Csillaghullás

                                  21.

    A bemelegítő futások után, gimnasztikai gyakorlatok következtek.  

  Talán a hosszadalmas otthon ülés, vagy talán a kellemetlen, hideg idő az oka, de Rudolf a pár kör lefutása után, úgy érezte mintha egyszerre három bajnoki meccset játszott volna le.     Minden egyéb zavaró tényező, ami csak érhette, hátráltatta az edzésben.       A nátha tünetei, orrfolyások, enyhe szédülés ám ami a leginkább legyengítette, az maga a mozgás volt.    Hiszen alig futott néhány kört, s már is össze tudott volna esni a pálya közepén.      Tisztában volt vele, hogy mindezt minek köszönhette. 

            Ám a megfázás és a gyors kimerülés miatt, közel sem tudta olyan aktívan kivennie részét az edzésben, mint amennyire csapattársai.   Mégis, igyekezte minden erejét összeszedni és amennyire csak lehetett, felzárkózni a többiek mögé.      Kifejezetten a zavaros levegővételeivel volt a legnagyobb problémája.      Egy darabig még bírta az orrán venni, ám az miután bedugult, a száján kapkodta be a hideg levegőt, végül csapattársai figyelmeztették, a helytelen levegővételére. 

           Reménykedett abban, hogy egy nap alatt ki tudja pihenni a náthát, újult erővel visszatér a pályára és kiemelkedő teljesítményével, lenyűgözheti az edzőjét.      Sajnos, az idei első edzése, koránt sem volt olyan kiemelkedő, mint amennyire elképzelte.      Sőt, még ha összeszorított ököllel, fogcsikorgatva is igyekezett, akkor sem tudta kihozni magából azt a gyorsaságot, mint amilyet általában teljesít.      Olykor, lopva a pálya szélére pillantva, összeakadt a tekintete Flórián bácsival.     Már akkor sejtette, hogy az idős edzőnek is feltűnt, visszaesett teljesítménye s ezzel együtt, ennek okával is tisztában lehetett.

Az edzés végén, - ami még ha az első is volt neki ebben az évben - ez egyszer hálás volt érte, hogy véget ért.      Erőtlenül, teste mellett lógatva kezeit, vette az irányt az öltözőbe.      A pálya szélére érve, Flórián bácsi állt, hátra csapott karokkal, s a tőle megszokott módon, összehúzott szemekkel.

Rudolf felemelte a fejét és az idős edzőjére nézett. Legszívesebben elásta volna magát a föld alá, minthogy belenézzen azokba a tapasztalt, barna szemekbe. 

 - Sajnálom - bökte ki egyszer csak Rudolf, hiszen semmi mást nem tudott ezen kívül mondani. 

Flórián bácsi, azonban elégedetten mosolygott rá. Persze, ettől ő még csak rosszabbul érezte magát, lelkiismerete annál jobban kezdve marni belülről.

 - Látom, rád fér némi regenerálódás, fiam! - húzta össze jobban a szemeit, már olyannyira, hogy Rudolf csak két borzolt szemöldököt látott azok helyén. - Jó forró tea, meleg ágy, azután már visszatérhetsz! Jövőhét vasárnap számítok rád!

Rudolf tisztelettudóan bólintott.

 - Részt akarok venni az első bajnokin! Sőt, mi több, gólokat is akarok szerezni!

 - Nagyon helyes! - biccentett, Flórián bácsi, majd az ifjú vállára csapott. - Jól tetted, hogy visszajöttél! Tudod, nem babaruha ez fiam, hogy ha tetszik jövök, ha nem tetszik nem jövök! Mert ha így látod, az bizony helytelen! Ugyanez van a párkapcsolattal is! Teljesen mindegy, hogy jóba vagyok vele, rosszban vagyok vele! Szeretem vagy nem szeretem? Szeretem! Kész! Akkor ott vagyok Vele, ha jó, ha rossz! Érted?

Hogyne érteném, Flórián bácsi! Sajnos, nagyon is értem, miről beszél!

Rudolf kókadt arccal bólintott.

 - Te neked arany lábad van, fiam - tárta szét, vastag karjait az idős edző. - Ha ezeket a lábakat, nem tartod formában, akkor értéktelenné válik! Mint a forint, manapság! 

Erre halvány, huncut mosoly jelent meg arcán, melynek formáját később Rudolf is felvette arcára.

