Csillaghullás

                                22.

 - Nagyon gyorsan tüntesse el innen a sátorfáját, maga szarházi, különben hívom a rendőrséget! 

         A néhol selypítő, ám annál is élesebb hang, mélyen besüvített Rudolf fülén és ahol csak tudta, kétségbeesett érzésekkel töltötte teli.     Összerezzent és tehetetlenül hallgatta végig, ahogy az ismeretlen idős hölgy, mindenféle fűnek-fának lehordta őt s még ráadásul jól meg is fenyegette, a rendőrségtől kezdve, a nagybeteg favágó testvéréig.      A leginkább, akkor merült fel benne a menekülési szándék amikor a néni egyre jobban kezdett kihajolni az ablakon, rövid ám konyhás hölgyekhez méltó vastagságú karját legyintgetve, arcon próbálta csapni az ifjút.    Miután azonban rájött hogy ez lehetetlen, tovább folytatta a rendőrséggel való fenyegetőzését és visszabújva az ablak mögé, a telefonjáért indult. 

Na, akkor ez kapufa!

         Rudolf szemlátomást, nagyon gyorsan eltűnt a helyszínről. Mondhatni, elfutott, át a másik oldalra és előhalászva zsebéből a kulcsot, pánikszerűen besietett a házukba.   Érdekes, itt sokkal gyorsabban tudta szedni a lábait mint az edzésen.    Alig két percbe telt, mire Barbiék házától, eljutott egészen az ő házukig.   Lehetséges, hogy ha ezzel a vérszomjas nénivel jelent volna meg az edzésen, most Flórián bácsi, örömkönnyeket hullajtva tapsolná meg a kiváló teljesítményéért. 

         Az előszobába érve, lerúgta magáról a cipőit, sporttáskáját pedig a lábai elé dobta.    Kellemetlen vészjósló gondolatai, akármennyire csak tudták, beékelték magukat a fejében, s rosszabbnál rosszabb kombinációkat játszottak le a fiúnak.     Hirtelen, semmi másra nem tudott gyanakodni, csupán arra, hogy házat téveszthetett.   Ám, ha ez így van, akkor felettébb elszomorító, hogy Cegléden, minden idős néni, rendőrséggel való fenyegetőzéssel fogadja a vendégeket. 

        Legalább szólalt volna meg, vagy csak annyit mondhatott volna legalább, hogy Barbit keresi, nem pedig félénk módon felveszi a nyúlcipőt. Ennyit a továbblépésről!     Hiába szedi össze magát az ember, ha van egy vérfarkas leszármazott nagyi, aki belerondít mindenbe!

A tanácstalanság és az elkeseredés, később haragként kovácsolódott össze benne.     A konyhába lépett, ahol édesanyja a levest kavargatta a gázrezsó felett.    Rudolf sem tudott volna madarat fogni, a jó kedve láttán, ám édesanyja feltűnően csendes volt, ami nyomban szemet szúrt neki.

 - Szia, anya - köszönt neki Rudolf, majd a hűtőbe nyúlt az ásványvizes palackért.

Erika mosolyogva fordult, fiához a fakanalat az előkészítő pulton lévő kistányérra helyezve.

 -Szervusz, Rudolf! - sóhajtotta, mosolya ellenére csekély lelkesedéssel a hangjában. - Milyen napod volt? Hogy ment az edzés?

A fiú, grimaszolt ezzel összefoglalva a sikertelenségét, mire Erika kérdően tekintett rá.

 - Ment már jobban is - tette hozzá Rudolf, háttal nekidőlve az edényekkel teli vitrines szekrénynek. - Egész idő alatt fojt az orrom, alig kaptam levegőt, de azért fussak le húsz bemelegítő futást!

 - Húszat? - nézett rá, nagy szemekkel Erika, mire fia megitta az első pohár vizet, a levegőbe legyintett.

 - Na, jó csak nyolcat, de nekem húsznak tűnt!

 - Mert nem vagy kondiban, fiam - jegyezte meg, "így jártál" értelmezésnek is érthetően Erika és elfordult, tovább folytatva a leves készítését. 

Rudolf visszahelyezte a hűtőbe az ásványvizes palackot, majd édesanyja mellé sétált. Az asszony, valóban nem volt a tőle megszokott formában. Hangvitele alapján nyugtalan, s kissé szomorkásnak tűnt. Nem szokott ilyen lenni.

