Csillaghullás

                                    2.

  Vasárnap ebéd előtt, felöltözött és a focilabdájával a hóna alatt a CVSE pályára indult.  Kihalt volt a sportpálya, csak a portás támaszkodott a bódéban, a tévét bámulva. 

    Immár a friss levegőn sokkal jobban érezte magát, Bár önfájdító gondolatai nem mintha nem kínozták volna továbbra is, de a gyenge őszi szellő valamelyest kitisztította a fejét.

    A pályára lépve, szembeállt az üres kapuval, letette a labdát a tizenegyest jelző fehér pontra, és néhány lépéssel hátrébb vonult.   Jóleső lüktetést tapasztalt a mellkasában.   Felnézett az üres lelátóra, majd maga köré, azután pedig vissza.   Ez az ami a legjobban kellett neki: nyugalom.

Azzal nekifutott a labdának és a jobb belsővel pont az üres kapu közepébe lőtte a játékszert, ami egy röpke pillanatig még fennakadt a hálón, majd később a puha fűre hullott.

     A meccseken mindig belőtte a tizenegyeseket, mint ahogy most is.   Imádott tizenegyest lőni, de a sikerei ellenére, meg tudta érteni azokat a játékosokat, akik messze elkerülik az ilyen alkalmakat.    Hiszen ez hatalmas kockázattal jár. Itt ennél, a lövés elvégzésénél,  nem csak azzal kell tisztában lenni, hogy a labda a hálóba kössön ki, hanem több mindennel.    Egyrészt a játékosnak, önmagával kell megbékélnie.    Elszántsággal és kegyelmet nem tűrő szempárral találkozván sem szabad kételkednie. A többivel már nem kell foglalkozni.

    Kihalászta a labdát a hálóból és lábával visszapofozta a tizenegyes pontra. Ismét nekifutott, de ezúttal jobb külsővel találta el.  A labda jobb oldali irányba pördült és kissé súrolta belülről a lécet, de bement. 

   Ám annak ellenére, hogy ismét belőtte a tizenegyest, legyőzve ezzel a gondolatait, a kapust, de hol az öröm?  Sehol!   Nem érzett semmit elégedettséget, csak nyomasztó fájdalmat, ami eltávolította azt a kellemes lüktetést a mellkasából. Miért? Miért tér vissza mindig?

     Harmadszor is kihalászta a labdát és visszagurította a tizenegyes pontra. Lépteiben érezte azt a bizalmatlanságot, amit utoljára akkor tapasztalt, amikor hosszú hónapokra kidőlt a térdfájdalma miatt.   Emiatt, visszaesett focitudással,egymás után érték a baklövések.   Most újból ezt érzi.      Nekiufott a labdának, ezúttal jóval nagyobb lendülettel, s ellőtte a játékszert. Már nem emléhezett rá, hogy külsővel vagy belsővel tette meg, lényegtelen volt, a labda súrolta a kapu felső lécet és nagy ívben fölé szállt.   Így nem belüről a hálóban, hanem attól kintebb a mögötte lévő hatalmas kerítésfalon csattant a labda. 

A sikertelen lövés után, elégedetlenül a fejét csóválta, majd a labda után indult. A kerítést elérve, hirtelen a bejárati kapuhoz irányult a tekintete. Nem véletlen hiszen állt ott valaki.    Norbert volt az.

     A hosszú, szőke hajú fiú, zsebrevágott kezekkel állt és ha minden igaz, láthatta mind a négy lövését.   Még az utolsót is.    S minden bizonnyal ezért ülhetett markáns arcán, tapasztalt mosoly, amelyet általában a mesebeli bölcsek szakálla mögött látni.     Rudolf messziről intett barátjának, aki azonnal visszaintett neki, majd odasétált hozzá.

 - Örömmel látom, hogy végre erőt vettél magadon a kimozdulásra! - hagyta jóvá Norbert, barátja óriási változását.

Rudolf néhány lépésseé hátrálni kezdett a labdától, s a lövés előtt felnézett Norbertra. 

- Még nem gyógyultam meg teljesen!

