Csillaghullás

                                  20.

         A péntek délután zajló fociedzést megelőzően, a csapat ifjú játékosai, kisebb megbeszélést tartottak az öltözőben.    Ám a téma, korántsem az éjszakai szórakozásról, vagy a spanyol labdarúgó bajnokságról, hanem a jövőhét vasárnap történő, Magyarország és Görögország felnőtt válogatott labdarúgó, Európa bajnoki selejtező volt.      A mérkőzést Pesten, a Puskás Ferenc Stadionban tartják, idő szerint pontban este nyolckor. 

         Az öltözőben, számtalan kedvező, azaz kedvezőtlen kimenetel elhangzott már a mérkőzésről.     Míg a fölényes győzelmet jósló Tímár, sima 2:0-ás végeredményt mondott, addig vele szemben, Balogh gorombán legyintgetett, majd egyéb kelletlen hozzáfűzések kíséretében, hívta fel társai figyelmét, hogy nem éri meg bizakodni, mert sima vereség lesz a görögök elleni meccsen. Ezután, persze már egyre bátrabban merték kinyilvánítani a véleményüket, voltak többféle megszólalások és annál csavartabb kombinálások, melyek vagy a magyar csapat előnyéhez, esetleg hátrányához vezethetnek. 

         Mindenesetre a tétmérkőzésig még több mint egy hét volt hátra.

 A hosszadalmasra sikeredett öltözködésük közben, szinte fel se tűnt nekik, hogy a jobbszélső csatár, Csikós Rudolf ezúttal is hiányzik. Az viszont, annál is inkább, hogy Norbert sem jelent meg.

 - Biztos elkapta, a barátjától az edzés undort - vonta meg a vállát Balogh, majd tekintett a padon, két üresen hagyott helyre, ami általában a két jó barát helye szokott lenni. - Megszokhattuk volna már!

 - Az rendben, hogy Rudolf se, de Norbert se? - ráncolta a homlokát a kakastaréjra hasonlító frizurájú Tímár, míg vele szemben Vilmos, ingerülten szegezte társaira a tekintetét, baseball sapkája alól.

 - Mi lenne, ha inkább csipkednétek magatokat, mert már egy órája öltöztök! 

 - Jól van, nyugodjál már le, mit idegeskedsz? - háborodott fel mellette Balogh, ám a nála jóval magasabb kapus, inkább nem vett róla tudomást, hanem a távolabb álló, Tímáron tartotta tekintetét, aki tovább folytatta duruzsolását, ezúttal Kádárral. 

 - Idegeskedik, mert a barátnője nem engedi a meccsre! - szólalt meg Kádas, aki nem sokkal vicces beszólása után, már húzta is be a nyakát, a kapus keze lendítése láttán. 

 - Nekem legalább van, és nem gumiból, mint neked! - vágott neki vissza Vilmos, amire Balogh kivételével, mindannyian felnevettek, még a nyakát behúzott Kádas is.

 - Hallod, Kádas elhozhatnád a meccsre, biztos rágerjednének a görög szurkolók! - hallatszott Bernáth mókás javaslata, amire még Balogh is elengedett arcán egy enyhe mosolyt.

 - Persze, hogy aztán megint megbüntessék emiatt a Labdarúgó Szövetséget, aztán meg jöhetnek megint a zárt kapus válogatott meccsek - lázadt fel, teli torokból a középpályás, aki egyik pillanatról a másikra vesztette el humorérzékét. - Így is, annyit szigorítanak már, lassan azt is megszabják, hogy milyen színű ruhában lehet szurkolni!

 - Ez egyértelmű - vonta meg a vállát, egykedvűen Vilmos. - Mint amilyen színű a guminőd!

 Míg jó néhányan elfojtott kacajjal díjazták a magas kapus beszólását, Kádas félbehagyta stoplis cipője befűzését és nagy fekete szemekkel, nyújtotta ki nyakát Vilmos felé.

 - Miért, neked milyen színű a barátnőd?

Erre Vilmos, továbbra is uralva gúnyos vigyorát az arcán, könnyelműen válaszolt, csapattársának.

 - Szájba váglak színű!

Tímár, Bernáth és Kádár torkuk szakadtából nevettek, mellettük a padon, Kádas, akinek azonban esze ágában sem volt nevetni, néhol neki is megremegett az ajka. 

- Gyerekek, gyerekek csak semmi viszály, jó? - lépett közéjük, színpadias mozdulattal Tímár, lapátméretű tenyereit a magasba emelve. - Tartogassátok az energiátokat a jövőheti bajnoki meccsünkre! Vagy a holnapi szurkolásra!

- Kádas, ha el mered hozni holnapra a guminődet, ott verlek agyon a szurkolók előtt! - figyelmeztette Balogh, a fűzőbogozásban elakadt középpályást, mire az sértődötten vágta le maga elé stoplisát.

 - Állítsátok már le magatokat, nincsen guminőm, világos?

