Csillaghullás

                                    5.

     Rudolf hanyatt borult az ágyon, tenyereit a szemei elé helyezte.

  Lassú levegővételei alatt, valami egészen különlegeset érzett a mellkasában. Enyhe lüktetést, ami elindult a jobb, majd a bal karja irányába, s nagy lendületet adván, az ágy széléhez való felülésre kényszerítette a fiút.  A hatalmas löket azonban nem jött egyedül.    Vele együtt egy óriási elhatározás érkezett.      S amint beékelte magát az erőre kapott ifjú tudatába, immár sokkal határozottabban tekintett a vitrines szekrény üvegére.

Miért ne?

 Ehhez nem kellett tovább gondolkodni.  

 Sőt, talán még ártalmas is lett volna, egy ilyen brilliáns elképzeléshez. Felpattant az ágyról, mint valami "kelj fel Jancsi" és a ruhásszekrényéhez lépett.    Testében furcsa bizsergést észlelt, amit halvány mosollyal nyugtázott, s könyvelte el annak, hogy úgy tűnt, sikerült végre kilábalnia a depressziós viselkedéséből.    A ruhái kiválasztása közben, érezte arcán a megannyi kinőtt szőrt, amit alkalmasnak talált leborotválni.   Azonban feleslegesen nem akarta vesztegetni az időt.

           Befújta magát a kedvenc parfümével, - amit még annak idején Zsófitól kapott - majd magára vette a szerencsehozó kék színű felsőjét, mert hát persze egy szerelmes fiúnak ilyen is van, végül a farmernadrág is felkerült rá s indulásra készen állt.   Azaz csak majdnem.    Nyelvével megbirizgálta a fogait, majd keserű grimasszal nyilvánította ki, hogy a tisztálkodás ezen részét, bizony nem hagyhatja ki.       Általában míg egy lány elkészül, aki ugye megfürdik, hajat mos, ruhát választ, felöltözik, kismilnkeli magát, addig Csikós Rudolf, három perc, húsz másodperc alatt megoldotta a helyzetet.

           Rekord idő.   Miután a fogait alaposan megmosta, a tükörbe pillantba, undorodva fordult el önmaga borostás arcképének a látványától.     Haja is rendesen megnőtt, s annál rendezetlenebbül állt.    Elől a tincsei lelógtak egészen az orra közepéig, oldalt betakarták a füleit, míg hátul a nyakára hanyatlottak.     Igyekezte régi módi szerűen elfésülni, nem pedig úgy hagyva a szeme előtt, a japán tinédzserekhez hasonlóan.   Amennyire csak tudta, fésűvel a feje tetejére söpörte a szemébe lógó tincseit, oldalt pedig a füle mögé sodorta. Egykedvűen megjegyezte, hogy úgy fest, mint egy orosz könyvtáros, de nem szépségversenyre indul, hanem a szerelméhez, akinek így is tetszenie kell.    Legalábbis jó lenne!

           Lefelé rohanva a lépcsőn, váratlanul szembetalálkozott az édesanyjával, aki a konyhából kiérve, nyomban megtorpant, és rémült arccal meredt a fiára.

 - Szervusz, kisfiam! - dadogta, ezzel is azt a látszatot keltve, hogy rendkívül váratlanul érte fia felbukkanása. - Ha éhes vagy, az asztalon találod az ebédet!              Rudolf tisztán hallotta édesanyja minden szavát, de a válasszal alaposan elkésett, hiszen már a konyhát szelte át keresztbe.    Az udvarra kiérve, azonban váratlan gondolatai lelassították.

Mi van akkor, ha nem akar engem látni?

 S ami ennél is rosszabb:

Mi van, ha van valakije?

   Vészjóslóan tekintett az égre, ahol borus felhőket pillantott meg.

 Csípőre vágta kezeit és olyan erősen harapott az ajkába, hogy a kellemetlen fájdalomtól könnybe lábadtak a szemei.    Már lassan elege lesz saját gondolataiból.     Egyszer meghoz egy döntést, akkor miért születnek meg az ellene szóló okok?     Az is lehet, hogy Zsófi reménykedve várja, még most is! Elvégre minden szavaiban benne volt a "kérlek" szó, amikor szakítottak.  Talán a találkozásuk megoldana mindent!    El kell mennie!   Nincs visszaút!            Magabiztosan kifújta a levegőt, s elindult, magabiztos léptekkel a kapu felé.                  Minden léptében érezte azt a kellemetlen dobbanást, ami a talpától egészen a feje búbjáig hatolt.     Nem tudta megnevezni mi lehetett, de ilyen érzései akkor jelentkeztek, ha olyasvalamivel próbált szembenézni, ami nem tartogatott a számára fényes következményeket.   Amikor megragadta a kapu kilincset, váratlanul egy hang csendült fel a fejében.   A saját hangja lehetett.

Remélem jól döntök!

    Keserűen húzta az ajkát, miközben reménytelen mozdulattal kilépett a kapun.     Borzalmasan érzések kavarogtak benne.   Nem tudta miért, nem értette hogyan törhettek rá ilyen gyorsan a negatív gondolatai, de apránként felemésztették a még alig összeszedett önbizalmát is.   Elindult a járdán, Zsófiék háza felé tartva.    A kellemetlen dobbanások továbbra sem szűntek meg a talpában.   Már kezdték idegesíteni.    Zsebrevágta kezeit, próbált fütyülni, már ha persze tudott volna, ezzel is igyekezett bevetni mindent, annak érdekében, hogy elterelje mindazt a sötét gondolatot, melyek önmaga ellen szóltak.            Mindenesetre gyorsan lesétálta azt anéhány utcátm mire elérte a nagy családi házat.  Most is ugyanolyan volt, mint hónapokkal ezelőtt.  

