Csillaghullás

                           6.

Te jó ég! Itthon van! Találkozni fogok vele!

  Próbálta összeszedni minden erejét és bátorságát.

          Ökölbe szorította kezeit, de korántsem érezte azt a feláramló energiát a testében, ami ilyenkor szokott nála jelentkezni.    Semmi ereje nem volt. Mintha a felmerülő emlékei, mindet kiszívták volna belőle.

          Homloka verejtékezett, lábai remegtek, míg mellkasa majdnem kettészakadt a heves szívdobbanásoktól.   Elindult befelé. Lassan, felérve a teraszra, hallotta is Zsófi édesanyja és a titokzatos név nélküli lány beszélgetését.    Méghozzá róla beszéltek.   A lány, mintha többször is elnevette volna magát, míg Zsófi édesanyja, csaknem dühös hangnemben, többször is felelősségre vonta ezért.

          Belépett az előszobába, ahol minden kristály tisztán csillogott s még akár a ragyogó hófehér csempéről is lehetett volna enni.  Jobb irányba tekintett, hiszen tudta, hogy a konyha közvetlen ott van, csupán még újabb lépcsőfokok választják el attól a szinttől.   Lerágta magáról a cípőit, ahogy régebben is csinálta, és elindult a finom illatokat tartogató konyha felé.   Zsófi édesanyja, Ildi néni, a mosogatónál állva, nagy barna szemekkel meredt az érkező Rudolfra.

          A negyvenes éveiben járó asszony, lányához hasonlóan magas volt, azonban a pontos életkorából, bőven letagadhatott volna tíz évet, mivel rendkívül jól tartotta magát.   Egy roppant önzetlen, gondoskodó asszony volt, aki már a kora reggeli felkeléskor azon törte a fejét, milyen finomságokkal várja haza családját.

 - Szia, Rudolf - köszönt, kissé félénk hangon Ildi néni.

 - Csókolom - bólintott udvariasan Rudolf. - Sokat fogytál - állapította meg az asszony, majd tovább folytatta a poharak elmosogatását.

       Rudolf, aki egyáltalán nem erre a megállapításra számított, habozni kezdett, mivel ez az egyetlen állítás teljesen összezavarta.    Majdnem elfelejtette hogy miért is jött el.    Szerette volna megkérdezni, hogy van Zsófi, s egyáltalán merre, miért nem Ő üdvözölte és miért a titokzatos lány, aki félelmetesen hasonlít rá.

   - Nézze Ildi néni, én azért jöttem, hogy beszéljek Zsófival - hadarta a fiú, amit kénytelen volt ezután megismételni, az elmosott poharak zaja végett.

   - Értem - felelte Ildi néni, kinek keserű arca, gyomorfájdítóan rossz előérzetet keltett Rudolfban.   Elővett a fenti szekrényből egy törlőruhát, benne megdörgölte a kezeit, majd a gázrezsó fölé pillantott, ahol a nagy fazékban, a főlésben lévő levest vizsgálgatta.    Majd a kezébe vette a fakanalat és óvatosan megkavargatta, ezzel megállapítván, hogy éppen elég a zöldség és a tészta tartalma. Rudolf azonban úgy érezte, mintha Ildi néni elfelejtette volna.

   - Megkérdezhetnén, hogy merre van most? - szólalt meg alig hallható hangon. - Kint van esetleg a kertben?

 A szőke hajú lány ekkor szögdécselt ki a nappaliból, majd a fiú vállát megkocogtatva, hívta fel magára a figyelmet. S ekkor közölte vele, a szomorú hírt, amire Rudolf legalább annyira nem számított, minthogy arra sem, hogy a Cegléd labdarúgó csapata megnyeri az UEFA Bajnokok Ligáját.

 - Csak szívattalak ám, Zsófi nincs itthon!

      Ildi néni, aki szemlátomást nem először ingerli fel magát a lány bohóckodásain, ezúttal is kikelt magából és a tőle megszokott módon, lekiabálta, ahogy régebben Zsófit is, amikor Ő haszontalanul viselkedett.

 - Mit mondtam neked erről? Hányszor kell még elmondanom, hogy huszonegy évesen, már illene komolyabban viselkedned? Ezért nem kell eljönnöd segíteni a zöldségboltba! Ne is haragudj, de ezzel a viselkedéssel, még ott is engem égetnél a vevők előtt! Mint ahogy most, Rudolf előtt!

