Csillagúton

A bolygóközi utazás fáradtságos mesterség. Állandóan figyelni kell a radart, mert sosem tudni miféle veszély úszik az ember látószögébe. Napok szelének árnyékából, aszteroidamezőkből, száguldozó kisbolygók kiszámíthatatlan ívéből bármikor kiugorhat egy kockázatos kis kaland. Ha másik kereskedőhajó jön, szigorú szabályok szerint kell viselkedni. Üzletelni vele ha lehet. Ha ellenséges azonnal ki kell lőni. Farkastörvények uralkodnak, és csak magadra számíthatsz. Mármint főként akkor ha a törvényen kívüliek útját járod. Ha feltérképezetlen zónákban bóklászol.

Az első napon, rögtön miután már elhagyták a Pikét is, Bartos keményen megdolgoztatta a kislányt. Úttalan utakon jártak és embertpróbáló munka volt a navigációra ügyelni. Bújkálniuk kellett, mert a rászedett kumlák össznemzeti hajtóvadászatot indítottak a galaxis jelenleg uralt területein. Kul-Anni példásan megállta a helyét, nem panaszkodott. Figyelte a férfit. Tanult tőle. Kombinált. Következtetett. És keveset beszélt. Lopva szemrevételezte a gert. Magas homlok, erős áll, kifejező, energikus, intelligens arc. Ápolt, vörösesszőke szakáll. Nyílt, de szigorú tekintet, hang nélkül parancsoló. Konok, magabiztos mozdulatok. Egyszerű, tiszta ruha, s benne rejtett, megbízható, masszív fegyverek. Csak a kardja olyan súlyos, hogy Kul-Anni valószínüleg meg sem tudná emelni. Egy óvatlan pillanatban odalesett a tenyerére. Huszonöt szeplőt számolt meg nagyjából, tehát a ger legalább kétszázötven éves.

Volt a férfiban valami dacos mogorvaság. Valami mély keserűség ami szótlanná és kegyetlenné tette. És ez megrémítette a gyereket. Érezte hogy nem fog tudni hozzáférkőzni ehhez a kőbe zárt lélekhez. Hogy az első engedetlenségnél ha Bartos csak egy kicsit is meglegyinti, a törékeny kislány azonnal szörnyethal. És legfőképpen az töltötte el félelemmel, hogy a férfi természetében magára ismert. Ugyanaz a makacs, parancsolgató, öntörvényű temperamentum. Olyan emberé aki ahhoz szokott hogy mások felett uralkodik s nem neki dirigálnak. Tudta hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. És azt is tudta hogy ha szembe szegülne vele ő húzná a rövidebbet.

Mikor már nagyon fáradt volt és eltévesztett egy számítást Bartos aludni küldte az egyetlen lakószobába. Mutatott neki egy ládát, hogy abból vigyen magának egy pokrócot takarózni. Kul-Anni turkált a holmik között és a kezébe akadt egy csodálatos szőrme. Busita medvéé volt. Ez a veszélyes, hatalmas méretű vadállat a  Busita bolygó egyik holdján él, és nagyon nehezen lehet kézre keríteni. Külső páncéljáról lepattan minden fegyver. Legalább öt megtermett  férfi kell egy vadászathoz, és akkor sem biztos hogy meg tudják fogni. Ha sikerül valahogy áttörni a külső páncélt, alatta rejtőzik a drága, puha bunda. Kiterítve a terjedelme elegendő lenne egy nagyobb lakás teljes belső felületének bevonásához.  Tudta, hogy Bartos egyedül ejtette el a vérszomjas állatot, és a puszta gondolatra falfehér lett. Finoman végighúzta ujjait a lágy, bolyhos bundán. Belepirult az érintésébe. Kellemesen meleg volt. Jóféle áru. Kul-Anni jóformán meg sem merte igazán tapogatni a remek szőrmét. Ilyen nagyon drága anyagot soha életében nem látott. Gyorsan el is húzta a kezét. Félt hogy ügyetlenségében még összepiszkítja. Kivett egy használt, kopott takarót. Ez is megteszi. Bartos végig szemmel tartotta és megjegyezte magának az önzetlen választást.