Tímár, kinek a tenyere valóban akkora volt, amekkorában egy narancsot is el tudott volna rejteni, szórakozottan eljátszotta az általuk elképzelt szexuális célokra használt kelléket, aki döbbenten veszi tudomásul, hogy gazdája letagadta. Kádas pedig, aki egy darabig béketűrő néma csendben figyelte a cingár testalkatú gyerek előadását, egy pillanatra a nyitott ajtóra szegezte tekintetét, s mikor sokkal nagyobbra nyitott szemeivel rajta is hagyta, ezáltal a többiek figyelmét is felkeltette.

 - Nem hiszek a szememnek! - rebegte az imént kigúnyolt középpályás. 

   Mindannyian döbbenten meredtek az ajtóra.

     Amikor Norbertet látták közeledni, értetlen szemeiket egymás felé, majd utána Kádasra szegezték, érdeklődő vállvonogatásukkal pedig igyekezték kifejezni azt, hogy ebben ugyan mi volt olyan hihetetlen.     Elvégre, kissé túlzás lenne, ha egyetlen hiányzása után, már a tápiószelei focistát is hasonlóan várnák, mint a messiást.     Ám, mikor a magas, szőke fiú mögött belépett még valaki, arra már nem csak a szavuk, de még a tekintetük is jéggé dermedten, mozdulatlan maradt.

      Majd egyenként, felálltak a padról, jóformán vigyázz állásba fogadva az újonnan jött tagot.    Arcuk sok mindent elárult, többek között döbbentségüket lehetett a legjobban felismerni.    Ám az ablakon át, bevilágító nap aranyló fénye, néhol még gyermekkorból fakadó örömöt is megvillantott rajtuk. 

Semmi kétség afelől, amit láttak, azaz akit láttak betévedni az ajtón.    Mert az a 196 centi magas, frissen nyírt frizurájú, simára borotvált képű, mindenféle önbizalommal megtelt, mosolygós fiú, nem volt más, mint Csikós Rudolf.

 - Gyerekek, én képzelődöm - sóhajtozta, Vilmos aki gépies mozdulattal indult el a frissen érkezett Rudolf felé. Hosszú karjait maga elé nyújtva, úgy mint ahogy mögötte a többiek, akár egy zombi csapat, akik lassan közelítik meg áldozatukat. - Én, most komolyan azt a semmire kellő gyereket látom, aki itt áll előttem?

Erre Rudolf megveregette a feszülten álló Norbert vállát, elismeréssel a hangjában.

 - Igazad volt, a lelkesítő bókjaikkal kapcsolatban!

     Mielőtt azonban folytathatta volna mondanivalóját, a csapat összes jelenlévő tagja körbevette Rudolfot.       Ölelgették, két tenyerük közé véve újonnan megnyírt fejét, majd játékosan a gyomrába bokszolva köszöntötték.

        Még Balogh is kimutatta, felszabadult örömét, melyet eddig nem nagyon osztott meg senkivel.      Odalépett a nála magasabb, - bár nála mindenki magasabb - fiúhoz és felemelve karját, a hóna alá fogta Rudolf fejét, míg a másik kezével a feje búbját kezdte dörgölni.     Egyenként mindenki kinyilvánította személyes köszöntését neki, ám Balogh mutatványánál, semelyik sem volt rosszabb. 

         Sőt, amiért leginkább hálás volt, hogy nem zúdítottak a nyakába, az a hosszas hiányzásának az oka volt.     Emellett, még csak annyit sem ejtettek meg kérdésképpen, hogy merre volt eddig, vagy mi történt vele, tehát ebből következtetésképpen le lehetett szűrni, hogy bizonyára rengeteget beszélhettek távollétében a hiányáról s annak érthetetlen okáról.     Ebben valószínűleg benne lehetett Norbert és esetleg még Flórián bácsi keze is, akik mesterien igyekezték elsimítani a játékos társak által felhozott kérdéseket, hihetőbb tényekkel, melyek hatalmas falként védték Rudolfot.

          Ám, ami a leginkább hiányzott Rudolfnak, az a társakkal együtt, a pályára való kimenetel.    Ragyogó idő volt odakint.    Bár, még hideg volt és a szél is fújt, ám a Nap sugarai meglepetést hozva mindenki számára, gyönyörű fényével, teljes egészében beragyogta a házakat.      Amint a puha gyep érintette stoplis cipőjének a talpát, azon nyomban lángra robbant a szívében valami.    Egy része az, ami már nem lehet örök, ám a másik, ami mindig is ehhez a focipályához fűzte, mindent elsöprő akarattal ruházta fel.     Itt érezte igazán, ki is Ő valójában.     Egy focista.      Aki szereti ezt a sportágat, mert itt mutathatja meg igazán, mire is képes! Rettenetesen bánta, hogy eddig nélkülözte az edzéseket!

       Flórián bácsi, elégedett mosollyal az arcán jelent meg a pálya szélén. Alig látható szemeit a napfény miatt összébb húzta, míg vastag szemöldöke mögé takarva, egyenként végignézett játékosain.     Természetesen megakadt a tekintete Rudolfon.       Mosolya pedig egyre jobban kezdett szélesedni. Általában nem szokott személyes megjegyzéseket elengedni a csapat előtt, ám az alkalom kedvéért, most az egyszer ő is megengedhette magának.

 - Üdvözöllek, újra a csapatban!