Csillaghullás

                                 7.

    Nos, az igazat megvallva, számára ez felért egy tanulságos mesével. Még ha drámai véget is ért.    Ha ő írhatná, arról szólna, hogy élt egy Magyar király, aki mindennél jobban imádta a kincseit. Azonban ennél jóval többet akart.    S végül a figyelmetlensége alatt, elrabolták tőle azt egyetlen láda kincsét, amelyet hosszú éveken keresztül, vigyázva őrizgetett. 

Az én kincsemet is elrabolták

     El bizony, már van neki valakije, akihez oda is költözött.

  Ugyan hol máshol történnek ilyen gyorsan, hirtelen a dolgok? Csak itthon nálunk!

        A hazafelé tartó séta közben, feljegyezhetett magának a változatosság kedvéért egy kis előnyt, ami a javára szolgált: már nem érezte azt a kellemetlen lüktetést a talpában, ami idefelé egész úton kisérte.   Legalább ennyivel kevesebb fájdalom győtri.

        Besötétedett mire hazaért.    Bár nem mintha olyan sokáig tartott volna az út, hanem a téli időszámítás, az téli időszámítás, csak egy pislogás délben, s mire kinyílik a szem, már sötétség és kócos lámpafények uralkodnak.

 Nem számított arra, hogy a konyhában, ott lesz az édesanyja, az édesapja, valamint Réka és Norbert.    Amint megpillantotta őket, nyomban megtorpant. Nem tudta eltalálni, hogy mire föl sorakoztak így előtte.

        Lassan végigvezette a tekintetét mindenkin.     Először az édesanyján, akinek a megszokott aggódó, ám mégis szeretetteljes mosoly ragyogott az arcán.     Mellette édesapja, aki sosem szeretett csak úgy magától elereszteni egy mosolyt, helyette mindig kemény indulatok uralták az arcát.    Kötött pulcsit és farmert viselt, ami azt jelenti, hogy kivételes módon, itthon tölti a családjával a hétvégét, így a textilgyártó cég, vezérigazgató helyettes-mentes marad a hétre.    A szüleiről lecsúsztatva a tekintetét, a legnagyobb meglepetés ami ezután érte, s amire a legkevésbé is számított, az Norbert volt.    A legutóbbi beszélgetésük kétség kívül, nagyon kellemetlenül zajlott, de szerencsére a mostani felállás megbékélést igazolta.    Mellette húga, Réka, kinek tekintete ezúttal is félig haragról, félig megszánásról tanuskodott, melynek kettős kombinációja, érdekes módon, egy sokkal megértőbb lányt váltott ki belőle.

- Jó estét, uram! - köszönt neki édesapja, Krisztián, miközben hosszú karját előre nyújtotta kézfogás szempontjából. - Megéheztünk, vagy másféle okból húzott haza a hasunk?

Rudolf kezet fogott édesapjával. Kemény szorítása volt az öregnek, de sosem akart fájdalmat okozni.

- Hazajöttem - sóhajtotta Rudolf, leküzdve torkában a lappangó gombócokat, melyek sírógörccsel telve, alig várták, hogy felszínre juthassanak.- Hiányzott az otthon melege!

- Meg valaki más, ha nem tévedek - húzta ki magát Krisztán, szigorú tekintetét élénken fiára szegezve. - Tudod, hogy én nem szoktam tévedni! Csak ritkán, de nagyot!

 Erre Rudolf ajkai felfelé görbültek, míg édesapja mellett, Erika, Réka és Norbert hallkan nevették a férfi humorizálását.   A látszat azt sugallta, hogy Krisztiánnak is jól esik, ahogy a fájdalmakkal küszködő fiának az arcáról néhány másodpercre eltűnik a keserűség, és helyét örömteli mosoly váltja.

