Tudom, hogy nem látogatom gyakran az oldalt, nem írok kommenteket az írások alá, de most úgy érzem, van rá elég időm, erőm és akaratom hogy aktívabban részt vegyek a csoportban! Tehát, engedjétek meg, hogy megosszam veletek a Szerelem bajnoka regényem folytatásának az első részletét! Jó olvasást kívánok!

                                        Csillaghullás

    Rudolf a szobájában ült és keservesen sírt.

  A földön ült, hátával nekidőlve az ágynak, homlokát a térdeire borítva.

Langyos könnyeivel áztatta a szőnyeget. Nem tudta abbahagyni a sírást. A fájdalom, - ami napok óta gyötörte, - teljesen átvette felette az uralmat. S ezzel együtt végleg megszűnt benne a minden olyan pozitívum, ami segítene kilábalni ebből a borzalmas érzésből.

  Ám mindhiába!

 Ennek már vége.   Lecsúszott róla, élnie kell ezzel az elviselhetetlen érzéssel, míg a fájdalom szépen lassan felemészti majd belülről. Szemeit összeszorítván, hangosan zokogott, fojtott hangú köhöggéssel megtörve a szoba csendjét. S míg meg nem szűnő fájdalma már lassan az őrületbe kergette, sorban egymás után peregtek le szemeit előtt, azok az elvesztegetett pillanatok,melyeken így utólag már lehetett volna segíteni.

- Nem akarlak elveszíteni! - rázta a fejét Zsófi, a könnyeivel küszködvén. - Csak melletted érzem jól magam! Csak te tudsz úgy átölelni, ahogy egy szerelmes fiú! Már mellett biztos hogy nem érezném így! Más nem tudna örömkönnyeket csalni a szemembe! Kérlek, beszéljük meg!

A szavak, melyekért egykor hálás volt, mostanra perzselő nyílként fúródtak az oldalába. Ott állt a lány előtt, csípőre tett kézzel, reszkető lábakkal, és nem tudta eldönteni, hogy mely bántó szóval tudná leállítani a barátnőjét. Úgy érezte, elege van a párkapcsolatából. S úgy gondolta, ha mindez már olyan szinte zátonyra futott, hogy még a múlthéten megtartott születésnapon, az ablakpárkányra felkászálódva, s egy gyönyörűszép rózsát nyújtva sem tudott egyebet kihozni belőle csak ezt a szörnyű mondatot: de hát mondtam hogy ma nem érek rá...Akkor az egészet ott ette meg a fene. Ennek az egésznek itt és most véget kell vetni!

- Engem nem érdekelnek a zagyvaságaid! - tette ki maga elé a tenyereit, pajzsként felhasználva az ölelésért könyörgő lány ellen. - Tudod kinek hazudgáljál! Még hogy te nem akarsz engem elveszíteni! Meg hogy mással nem éreznéd jól magad! Akkor rohadt érdekes, szülinapodkor miért kellett azzal a gusztustalan mondattal szembesülnöm? Tudod milyen rosszul esett nekem, hogy fárasztó 12 órás munka után, rózsával a kezemben, eljöttem hozzád hogy felköszöntselek és erre így fogadtál?

 - Kérlek, tudom csalódtál bennem, de mindent amit most mondok, komolyan így érzem! 

Zsófi hiába könyörgött. Finom puha kezeit hiába kulcsolta remegő mellkasa elé, Rudolf úgy viselkedett ellene, akár egy kígyó. Haragjával ijesztgette s nem engedte közelebb férkőzni magához. Mert az a lány, akibe egykor halálosan szerelmes volt, akiért képes lett volna tűzbe menni, most már semmilyen pozitív érzést nem tud benne megmozgatni.

- Azt se tudod mit érzel! Te soha életedben nem voltál még szerelmes - vetette oda neki keserű grimasszal, miközben tisztában volt vele, nagy butaságot mondott. Vele szemben, a vörösre sírt szemű a lány, lehengerlő türelemmel próbálta megváltoztatni barátja véleményét.

- Hiszen amikor ott álltunk karácsonyor a Szabadság téren, a hóesésben, egymásba ölelkezve, akkor az mi volt, ha nem szerelem?

Valóban! Csodálatos pillanat volt. Akármekkora harag tombolt benne, akármennyire is fájt neki kimutatnia még csak a legcsekélyebb érzelmét Zsófi iránt, ezt nem tudta letagadni. Ám a harag, nem szűnt meg létezni belőle továbbra sem. Az a korszak már lezárult, ma már nem ölelik meg egymást. 

- Csak akkor voltál boldog, ha elvittelek valahova! - legyintett mérgesen a levegőbe, amire Zsófi azonnal a fejét csóválta.

 - Nem, ez nem igaz!

 - Nem, a lófaszt nem! - üvöltötte a képébe, melynek láttán Zsófi ijedten összerándult a szoba közepén. Rudolf dühtől lüktető mellkassal meredt az előtte gubbasztó lányra. Egyszercsak hirtelen kijózanodott a haragtól, ami eddig elvakította. 

" Mit csinálok? Miért hagyom, hogy féljen tőlem, hiszen szeretem!"