     Az elhangzott szúrások, egy cseppet sem hagytak sebet a lányon. A nappaliba szökkent, az ajtó mögé és a nyelvét nyújtotta a feldühödött asszonyra.

 - Szóval Rudolfnak hívnak? Szia, én Viki vagyok! - integetett az ajtó mögül, közben elővigyázatosan bámulva Ildi nénire.   A fiú azonban nem tudta jókedvűen fogadni a bemutatkozást.

Zsófi nincs itthon? Akkor hol van? ...Ugye nem?

- Na, indulj befelé a szobádba légyszíves és hajtogasd össze a ruháidat! - lendítette a fakanalat Ildi néni, majd Viki mókás kacaj kíséretében a szobájábba szögdécselt. - Ne haragudj Rudolf, de nem bírok ezzel a lánnyal! Viki, Zsófi unokahúga, és most ideköltözött hozzánk, mivel újra kinyitottam a zöldség boltot...

 - Hol van Zsófi? - szakította félbe az elkeseredett fiú, Ildi néni szavait, miközben érezte a szívében azt a kellemetlen fájdalmat, amit hamarosan válasz formájában fog kapni.

 - Viki nem adott papucsot? - tekintett le ijedten a fiú lábaira. Sajnos ez volt az asszony legrosszabb tulajdonsága.   A legfontosabb pillanatokat, olyannyira szerette, azaz nem szerette, hanem kénytelen volt őket elhúzni, hogy az ember már vérben habzó szájjal kiabáljon vele.

 - Nem számít a papucs, könyörgöm árulja el, hol van Zsófi? - tette össze a tenyereit, vele szemben Ildi néni, megfontolt választ adni. Kedvelte a fiút, még ezután is, hogy szakított a lányával, ezen felül pedig soha nem volt haragtartó, senkivel.

 - Nem szeretnél előtte leülni? Esetleg egy teát? Rudolf fejrázással nyilvánította ki a választ, majd kigúvadt szemmel, zaklatott levegővételei közepette fókuszált a nagy barna szemekre.

 - Rendben, akkor így mondom el - sütötte le a tekintetét Ildi néni, miután Rudolf vérvörös szemeibe nézett. - Zsófi összeköltözött a barátjával, ott laknak a tizes házakban. Egy huszonnyolc éves fiatalemberrel jött össze, aki mentős!

Rudolfnak ez az info már túlságosan is sok volt. Sőt, bőven elég lett volna csak a legelső mondat belőle.

Mi az hogy összeköltözötta barátjával?

Hiszen Én vagyok a barátja!!!

     Elfordult és a gyomrából előtörő hányingere ellen próbált küzdeni.   Fülei sípoltak, szemei előtt apró csillagok úszkáltak, akár a tó felszínén a halacskák.    Akármerre tekintett, mindenhová követték. 

Ildi néni tehetetlenül állt mögötte, kezeit tördelve, olykor igyekezett megszólalni, de mindig visszakozott vele. 

- Nagyon sajnálom, Rudolf! - simogatta meg óvatosan a fiú hátát. - Zsófi nem bírta tovább a magányt! Várt rád, minden nap beszélt rólad...

- Köszönöm - rebegte, zokogástól eltorzult hangon. - Én most megyek!

     Ám képtelen volt mozdulni. Hirtelen az arcához kapott.   Mégennyi könny soha nem patakzott a szemeiből. Forró lehelletét a tenyereibe zárta.  Fogait összeszorította és azt kívánta, bár csak meg sem született volna. 

           Viki, aki ezúttal jelen volt a borzalmas hír hallatán, néma csendben, a falnak támaszkodva nézte a sírással küszködő fiút.   Nagyon ledöbbentette amit látott.      Egy síró fiút.    Eleve nem sokat tudott Rudolf és Zsófi kapcsolatáról, sőt, jóformán semmit, éppen ezért is bámult értetlenül. Soha nem hitte hogy egy fiú így képes sírni a barátnőjéért.    S most már nagyon megbánta, hogy ugratta a fiút. 

Annyira sajnálom hogy elveszítettelek! Sajnálok mindent! Már nem én ölelhetlek téged, hanem egy sokkal szerencsésebb férfi! Már nem hallhatom a hangod, azt sem ahogy nevetsz, nem érinthetem meg puha bőrödet! Elveszítettelek!