- Akkor vacsorázhatunk, kérem? - fordult ünnepélyesen a feleségéhez Krisztián, majd utána érdeklődő tekintetét tovább vezette a fiatalokon, bezsebelve a sok éhező szempárt. Majd ekkor a homlokához kapott, s a nappali felé intve, jelzett Norbertnek hogy kövesse, mivel van számára egy meglepetése. A szőke fiú kivirult arccal ment Krisztián után, így Rudolf az édesanyjával és a hugával maradt a konyhában.

 - Beszéltél vele? - kérdezte Erika, mire fia, elkeseredve a fejét csóválta.

 - Az anyja közölte velem, hogy már nem lakik otthon. Amikor odaértem, Zsófi unokahúga nyitott nekem ajtót.

- Viki? - meredt rá értetlenül Réka. - Azt hittem, Pesten tanul.

 - Valamit mondott Ildi néni, hogy segíteni jött haza, vagy nem tudom - biggyesztette az ajkát Rudolf, hiszen olyannyira nem érdekelték a részletek. - Viszont azt tudom, hogy Zsófinak már van valakije. Egy huszonnyolc éves, mentős barátja.

Réka kelletlenül az orra elé fújt, arcán pedig gúnyos mosoly jelképe készült megjelenni.

- Na és hogy hívják a bajnokot?

 - Úgy hívják, Erik - közölte a fiú, s érezte azt a láthatatlan pengét, ami mélyen a szívébe szúródik - Erik, a megmentő!

      A vacsora mennyei finom volt, Erika brassói aprópecsenyéje az egész családot lenyűgözte.     Még Rudolf is jól lakott, pedig el nem tudta volna képzelni, még egy órával ezelőtt, hogy valaha lesz étvágya.   Kifejezetten a család hangulatának, a meggondolatlan kalandja iránti érdeklődésüknek és  figyelmüknek köszönhette, hogy jobban érezte magát, valamelyest. Norbert felajánlotta, hogy segít Erikának a mosogatásban, ám az asszony visszautasította és ellentomondást nem tűrően, vacsora utáni sziesztáta küldte, Rékával együtt.

- Mesélj - szólalt meg Krisztián, aki türelmesen megvárta, míg csípős nyelvű lánya és annak udvarlója, elhagyja a konyhát. - Olyan keveset vagyok itthon, te pedig olyan gyorsan nőlsz, még a végén családapa leszel, mire újra látjuk egymást!

Rudolf az ajkára harapott, kényelmesen hátradőlt a székben, s igyekezett leküzdeni magában azokat az ellene szóló indulatokat, melyek feltörő sírógörcs formájában, meggátolni próbálják majd a beszédében. 

 - Hol is kezdjem - sóhajtotta. - Biztos kiváncsi vagy rá?

Persze nem várta meg a választ, esze ágában sem volt, mi szükség volt erre az ostoba kérdésre, így kénytelen volt érthetőbben megformáznia.

 - Kiváncsi vagy, hogy rontottam el életem, legcsodásabb kapcsolatát?

Krisztián előkelő mozdulattal vette ki a szájából a fogpiszkálót. Sosem dúlták fel olyan könnyen az érzelmi botrányai, a lehető legtürelmesebb módon kezelte őket s ezt Rudolf nagyon becsülte édesapjában.

 - Egész pontosan miről is van szó?

 - Zsófit ugyebár ismered -kezdte, majd megvárta míg Krisztián, két -három másodperc múltán, szemöldökét rángatva jelezte, hogy megtalálta emlékei között. - Számomra Ő jelentette az igazit, aki mellett boldog voltam. Ám az utóbbi időben úgy éreztem, hogy mindketten elhidegültünk egymástól. Nem úgy néztem rá, Ő sem nevetett már úgy a vicceimen, volt hogy nem fogtuk egymás kezét séta közben. Persze, rettentően bántott a tudat, hogy régebben mit meg nem adtam volna a keze tapintásáért, vagy egy csókjáért. Nem értem, hogy tudtam ennyire beleunni. Ez nagyon dühít engem. Azután jöttek a mindennapos veszekedések, a hisztériák, a köszönés nélküli hazamenetelek egymástól. Valahogy mintha elfelejtettük volna megbecsülni egymást. Nem hittünk már egymásban. Ki gondolta volna, hogy egy gyönyörű, szerelemből induló párkapcsolat, pár év múlva, ilyen módon, süllyesztőbe tud jutni?