A lány belépett a szobába. Rendes, tiszta szoba, itt is a falak mentén rengeteg láda, tele mindenféle zsákmányolt dologgal. A földön egy hatalmas farkasprém, egyből tudta hogy ez Bartos fekhelye. Éppen csak annyi hely volt hogy saját pokrócát elterítse és elfeküdjön rajta. Úgy fészkelte el magát mint aki világéletében itt, ezen a helyen szokta volna. Didergett. Gondolatban szólt a jugrának hogy elkelne egy kis meleg. Csak egy picit... Naaaa..légyszíves. A hajó engedett neki. A padló és a falak áttüzesedtek, de csak ott ahol ő aludt. Meleg, piros lüktetésük megvilágította a szoba sötétjét. Már majd leragadt a szeme. De mégsem tudott egyből elaludni. Előbb még kicsit gondolkoznia kellett az elmúlt nap eseményein. Aztán halotta hogy csendesen nyílik az ajtó. A ger is bejött pihenni. Bizonyára valami biztonságos helyet talált, s most ott horgonyoznak. A jugra most már fejlett tudatával figyelt a csillagközi forgalomra helyette is. Kul-Anni idegesen mocorgott. Félt hogy majd szól neki a melegre pocsékolt energia miatt. De az nem szólt. Megállt azért, megnézte a pulzáló szobát, majd leheveredett a saját helyére. Hosszú percek teltek el így. Majd a lány kezdte:

-          Te Bartos...

-          Na.

-          Mondd csak, vannak még mások is? Tudod, hagurik...

-          Nem. Senki.

A rideg szó úgy hasított a kislány lelkébe mint a korbács. Úgy elszontyolodott mint akivel a halálos ítéletét közölték. Belül zokogott. Aztán úgy elaludt mint egy tuskó. Még soha nem aludt így. Ilyen vigyázatlanul. Hogy tudatának legalább egy kicsi részecskéje éber ne maradt volna. De úgy szuszogott mint akinek egész természetes, hogy most nem eshet bántódása. Félelem nélkül. Békésen és mélyen. Arra sem eszmélt mikor a férfi kiment hogy visszavegye a hajó irányítását.

            Ebből az ismeretlen állapotból a hajó zökkenése ébresztette fel. Megérkeztek valahová. Még nem lehetett a Rapu, az még túl messze van. Kiszaladt a vezérlőbe. Bartos éppen parkolta a jugrát. Kul-Anni legnagyobb csodálkozására egy halott Maia központi dokkjába. Ránézett a képernyőre hogy kiokoskodja hol is vannak. A galaxisnak ezt a részét nem ismerte. Annyit látott csak, hogy egy hatalmas Maia temető sűrűjében evickélnek, és a halott bolygók hálózatának központjában, az Onta-Maián vesztegelnek. Jócskán eltértek az útiránytól, de ideje sem maradt ezen háborogni, mert Bartos azonnal utasításokat adott neki. Terepszemlére készülődött, s a felszerelést össze kellett állítani. Egyfolytában ugráltatta. Ezt hozd ide, azt vidd oda. A lány duzzogot. Már be akart szólni neki, hogy ő nem a szolgája, hogy nem tartozik neki semmivel, mert kifizette az útidíjat. De akkorra már kiszálltak és a szeme elé táruló látvány bennakasztotta a hangot. Ott álltak előtte az álmaiban látott épületek. Az oltárok és az emberek. A fák, a szobrok, s az egész város úgy ahogy utolsó pillanatában érte őket a legnagyobb csapás. Az alakok elszenesedett csonkok, mindenféle pozícióban: volt aki állt, volt aki ült, vagy éppen olvasott valamit.

Mikor a földre léptek ropogott a lábuk alatt a megkövesedett sötét anyag. Megálltak. Kul-Anni ugyanazt a fojtott émelygést érezte mint legutóbb a gyerekek hibernációs termében. A savanyú szagú levegő az orrát facsarta. Megpróbálta kizárni az érzést. Látta hogy Bartosnak résnyire szűkül a szeme és felizzik homlokán a jel. Pásztázott. Életjeleket kutatott. Pont úgy ahogy Kul-Anni is szokta. Egy pillanatig tartott csak néma koncentrációja mert aztán sietősen megindult. Nem szóltak egymáshoz, mindenki ment a dolgára. A ger a fegyverraktárba és a kiképzőpályákra, a lány pedig az éléskamrákhoz.

            Gazdag zsákmány ígérkezett. Kul-Anni pontosan és rutinosan dolgozott. Kiválogatta az élelmiszert, ügyesen elcsomagolta és a jugrához vitte. Ott szépen elrendezte a ládákban. Kerített helyet mindegyiknek. Éppen egyszerre értek oda a gerrel. Az is lepakolt egy zsáknyi fegyvert és ruhát. Összenéztek. A férfi elismerően biccentet felé. Aztán mindegyik fordult az újabb szállítmányért. Késő délutánig dolgoztak, rabolták a Maiát. A gyerek fejezte be hamarabb. Elüldögélt egy láda tetején és elmajszolt egy kekszet. Aztán, mivel a férfinak még híre hamva sem volt, úgy döntött bekukkant a könyvtárba.