- Minden rendben? - nézett rá sajnálkozó tekintettel Rudolf. 

Erika felnézett rá, mintha még csak most vette volna észre igazán, hogy más is van bent rajta kívül a konyhában.    Mosolygott, majd a fejét rázva igyekezte fia tudatása adni, hogy nyoma sincs problémának.    Persze, Rudolf sejtette, hogy ez a hirtelen mosoly, fejcsóválás, csupán álca. Hiszen még ezeket sem szokta édesanyja alkalmazni.     Sosem rángatja a fejét, ha valóban téves gyanakvással vonják kérdőre, majdnem hogy felháborodik, nem pedig bólogat, mint valami fakopáncs.

 - Lassan készíthetsz tányérokat, kész az ebéd! Szólnál Rékának?

 - Anya - szólította meg, Rudolf aki egyáltalán nem figyelt az asszony nemrég elhangzott szavaira. Megvárta míg édesanyja szembefordul vele, és azt is, hogy azzal a tekintettel nézzen farkasszemet, ami valóban Erikát tükrözi. - Van valami, amit nem mondasz el?

Erika hosszan sóhajtott, míg végül az ajkára harapott és úgy látszott, mintha megszólalni készülne, ám a hang nagyon nehezen akart kijönni torkán.  Ha jött is, csak egy-két szó, melyekből Rudolf, képtelen volt értelmes mondatot kivenni. 

 - Norbi, nem jött? - lépett be a konyhába váratlanul Réka. A kék szemű lány hirtelen megjelenésétől, mindketten ijedten rándultak meg. Erika tehetetlenül csóválta meg a fejét, míg Rudolf bosszúsan tekintett húgára.

 - Nem, mert haza kellett mennie, de kérte, hogy adjam át, hogy szeret és sajnálja hogy nem lehet veled - hadarta, alig érthető gyorsasággal Rudolf, míg vele szemben Réka szinte semmit nem tudott megjegyezni ebből.

 - Hallod, igyál már valamit, vagy öntsél magadra egy kancsó vizet, de nekem lassabban beszélj, világos? - utasította neki Réka, ezzel jobban dühbe hozván bátyját.

 - Mon-dom, ha-za kel-lett men-ni-e, de kér-te, hogy ad-jam át,  sze-ret és saj-nál-ja, de ma nem tud ve-led len-ni! - szótagolta Rudolf, míg vele szemben Réka savanyú arccal értelmezte a furán hangzottakat. Persze, ezúttal sem bírta ki, megjegyzés nélkül.

 - Te, lehetnél az új robotzsaru!

 - Te, pedig az új harisnyás Pippi!

Erika dühösen felmordult.

 - Elég, hagyjátok abba! - majd egyenként a gyerekeire szegezte, mérges tekintetét. - Muszáj folyton egymás torkát szorongatni? Nem tudnátok egyszer az életben, békésen meglenni egymás mellett?

Majd egyenesen szembefordult Rudolffal, mindkét kezével a fiú mögött lévő szekrényre mutatva.

 - Téged, megkértelek szépen arra, hogy vegyél elő tányérokat! Erre mit csinálsz? Neki állsz bunkón viselkedni a húgoddal! 

Majd elfordult, egyenesen Réka felé, aki már akkor felháborodva tekintett édesanyjára, mielőtt bármi hang kijöhetett volna Erika torkán. Jól sejtette, ő sem úszta meg szárazon.

 - Neked, meg miért kell mindig úgy beszélned a bátyáddal, mintha kutya lenne? Annak látod? Nem gondolod, hogy ennyi idősen, már kicsit felelősség tudatosabban kellene beszélned? Legalább a családoddal, kislányom! 

Réka koránt sem tűrte olyan hősiesen a leszidást mint Rudolf. Arcán nyomban vörösség árasztotta el, melyet hirtelen sarkon fordulás és a konyhából való azonnali távozás követett. Még a lépcsőn, felfelé való dühös lábdobogásait is lehetett hallani. 

 - Szépek vagytok, mondhatom - fordult a gázrezsó fölé Erika. Ilyen bosszúsnak még egyik gyereke sem látta. Rudolf, aki még ha nyúzottan is, de feljegyezhette, hogy elfogadhatóan helytállt, egyszerre kettő lekiabáláson is.