Krisztián türelmesen végighallgatta fiát. Mindvégig rajta tartotta a szemeit, jóformán nem is pislogott, csak a szemöldöke moccant meg, mikor olyat hallott, ami elég furán hangzott a számára. Végül előredült, kivette a fogpiszkálót a szájából, s összekulcsolta az ujjait. 

- Sajnos, az egymástól való elhidegülések, minden párkapcsolatban benne vannak. Úgy, mint a veszekedések is. Két, egymással párkapcsolatban élő, persze hogy veszekszik egymással. Ki mással kellene? A szomszéddal? Vagy az újságárussal? Ne viccelj! A viták, veszekedések a párkapcsolatok nélkülözhetetlen fogaskerekei. Csupán kondiban tartják az egymáshoz fűződő érzelmeket, tesztelik, az évek során bepókhálósodott toleranciát, egymás iránt. Ami pedig az elfeledett érzelmeket illeti, ezeket sosem késő újramelegíteni, soha ne adjátok fel és ne féljetek felhozni egymásnak. Azt gondoltátok, hogy ez a szikra, életetek végéig majd lángra robbanva vezet majd titeket? Ugyan, már! Nem így működik! A szerelmet, az egymáshoz kötődést, kedves szavakkal, minél több közös programmal, és önzetlen tettekkel kell edzésben tartani! Az ilyen példákat, hogy nem nevetett a vicceimen, vagy most nem fogom meg a kezét, haladéktalanul el kell felejteni! Ezek mindennél jobban ártalmasak a kapcsolatotokra nézve! Mert ilyenkor az "Én", fontosabb mint a "Te", és ez nem jó, ennek fordítva kell működnie!

Rudolf némán bólogatott az eddig hallottakon, s nem tudta elképzelni, hogy kezelhette ilyen felelőtlenül a párkapcsolatát.

 - Szóval mi történt Zsófival? - kérdezte édesapja, majd ismét hátradőlt a székben, szájába visszahelyezve a fogpiszkálót. 

 - Szakítottam vele egy hónapja  - nehézkesen sóhajtott, szemeit megdörgölve, igyekezett felkészítenie önmagát, a legalkalmatlanabb mondatára. - Mert nem bírtam tovább vele. Túl sokat veszekedtünk, egyikünk sem tudta kellőképpen kezelni a vitákat. Minél többet civakodtunk, annál gyakrabban tapostunk egymás lelkébe. Csúnya dolgokat mondtunk egymásra. Mígnem meggondolatlanul kimondtam, hogy szakítok vele! Ellenkezett, nem akart szakítani, de nem adtam neki választási lehetőséget, újra és újra!

Amikor Rudolf tekintete lefelé csúszott, jelezvén ezzel, hogy befejezte a mondandóját, Krisztián újfent előredőlt, és nagyot sóhajtott. Majd hagyománya szerint, kivette a fogpiszkálót, ám ezúttal az ujjai közé zárta, mintha valami extra vékony szivar lenne.

 - Tudod fiam, minden okkal történik! Nem adtál neki választási lehetőséget, újra és újra? Ez mit jelentsen? Hogy kellene ezt értelmeznem? Tehát mindig Ő volt az, aki elrontott valamit? Ő veszekedett, vagy mondott rád csúnya dolgokat csak? Nem hiszem! Ugyanúgy te magad is hibás vagy, fiam! Ha pedig úgy gondoltad, hogy nem bírod vele, akkor az mást sem jelenthet, csak azt, hogy nem Ő az igazi!

Rudolf tekintete, édesapja szigorú szemeivel ütközött. Rosszul esett neki ez a kijelentés. S  már nyílt a szája, hiszen nem akart szó nélkül hagyni ezt, ám édesapja az ujját felmutatva állította meg.