            Impozáns épület fogadta. Több százezer könyv és rovásokkal vésett kristálylap. Itt már hangoskönyveket is talált, meg olyan fura kis lemezeket amikre csak egy egy cím volt vésve. Megérintette őket, mire kiugrott egy miniatűr képernyő és megelevenedtek rajta a történetek szereplői. Filmek, színházi darabok, zeneművek. Ezzel elszórakozott egy ideig. Néhány szót nem ismert, de ott volt a központi információs pult az értelmező szótárakkal. Szerencsére jól működött. Azonnal választ kapott a kérdéseire. Hirtelen eszébe jutott valami. Bepötyögtette az adatbázis keresőjébe a nevet: BARTOS. A gép megtagadta a hozzáférést. Merthogy titkosított, katonai információ. Bosszús lett. „Mi a fene olyan titkos rajta?” Eszébe jutott hogy vándorlásai során talált az egyik Maián egy történelmi dokumentumot, egy határozatot, mely tartalmazott egy kódot, arra az esetre ha már csak nagyon kevés túlélő marad a haguri fajból. Ez felülírt minden programot és belépést engedélyezett a legtitkosabb adatbázisokba, hogy a túlélőknek minden segítséget megadjon. Itt is megpróbálta ezt a kódot. Közben elméjével letapogatta a férfit, de az még mindig a fegyverraktáraknál ügyködött.

A gép azonnal beengedte, és megnyitotta neki Bartos dossziéját. Első volt a név jelentése: Bartos annyit jelentett mint a fennen való fia, azaz uralkodó. Tehát az volt a sorsa hogy uralkodjon és parancsoljon. Ezen kívűl, ő volt a nyugati haguri birodalom Onta-Maiájának gerje, és viselte a Nagyerős Védelmező címet, melyet ezer évente csak egyszer adományoznak oda a Maiák a legkíválóbb harcosnak és hadvezérnek. Ez volt a hagurik körében ismert leghatalmasabb rang. Bartos volt tehát az összes ger és az azok alá tartozó urkhesek teljhatalmú ura. A fő fő nagykutya. Nemhogy az ellenség, hanem saját harcosai és társai is rettegtek tőle. Kíméletlen, szigorú vezető volt. Szoros gyeplőn tartotta a fiatal harcosokat, és ha valaki nem engedelmeskedett neki bizony alaposan pórul járhatott. Könnyen eljárt a keze és az engedetleneket írtózatosan eltángálta. Szava törvény, megjelenése tekintélyt parancsoló. Mikor a kumlák támadtak 50200-ban, neki volt leghamarabb helyén az esze. Összegyűjtötte a kalandozó, portyázó gereket és urkheseket és hadsereggé verbuválta őket. Gyorstalpaló kiképzéseket tartott, lelkükre beszélt. Kisugárzásának senki nem tudott ellenállni, sokan meghalni is képesek lettek volna érte. Új célt, új értelmet adott a fiatal harcosoknak. Erélyes, erkölcsös nevelése meghozta gyümölcsét. Csapatai több mint ötven évig is kitartottak, sikerrel írtották a kumlákat. Aztán szép lassan kipusztultak mellőle katonái. meghaltak a Maiák, s a haguri nép menekülni, bújkálni kényszerült.

Kul-Anni nagyon meglepődött. „Ha ilyen nagy harcos, miért nem olvastam soha semmit róla a történelemkönyvekben? Minden legendás hős krónikáját ismerem.” De nem sokat töprengett, hanem folytatta az olvasást.