Azzal nekirontott a játékszernek s elhatározta, hogy ezúttal jobb belsővel célozza meg. Az mindig beválik. Ezúttal azonban mégsem. Ahogy eltalálta, a labda érthetetlen módon bal oldalra csavarodott, és az oldalsó lécnek csapódott. Már másodrszorra vétett. Amikor felemelte a tekintetét, Norbert együtt érzően vonta meg a vállát. 

 - Ha így folytatod, kórházba fogsz kerülni!

Miután visszaterelte maga elé a labdát, sértődötten vonta meg a vállát.

 - Miért, hogy folytatom?

S ekkor jöttek tőle a megszokott őszinte szavak.

  Ugyebár mind Rudolf ellen szóltak, s újból próbálták vele megérttetni, hogy nagyon  nem jó dolog az, amit csinál magával. Ám azért is meg kell hallgatni persze.

- Egy egész hétre bezárkózol a szobádba, enni-inni ki sem jössz, csak zokogsz és hibáztatod magad a múlton!

Alig várta, hogy barátja befejezze az általa elnevezett fröcsögéseit és végre elrúghatta a labdát. Ezúttal bement, de üres kapura ez egyáltalán nem jelentett nagy dicsőséget.

- Ha egyszer én tehetek róla - tárta szét a karjait, mire Norbert flegmán a levegőbe legyintett. Nem tudta elviselni, amikor a legjobb barátja, megint önsajnáltatni kezdi magát.

- Egy nagy fitty fenét! Rudolf, hányszor kell még elmondanom? Vagy egyáltalán kit kérjek meg, hogy megértesse veled? Erről nem Te tehetsz!

Hiába a sok szép közös emlék, hiába legjobb barátok, de a megállás nélküli fröcsögéseivel csak dühre buzdítja és ingerből adódó fogcsikorgatásra.

 - Nem kell megkérni senkit! - s ekkor elrúgta a labdát a kapu mellé, a kerítésfalhoz, hogy sokat kelljen sétálnia érte. - Mert majd az idő bebizonyítja nekem!

Norbert sem szándékozta sokáig kordában tartani az indulatait. 

 - Az idő? - rángatta a szemöldökét. - Te most szórakozol velem? Nézz már magadra, tíz kilót fogytál! Mire az idő bebizonyítja neked, már lassan elfogysz!

Rudolf egy darabig felbőszült barátján tartotta a tekintetét, mindaddig amíg oda nem ért a labdához.  Utána erősen belerúgott, ami az ellenkező irányba elszállt. 

Norbert keserűen a fejét csóválta.  Gondterhelt sóhajai közepette, megjegyezte magában, hogy már nem sokáig lesz türelme Rudolfhoz.  Ennek a srácnak szakember kell.  Elképesztő, hogy mennyire meg tudja magát kínozni egy szakítás miatt.  Hiába mond valamit, hiába önti ki a szívét, a sok jó tanácsról nem is beszélve. Mind elkerüli Rudolfot. 

Amikor Rudolf odapasszolta neki a labdát, ő rálépett és maga mögé gurította, ezzel jelezvén, hogy semmi kedve most a labdajátékhoz.

 - Miért is jötték ki hozzám? - tette karba a kezeit Rudolf, aki továbbra is kifürkészhetetlenül méregette Norbertet, aki azonban egyre jobban kezdte elveszíteni a türelmét.

- Mert a barátod vagyok, aki segíteni akar neked! 

Rudolf úgy tett, mintha még csak most kapcsolódott volna be a beszélgetésbe. Vállait felhúzván, ajkát értetlenül biggyesztette.

- Miben?

Norbert nagyot sóhajtott.

 - Nézd - kezdte türelmesen - Megértelek! Egyszer meghoztad életed legrosszabb döntését, ami miatt most felfordult benned minden!  Hagyod magad emésztődni! Ismerlek már, tudom hogy ilyenkor neked, még egy batári bíztató szó is ellenségesen hat rád, függetlenül attól, hogy ki mondja, az édesanyád, vagy én!   De most rövid leszek! Hagyd abba, Rudolf!  Hagyd abba a kapcsolatodon való merengést! Felejtsd el, az zátonyra futott, és okkal! Ne akard, hogy újrakezdődjön! Láttam mennyit szenvedtél, s higgy nekem, hogy ha nem szeded össze magad, és kibékülsz vele, később sokkal többet fogsz! S ha továbbrasem hiszel nekem, gondolj bele abba, hogy ezzel talán Zsófinak is könnyebb lesz! 