Így lett vége.    Köszönés nélkül, minden egyéb nélkül, lelépett és nem ment vissza hozzá.   Rudolf felemelte a fejét, s a szoba túlsó végében álló, üvegajtós szerkényre pillantott, melyben önmaga arcképét bámulta. Rettenetesen festett. Mint ugyebár ahogy a fiúk szoktak, egy határozottan kimondott szakítást követően, amikor a pár napig tartó büszkeség után, hirtelen rátör a fájdalom.    Haja ápolatlan, zsíros volt, vörösre sírt szemekkel és igénytelen borostás pofával.   Mintha nem is Ő lenne.   Pedig Ő volt.   S ez benne a legrosszabb.

     Akárhányszor visszagondolt arra, hogy milyen csúnya szavakkal illette meg a lányt, a szíve szakad meg. Pedig most mit meg nem adna, egyetlen tapintásáért!   S persze elkezdődik megint minden előlről.   Elkeseredik, a szobájába zárkózik, addig zokogva, míg rosszul nem lesz a saját könnyei nyelésétől.

  Hiszen oly sokan mondták, hogy álompárt alkottak.

 Sok galyra ment párkapcsolatban élők által, ideális párnak nevezettek, akik igaz szerelemben éltek egymás mellett, négy teljes évig.   Mostanra emlékük a semmibe készül veszni.   A folytonos vitatkozások melyek apró-cseprő facebookos konfliktusokból, meggondolatlan lájkolgatásokból fakadtak, lassan végleg felemészteték közöttük az egymás iránt gyakorolt tiszteletüket. S ahelyett hogy olykor félretették volna az önbecsületüket és egyes hibákat magukra vállaltak volna, helyette makacsul, felvont szemöldökkel tiltakoztak és vádolták egymást.  

  Soha, egyikük sem akart engedni.

 Később pedig, amikor enyhülni látszott a közöttük tomboló viszály, a békés, szívet melengető ölelés kiséretében járó megbocsátó szavak helyett, flegmán egymás szemére hányták az egymásra meggondolatlanul kimondott bántó szavakat.   Ezzel csupán buta módon egymást figyelmeztették arra, melyikőjük a sértettebb.   Így soha nem tudtak igazán megbocsátani egymásnak. Kezdődtek az elejéről a cirkuszolások, a "te meg azt mondtad rám hogy..." szemrehányások, melyek újra és újra, a " jó, akkor itt legyen vége" zárómondatba torkolltak. De még ha bele is fulladtak a végeláthatatlan bosszúszomjukba, akkor sem volt annyi eszük, okos megoldásra szánnák el önmagukat.   Mert már nem lebegett annyira aszemük előtt a kapcsolatuk érdeke.   Sokkal inkább a saját büszkeségük és az eltérő akaratuk dominált, melyek egymás ellen szóltak.

   Ám akárhányszor kimondták a záró szavakat, s napkra eltűntek egymás elől, később ugyanolyan vágyakozóan tértek vissza.   Jöttek a hatalmas ölelések, a simogatások, az ígérgetések és a hosszan tartó forró csókok.   S a hónapok e boldogságban teltek-múltak. Aztán egyszercsak, mint derült égből a villá,csapás, újra visszajöttek a régi sérelmek.   Azok az átkozott meggondolatlanságból kimondott bántó szavak!    A fene enné meg őket!   S hiába próbálták először még csak finoman felhozni egymásnak, annak reményében hogy ezúttal sikerülni fog megbeszélni, ezt a másik oldal mindig felhűborodottan fogadta. Egyszerűen a büszkeségük volt az, ami nem engedett a józan ésszel való gondolkodásuknak.

  Újra meg újra beletiportak egymás lelkébe.

 A megannyi bántó szóval, a depresszió legalsó bugyráig marták egymást. Elsősorban nem adták meg egymásnak a tiszteletet, nem kímélték a szájukra venni azt, amit korábban még álmukban sem gondoltak volna, s ettől ismét fokozatosan kezdtek eltűvolodni egymástól.

  S itt mindennek a végén, egy négy éven át tartó, őszinte boldogságból induló párkapcsolat befejezténél, teszi fel magának a kérdést a fiú: Miért? Miért szakítottam vele? Miért gondoltam úgy, hogy nélküle könyebb lesz? Miért nem ültem le e szörnyű döntés meghozatala előtt, legalább csak egy percre, hogy alaposan átgondoljam? Csak egy perc kellett volna, s talán nem szenvednék most így! De nem. Én meggondolatlanul döntöttem...mint mindig. Nem vettem figyelembe sem az Ő, sem az én boldogságmat, hanem remegő gyomorral és reménykedő grimasszal a pofámon, azt hittem okosabb leszek. Kimondtam, szakítottam vele. Te barom állat, aki magad alatt vágtad a fát és most nem tudsz magadhoz térni, a hatalmas puffanástól! Hát most szemvedj! Forrj a saját levedben és gafyjon a büszke grimasz a rücskösre sírt pofádra! 

Rudolf továbbra is csak sírt.   Megállás nélkül.   Felnyúlt az ágya tetejére, s onnan lekapva az "I love you" felíratú kispárnát, szorosan magához ölelte.  Ettől még jobban elkezdett zokogni, szaporább csuklásokkal a torkában. rettenetesen fájt neki.   Érezte, ahogy testet töltött benne a fájdalom.