Bartos otthagyta a harcokat. A szeme láttára vesztek oda legkíválóbb katonái, ő maga pedig megjárta a legválogatottab kumla börtönöket. Sikerült megszöknie, és visszatérnie övéihez, de mikor a kumlák végső csapása közeledett, ahelyett hogy megszervezte volna az ellenállást egyszerűen odébbállt. Otthagyta az Onta-Maiát, kilépett a szimbiózisból és mentette az irháját. Sőt, több ezer harcost és hagurit menekített el a Maiákról, azaz jobban mondva kényszerítette őket hogy menjenek vele. Sokan hőbörögtek, hogy maradni akarnak, életüket áldozni a hazáért, a Maiáért, de Bartos egyszerűen szájba vágta őket és kijelentette hogy ha mardnak meghalnak. A kumlákat nem lehet legyőzni. Voltak jó néhányan akik ennek ellenére is maradni akartak és harcolni. Ezeket hát sorsukra hagyta és mind ott vesztek a későbbi csatákban. Bartos pedig elkezdte új, törvényenkívüli életét. Nem volt többé otthona, nem volt többé népe. Fejvadász és bérgyilkos lett belőle. Az életbenmaradásért mocskos dolgokat tett. Rabszolgákkal, fegyverekkel kereskedett.  Olyan népeknek bocsátotta áruba szolgálatait akiknek addig ő parancsolt. Emellett pedig lesből rajtaütött a kumlákon amikor csak tudott és továbbra is tizedelte őket. Egyszemélyes gerillaháborút folytatott.

50295-ben, a haguri bújkálók ideiglenes kormányt alakítottak, és abban Bartost hazaárulónak kiáltották ki. Távollétében száműzték a haguri fajból. Gyávasággal, saját fajtájának gyilkolásával vádolták, mert hogy magára hagyta azokat a hagurikat és Maiákat akik önfeláldozóan hátramaradtak és vértanú halált haltak. Mert hogy neki is ott kellett volna maradni az Onta-Maián és jó példával elöljárni, mint minden gernek a történelem során. Neki is ott kellett volna meghalni. Rettenetes, égbekiáltó bűn volt hogy megfutott és mentette saját életét. Hogy ger-hez méltatlanul viselkedett, hogy nem teljesítette kötelességét mint Nagyerős Védelmező. Az Onta-Maiát kellett volna élete árán is megvédenie. Azután haguri hírszerzők arról számoltak be hogy különböző helyeken látták felbukkanni Bartos fejvadász jugráját. Például egy olyan alkalommal, mikor kumla hadihajók közrefogtak menekülő haguri civil hajókat és porrá bombázták őket. Gyerekek és öregek is voltak azokon a hajókon. És hogy Bartos ott portyázott, nem messze, és az egészet látta. Végignézte és nem segített, közbe sem lépett. Ez az eset is a bűnlajstromára került. Büntetőeljárást indítottak ellene, tárgyalást tűztek ki és minden csatornán megüzenték neki hogy jelenjen meg és védekezzen ha tud. Közölték vele hogy elveszik tőle Nagyerős Védelmező funkcióját, kiközösítik, és uralkodói rangjával járó mentelmi jogát elveszíti. A nevét kitörlik a históriákból, mert rossz példát mutatna a fiataloknak. Jöjjön el Tes isten nevében és feleljen a tetteiért. Bartos erre annyit válaszolt vissza, hogy menjenek a pokolba. Hogy nem érdekli a rang, sem pedig a vádak. Merthogy ő már mindent elvesztett és hogy az isten meghalt. Nincs isten. Talán soha nem is volt. És ebben az istentelen világban ők is jobban tennék ha a maguk bodogulásával törődnének. Mert ha sokat tökölnek az ilyen erkölcsi kérdéseken, két éve múlva már nem lesz aki ilyesféle ítéleteket hozzon.

A hagurik felháborodtak. Istenkáromlónak és mindennek elmondták. Üzengettek neki, és fenyegetőztek. De Bartos fütyült rájuk. Többé nem válaszolt nekik. És hamarosan a nyomát is elvesztették. Jóslata azonban hamarabb bevált mint két év: néhány hónappal az eset után a kumlák megtalálták a haguri kormány rejtekhelyét és rajtuk ütöttek. Senki nem élte túl. Ezzel aztán ki is irtották a haguri fajt. A néhány megmaradt példány kumla börtönökben halt meg. A számítógép többet nem tudott mondani hogy mi történt ezután Bartossal, valószínűségszámításai szerint valamelyik kumla börtönben vagy csatában lelte végzetét. Kul-Anni vegyes érzésekkel küszködött. Minden amit itt olvasott nagyon is ráillett a férfira akit megismert. Megszeppent hogy Bartos ilyen kemény, sivár ember. Abban nem ítélte el hogy megfutott az Onta-Maiáról, hiszen sokszor jobb a visszavonulás mint az elkapkodott ellenállás. Jól emlékezett Sobora példájára. És azt is jól tudta hogy egyoldalú véleménynek nem lehet igazat adni, mind a két fél érveit meg kell hallgatni hogy az embernek esélye legyen meglátni az igazságot. Na de ez az elidegenedés. Ez az istentelenség. Nem a keserűséget, a fájdalmas szomorúságot érezte a ger válaszai mögött, hanem csak inkább valami iszonyatos érzéketlenséget. Valaki olyannak az életét aki már véglegesen feladta a reményt. Akiben örökre megpattant a szikra. Egy üres, vegetáló héjjat, amiből kihúnyt a láng. Amire ezt végiggondolta nagyon elcsüggedt. Gyászos, csalódott hangulat teperte le. Kul-Anni addig csupa bizakodás volt, csupa energikus álmodozás. És akkor most végre talál egy másik hagurit, talán az egyetlent aki megmaradt a fajtájukból és nem lehet vele megosztania reményeit és vágyait. Azután felállt és arra gondolt hogy azért ő még eddig sohasem adta fel. Most sem fogja hagyni magát. Ha Bartos nem úgy fogja látni a dolgokat ahogy ő, akkor elválnak útjaik és kész. Végülis semmi közük egymáshoz. Az egyezségük csak Nardimig szól. Valahogy azonban érezte hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni. Belül szorongott. „Ha nem akar majd elengedni, megszököm és kész. Nem engedem hogy a szolgájává tegyen”, gondolta dacosan.