- Csak az a szeméy jelentheti számodra az igazit, akit teljes szívedből tudsz szeretni! Beleértve a hibáit, a meggondolatlanságból kimondott szavait,a bántó tetteit és az ehhez hasonlókat! Az igaz szerelem nem ismer határokat és nincs benne olyan, hogy nem bírom vele! Az igaz szerelmet, olyan két ember közötti, akadályt nem ismerő érzelmek alkotják, amelyek mindkettőjük részére kimutatják, hogy őket egymásnak teremtették. Ez a viselkedésükben, az odaadásukban, az önzetlenségükben és a tetteikben nyilvánul meg. Ha két ember, igazán szereti egymást, ha képesek együtt megenni egy kiló sót, akkor képesek lesznek kitartani egymásért!

Rudolf mindig is kerülte az ehhez hasonló idézeteket, monológokat. Úgy gondolta, felesleges belőlük tanulni, ha nem a saját bőrén tapasztalja az amber. Ám ebben az esetben minden szó eljutott a tudatáig. 

- Szereted még? - kérdezte határozott érdeklődéssel Krisztián.

 - Igen - felelte, egy pillanatot sem késlekedve a válasszal - Bár, már úgy is mindegy, hiszen ma tudtam meg, hogy már van neki új pasija, akihez oda is költözött.

Édesapja megitta az utolsó korty borát, majd óvatosan az asztalra helyezte a poharat és végigdörzsölte tenyerét, frissen megborotvált állán.

 - Gyorsan beleugrott egy másik kapcsolatba, nem időzött sokáig egyedül - hagyta meg, egykedvűen a férfi. - Bár ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart!

 - Menjek vissza három nap múlva? - vonta meg a vállát kérdően Rudolf, amire édesapjával együtt mosolyogni kezdtek.

 - Azért még ne - rázta meg a fejét, majd elkomolyodott arcképpel hozzátette. - De ne feledkezz el róla!

- Azt hogy érted?  Minden napjaimat úgy töltsem ezek után, hogy reménykedek abban, hogy mikor fognak már végre szakítani?

Krisztián nagyot sóhajtott, s meglazította a nyakkendőjét. Persze nem azért mert szoros volt, hanem így fejezte ki, ha nála egy beszélgetés már kezd kissé erőltetettnek tűnni.

 - Amíg én voltam fiatal, nálunk ezek a dolgok úgy működtek, ahogy mi alakítottuk, de elkeseredve látom a mai fiatalságon, legfőképpen rajtad, hogy hagyod magad, fiam! Mi vagy te? Távirányítós autó? Aki arra megy, amerre irányítják, mert nincsenek érzései, amelyeket követhetne? Az előbb azt mondtad, hogy szereted még! Akkor? Mire vársz, csak nem arra, hogy Ő jöjjön el érted, mert akkor szétrúgom a valagad! Te szakítottál vele, így neked kell megtenned az első lépést! Ma elmentél, nem volt otthon, sajnos így alakult, de akit szeretünk, azért továbbra is harcolunk! Nem adjuk fel!

 - Értettem! - bólintott Rudolf.

      Kishíján leszidásnak vélte az utóbbiakat, az egyre ingerültebb hangnemből ítélve.    Zokon estek neki, nem számított erre, hanem sokkal inkább vígasztaló szavakra.    Viszont a kemény, őszinte édesapától még egy letoláshoz hasonlító beszélgetés is sokat jelenthet!     Mindenesetre rávilágított ezzel a lényegre: ha szereti, akkor nem adhatja fel.   Elvégre jól ismerte a szülei megismerkedésének a történetét. Hogy is felejthette volna el?    S ha alaposan felidézte a szóról-szóra elmesélt eseményeket, akkor tudhatta, hogy az apja, még sokkal nehezebb helyzetben volt akkor, mint most ő maga.   S mégis kitartóan küzdött a szerelméért.

 Így neki is ki kell tartania Zsófi mellett, akármi történjék!