           Bár nem mintha, egy ház, kedvére változtatta volna külsejét, mindenesetre Rudolf jóleső mosollyal az arcán tekintett Zsófi otthonára. Az ajtóhoz érve, kihúzta zsebből a kezeit, majd kifújta levegőjét.

Akkor minden bele, hódítsd vissza!

  Becsöngetett.  

  Tudta, hogy innentől kezdve már bármit is gondol, bármit is cselekszik, már mindennel elkésett.    Itt is most meg fog történni a találkozásuk!   Sok idő telt el azóta - még akkor is ha csak két hónapról van szó. Most újra láthatja, bizonyára sokkal szebb lesz, talán felkészült a találkozásra.    Most ennek a pillanatnak kell élni!

          Legnagyobb döbbenetére, nem Zsófi nyitott ajtót.    Egy szőke hajú lány állt előtte, kinek az arcán ismerősen tündöklő mosoly ült.   Már már annyira ismerősen, hogy majdnem elhitte, hogy végre Zsófival állhatott szemben.   Ám nem Ő volt, de elképesztő módon hasonlított rá, legfőképpen azokkal a csillogó, sötétbarna szemeivel, amelyek érdeklődően kikerekedtek.     Pillanatok alatt átvizsgálta Rudolfot, tetőtől talpig, végül tekintetük találkozásakor leblokkolt.                 Persze ezidő alatt Rudolfnak is volt ideje felmérni az ismeretlen lányt. Nem sokkal lehetett alacsonyabb nála, vékony dereka volt, széles csípővel és hosszú lábakkal.     Világoskék galléros, kötött pulcsit viselt, alatta pedig sötét farmert, ami nagyon elegánsan formálta meg a combjait.     Üde, hófehér arcán szine rikított szemének barna színe, ám volt valami, ami még annál is jobban emlékeztette Rudolfot valakire.  Mégpedig a mosolya volt az.    Nem volt túl feszített, de nem is halvány, hanem boldogságbó fakadó.

 - Hello - köszönt neki félénken Rudolf.

 - Szia - bólintott felé a lány. - Tudok segíteni?

Próbált uralkodni az indulatain. Emellett igyekezett koncentrálni arra, hogy ne most törjenek elő belőle a váratlan büffögések, melyek ugyebár észrevétlenül, két szó között szoktak kicsusszanni a száján.

 - Én egy lányt keresek - felelte bizonytalanul, miközben kezeivel ide-oda mutogatott zavarában.   A lány szélesebb mosollyal az arcán, felemelte a kezét és a mellkasára koppintott vele.

 - Engem? - kérdezte, játékosan Rudolfra kacsintva.

 - Majdnem - szuszogta erőtlenül, majd döbbenten pislogott.   Eltöprengett azon, hogy mennyire meg tudta nevettetni egyetlen szavával.   Az eddigi tapasztalatai alapján, a lány iránt, nem sok olyan ismerkedős szituációja volt, ahol alig egy-két mondat után már így meg tudott nevettetni valakit.   Most erőltetés nélkül sikerült neki.

 - Majdnem engem keresel? - meredt rá, nagyranyílt szemekkel, melyek már könnybe lábadtak a nevetéstől. - Tehát egy lányt keresel, aki majdnem olyan mint én?

       Úgy tűnt, egyre derüsebb kedvet váltott ki a mellébeszéléseivel, ám emellett egyre csak nőtt benne a kétely, miszerint lehetséges, hogy rossz házba csöngethetett be.   Lopva a bejárati kapun feltűntetett házszámra pillantott. Stimmelt.    S egyébként is, négy éven át, ebbe a házba jött udvarolni, hogyan is téveszthette volna el?

 - Én egy Zsófi nevű lányt keresek - bökte ki végül.

          Ez a név, akármennyire is gyönyörűen csengett a füleinek, mostanra a megmaradt energiát is kiszívta a testéből.

 - Már értem - felelte gyanus tekintettel a lány, aki egyik pillanatról a másikra, eltűntette arcáról a boldog mosolyt. - Akkor, gyere utánam!

    Majd hátat fordított Rudolfnak és a benti udvar felé indult.  

 Amikor belépett, ismét fellibbentek szemei elé a visszatérő gondolatai, megpillantván a barátságos környezetet.   A hosszan befelé vezető, betonozott úton végighaladva, körülötte gondosan körbenyírt bokrok sorai vezették, egészen a teraszig.    Szíve már most hevesebben vert.    Olyan jó érzés volt, ismét ezen a betonon sétálnia.    Eleve, már maga, a kellemes érzés, ami elindult a mellkasától s minden egyes végtagjára kihatott, maga a csoda volt a számára.      Minden ugyanolyannak tűnt, mint pár hónapja, amíg nem volt itt. Csendesnek és nyugodtnak. A lány, fürgén felszögdécselt a teraszra, majd ott, érdeklődő arccal, a fiú felé fordult.

  - Honnan ismered Zsófit? - majd türelmesen várt, fejét érdekesen oldalra billentve - pont ahogy Zsófi is szokta - ám az emlékektől megbódult fiú, sokára készült előállni a válasszal, így ajkát biggyesztve, a levegőbe legyintett. - Nem érdekes, gyere utánam, itthon van!

Te jó ég! Itthon van! Találkozni fogok vele!