett, mivel elgyötört arcát alvadt vér és zúzódások borították. A combján tépett kétarasznyi sebből még mindig patakzott a vér.

Ha a senora meg is rendült a látványtól, a hangja biztosan nem mutatta. Anélkül, hogy elfordult volna a fiatalembertől, türelmetlenül intett hátra kísérőinek.

- Mire vártok még? Eredjen valamelyikőtök az udvarházba, de gyorsan. És hozzatok segítséget. Még él – simította ki a sebesült arcából összekuszálódott haját.

A fiatalember tompán felnyögött az érintésére és erőtlenül megszorította az asszony ujjait.

- Könyörgöm – suttogta – könyörgöm, segítsen.

Majd ismét visszazuhant az öntudatlanságba.