    Ezidő alatt, míg Norbert őszintébbnél őszintébb szavai hallatszódtak, az érzés egyre inkább csak erősödni kezdett Rudolfban.   Az érzés, miszerint Ő neki senki másra nincs szüksége, csak arra a lányra, akibe teljes szívéből beleszeretett. Akivel később számtalan vitába keveredett. Akinek egyszer azt mondta, hogy a haverjaihoz indul, s közben a volt barátnőjéhez ment.   Mindenek ellenére érzi, hogy még mindig szereti Zsófit.  S bizony Norbert szavai ezúttal is messze elkerülték.

- Te mit gondolsz, én mit érzek legbelül?- nézett rá érdeklődően, míg vele szemben Norbert, aki már most tudta, hogy tanácsai ezúttal is süket fülekre leltek, holtsápadtan a fejét csóválta.

- Azt hogy még mindig szereted!

- Úgy van - bólintottrá azonnal, ezzel alaposan elkeserítve barátját. - Hoztam egy döntést, ami életem legnagyobb baklövése volt! Mert nem gondoltam arra, hogy ezt amit most kell átélnem, nem fogom tudni kibírni!

Ekkor Norbert kikelt magából - s ezt Rudolf hasonlóképpen fogadta, ahogy egykor Zsófi dühkirohanását is. 

 - Négy fal közé bezárkózva, jó hogy nem! - intett a messzi távolba, heves és kapkodó mozdulatokkal. - Feleslegesen vesztegeted az idődet és az energiádat a fájdalmaidra, mi a francnak? Mondjuk kezdj mindent előlről, ismerkedj meg új lányokkal és járj be edzésekre!

Nem akarta tudomásul venni az intelmeket, pedig akármennyire is nehezére esett, a lelke mélyén tudta hogy ezt kellene tennie. Arcát azon nyomban eltorzította a keserűség, kedvét szegte az igazság, ami most rettentő kellemetlenül érte. Ám akkor sem akart engedni neki.

- Te ezt nem értheted! - rángatta a vállát. - Hiába akarsz mellettem állni, de ebbe te magad sem tudsz segíteni! Ugyanezt mondtam anyának is!

Azzal elindult felé, de nem azért hogy kezet fogjon vele vagy egyéb, hanem hogy visszahozza a labdát. Norbert reménykedett abban, hogy barátja közeledése, valamely józan elhatározásból fakad s most közelebb érve, végre bevallja neki a szemébe, hogy igaza volt. Talán el tudta érni azt, hogy Rudolf belássa, hiba volt annyiszor bezárkóznia és önmagát hibáztatnia. Sajnos ez nem történt meg. Rudolffal soha nem lesz ilyen könnyű megérttetni az igazságot. Ez a fiú önző, nem érdekli más véleménye, csak az hogy neki igaza legyen. Nem tanul soha semmiből. 

- Szóval ennyi? - szólalt meg csalódottan Norbert, látva hogy barátja ugyanúgy ellabdázgat egymaga, mint azelőtt. - Ezzel el is küldesz? Megnézed, ahogy elhagyom a pályát, rúgdalsz még párat, aztán hazamész és újból magadra csukod az ajtódat? Legyen! Te ilyen vagy és sosem fogsz megváltozni! Remélem az idő, tényleg bebizonyítja neked, hogy ki is vagy valójában!

     Erre sarkon fordult és köszönés nélkül elhagyta a pályát.

 Rudolf szó nélkül nézte végig a távozását, pont ahogy Norbert állította. Tehát ha az ember rájön arra, hogy sok-sok veszekedés után is tudja szeretni a barátnőjét, akkor annak már semmi értelme?  S ha mégis, akkor egy baráttal kevesebb lesz neki?   Fura szabályokkal teli világ ez!