 - Na, menj zuhanyozni aztán jó pihenést! - bokszolt bele a vállába, Flórián bácsi majd egy darabig néma csendben nézte, ahogy játékosa lomha mozgással koslatott az öltöző felé. 

         Rudolf az öltözőbe való belépés után, elővette a zuhanyozáshoz alkalmas kellékeit a sporttáskájából.      Körülötte, csapattársai már sokkal nagyobb hangerővel vitatkoztak arról, hogy jövőhét végén mikor és hol találkozzanak, mielőtt vonatra szállva, Pestre indulnak.      Mind akárhányszor Kádas megszólalt, Balogh és Vilmos figyelmeztette, hogy őt a nem létező guminőjéről és a meccsre való el hozatala mellőzéséről.     Ha a mai gyenge teljesítményért nem is, de legalább a társak nyújtotta, kiváló hangulatért megérte eljönni.

        Lezuhanyozott, felöltözött, elköszönt a társaitól majd kikísérte Norbertet a buszmegállóba.     A szőke fiú, szomorúan szállt fel a sárga járműre, ám előtte többször is barátjára tudatára adta, hogy adja át Rékának hogy szereti, és sajnálja hogy ma nem lehet vele.      Rudolf tudomásul vette Norbert kérelmét, megígérte hogy mihamarabb átadja neki az üzenetet.     Általában ilyen rosszkedvű volt, ha haza kellett mennie Tápiószelére.    Elvégre, nem a legnyugodtabb körülménye ötvözték a családját.    Sportot űzve a mindennapi veszekedésekből, a piálásokból, nem csoda hogy Norbert gyűlölt hazamenni. 

Miután elment a busz, Rudolf is hazafelé vette az irányt.

         Azaz, nem egészen a házukig, hanem Barbiék felé indult.    Szerencséjére, meg tudta jegyezni a házukat, még ha sötét is volt aznap és már akkor szédült a fejfájdalmától.    Különös érzésben volt része.    A szíve olyan hevesen dobogott, mintha egy hajó oldalára kiszegelt pallóra állították volna, alatta tengerben úszkáló cápákkal, akik epekedve várták a landolását. Bár, nem mintha eddig része lett volna, ehhez hasonló kalóz botrányokban, de a "pánik" kifejezésen kívül, pillanatnyilag nem tudta máshogy megnevezni szíve zavaros dobszólóját.     Barbi csodaszép lány volt.     Vagy talán inkább egy angyal, akit azért bocsátottak a Földre, hogy gyönyörével, elkápráztassa a férfiakat.      Még most is kirajzolódott előtte az a tengerkék szeme, rózsaszín ajka s alaposan lebarnított bőre, amitől olyan különlegesnek rikítottak a szemei. S ahogy nézett velük.     Mélyen beásta magát mások tekintetébe, s bentről folytatván szívük bódítását.     Bizony, ilyen volt ez a lány.     Bárki is tette, varázslatos erővel ruházhatta fel, melynek köszönhetően, egy szempillantás alatt, le tudta nyűgözni a férfiakat.     Rudolfnál legalábbis azonnal bejött. 

          A gyönyörű lány háza elé érve, s annál bizonytalanabbul tekintve a sötétzöld kapura, kétszer becsengetett.    Nem hagyott időt magának arra, hogy alaposan átgondolja, vajon akarja-e ezt, vagy inkább menjen haza és foglalkozzon akármivel, csak ne a csajozással.    Nem.    A mélázások ideje már lejárt.      Talán egy órát feküdt, a jéghideg betonon eszméletlenül, s ki tudja, mi lett volna ha ez tovább tart.     Akkor, azután hogy felébredt, tudta hogy ez az életforma nem mehetett tovább. A továbblépés már itt van a sarkában és úgy hívják hogy Barbi.

          Azonban, legnagyobb bánatára, nem a szőke lány nyitott neki kaput, sőt, nem is a kapu nyílt meg előtte, hanem attól a legközelebb lévő ház ablaka.   Egy kócos, ősz hajú, szemüveges idős néni hajolt ki rajta.     Nagy szemeivel, melynek nagyságát nem csak a szódás szemüvegének köszönhette, olyan alaposan megvizsgálta Rudolfot, mintha egy élő kenguru ácsorgott volna a ház előtt, erszényében egy "Sok szeretettel, Ausztráliából" táblával.    Rudolf tisztelte az időseket, így már nyitotta is a száját a köszöntésre, ám a néni azonban megelőzte.

 - Nagyon gyorsan tüntesse el innen a sátorfáját, maga szarházi, különben hívom a rendőrséget!