Ebben a pillanatban megindult a lába alatt a föld. A semmiből jött.  Morajlott és zúgott, reszketett és hömpölygött. A lány a földre zuhant  és teste magatehetetlenül rázkódott a föld vonaglásának ütemére. A lökéshullámok rombolták, szaggatták a falakat. Ezernyi könyv potyogott szanaszéjjel. Aztán hirtelen az egész mintegy varázsütésre megszűnt. Kul-Anni feltápászkodott. Az ijedtségen kívűl egyéb baja nem esett. El sem tudta képzelni hogy mi történt. Aztán megvilágosodott. Bartos kitépte a szertit. Csak az lehetett.

Éppen előtte landolt egy csodaszép könyv. Egy régi haguri legendárium. Még jóformán kézbe sem vette, mikor halk kis csettintéseket hallott a tudatában. A ger hívta. Rohanni kellett a jugrához. Sebbel lobbal hagyta ott a könyvtárat. A hajónál már ott állt Bartos. Kezében egy akkora szerti amekkorát a lány még soha nem látott. A jéghideg kristály magatehetetlenül, kiszolgáltatva lapult a férfi markában. Kul-Anninak saját szomorú árvasága jutott róla eszébe. Egészen megriadt a Maiaszív méretétől és Bartos erejétől. És egyáltalán attól hogy csak így meg lehet gyalázni egy ilyen szent dolgot. Nyilvánvaló hogy a férfi nem csinált ügyet abból hogy a legalpáribb módon beszennyezze magát. „Nincs isten. Talán soha nem is volt,” csengtek a fülében a szavak. Majd továbbfűzte a gondolatot: „ha nincs isten, akkor nincs lélek se, és akkor már igazán nem számít hogy mennyire mocskoljuk be magunkat. Csak a túlélés számít”.

 Most vette csak észre hogy sietségében a könyv nála maradt. Ösztönösen szorította magához. Bartos közelebb lépett és megnézte. Majd intett neki hogy magával hozhatja. Beléptek a hajóba. A ger azonnal hátrament a motorházba. Kul-Anni követte és bevitte utána a maradék zsákokat. Már csak ott volt hely a sok holminak. Ekkor Bartos puszta kézzel felszakította a jugra padlóját és felszínre emelte a központi irányító egységeket. Ezek több tucat energiakristályt tartalmaztak, és középen egy megszürkült, halovány kicsi szerti forgott. Ebből nyerte a hajó az energiát. Bartos kiemelte a régi kristályt és betette helyére az újat. Azonnal forgásba lendült a szerkezet, felizzottak a többi kristályok is. Minden jobban működött. Gondosan visszsüllyesztette a vezérlőkristályokat a padlóba. Majd odasétált az ablakhoz és egyszerűen kihajította rajta a régi, lemerült szertit. Csak úgy mint mikor a szemetet dobja ki az ember. Kul-Anni majdnem eszét vesztette ilyen képtelen pimaszság láttán. Megrendűlve állt és a sírás környékezte. Végül elfordította fejét hogy ne kelljen a férfira néznie. Kétségbeeseésében úgy gondolta majd olvas valamit ami elterli gondolatait. A szavak mindig megnyugtatták. Reszketett a keze mikor kinyitotta a históriás könyvet. Az első bekezdés amin a szeme megakadt, éppen a kimerűlt, megöregedett szertik méltó temetésének ceremóniájáról szólt.