Csillaghullás

                                 17.

   Becsengetett Csikós Rudolf családjának a házába.

     Hamarosan valaki ajtót fog nyitni neki.    Vagy Erika, vagy Réka, vagy pedig, Rudolf. Bizonyára nagyon álmosak lesznek, hiszen kora reggel, vagy éppen az iskolába készülve, nem lehet mindenki olyan felfrissült, mint ahogy most ő, de akkor sem halaszthatja el későbbre ezt a pillanatot.     Itt és most, találkoznia kell Rudolffal. Akkor is, ha bármi verejtékezéssel, vadabbnál vadabb szívveréssel és egyéb kellemetlenséggel járó, belső érzéssel jár.     Itt és most, vagy soha!

- Zsófi! - szólította meg, egy mély férfi hang, ami bizonyára abból az autóból hallatszott, ami most fékezett le mögötte. - Te mit keresel itt? Nem suliban kellene lenned?

Megfordult, s félig elpusztítottan, félig pedig döbbenten tapasztalta, hogy aki megszólította őt.  Erik volt. A saját autójából dugta ki értetlen fejét, testén pedig nem a vörös mentősruha, hanem civil, farmerdzseki feszült. 

 - Én? - mutatott magára, zavarában, mivel mást nem nagyon tudott csinálni. Hol, az imént megnyomott csengőre pillantott, hol pedig a karikás szemű férfira, akinek az értetlenség, jócskán eltorzította arcát. - Csak megnéztem, otthon van-e Petra, de nincs.

Erik egyre értetlenebb fintort vágott az arcán, majd hangja is annyira megnőtt, melynek nagysága, vetekedett egy közúti segédmunkáséval.

 - Na, de hát, nem úgy volt, hogy nulladik órára mégy? 

      Zsófi ejtette a választ, helyette próbálta kordában tartani indulatait, s minél előbb eljutni, a lakóház kapujától, Erik autójának az anyósüléséig.     Annyira felzaklatta a párja nem várt megjelenése, hogy mindezt, megtette alig négy másodperc alatt. Miután beszállt a férfi mellé, fejbólintással utasította az indulásra. Erik azonban még egy darabig, rajta a szemeit és üveges tekintetével, úgy nézte, mintha most látná először. 

 - Ne engem bámulj, hanem menjünk! - rivallt rá Zsófi, majd lopva a sötétbarna kapura nézett, ami még mindig nem nyílt ki. 

       Erik szerencsére felhagyott a lány, ész nélküli bámulásával, és sebességbe rakva az autóját, lassan elindult.     Zsófi a visszapillantó tükörbe nézve, egészen addig tartotta szemeit a mozdulni nem látszó kapun, amíg le nem kanyarodtak egy másik útra.     Sajnos, még csak később sem nyitott senki kaput.       Azonban, a ház földszintjének egyik ablakából, s annak függönye mögül, óvatosan kikukucskálva, Erika mindent látott.      Még ha ez fel se tűnt senkinek, de jól látta, hogy ki csengetett.      Mint ahogy azt is, hogy miért.

- Ki volt az, akinek a házába becsöngettél? - kérdezte Erik, miközben szemmel láthatóan, sokkal több figyelmet szentelt a vezetésnek, mint a várva várt kérdésnek. 

 - Mondom, hogy Petra - ismételte, nyugtalanul Zsófi, aki legalább olyan rémülten tekintett a férfira, mintha egy emberrabló mellett ülne. - Te hogy hogy nem dolgozol?

 - Szabadságon vagyok - közölte hétköznapias hangnemben. - Mondtam neked, még a mobiltelefonod naptárába is beírtad! Ma tartjuk a születésnapomat!

Zsófi úgy érezte, hogy ezzel végleg elpusztították. Hátradőlt az ülésben és feladta mindazt a reményt, amelyet eddig a Rudolffal való találkozásba fektetett. Lehetetlen, hogy újra összetalálkozzanak, ha folyton be van osztva minden ideje, mintha cseléd lenne. 

 - Gondolom, ma megyünk Danihoz is - ejtette ki, szándékos undorral a hangjában annak a fiúnak a nevét, akit a világon a legjobban gyűlölt. 

 - Igen, ma - felelte Erik, továbbra is alaposabb figyelemmel követve a reggeli forgalmat. 

 - Nekem, nincs kedvem!

 - Csak egy óra, az egész! Amúgy is, lesznek ott többen is, nem csak Dani! Felköszöntenek, aztán ott sem vagyunk!

   Mindenesetre, ez a hozzáállás, valamelyest könnyített Zsófi lelkiállapotán. Egyáltalán nem volt kedve Erik társaságához.      Nem mintha, nem kedvelte volna őket, - az utálatos Danit leszámítva - de amikor legutóbb, együtt buliztak, a tőle 7-8 évvel idősebb férfiakkal s nőkkel együtt, szinte nem is akartak tudomást venni róla, úgy viselkedtek, mintha Zsófi, Erik kishúga lenne, akit a szüleik óvva intve engedtek el az éjszakai szórakozásra.     Nem szóltak hozzá, még csak annyit sem kérdeztek tőle, hogy melyik iskolába jár, hanem Eriket faggatták arról, mikor akar felmondani a munkahelyén.      S még, persze hogy ezzel is eltereljék a férfi figyelmét az ifjú barátnője felől, a régi közös iskolás éveiket hozták fel, mígnem a nosztalgiába fulladt Erik, észre sem vette, hogy míg mindannyian remekül szórakoznak, Zsófi magányosan csücsült a diszkó pultja melletti bárszéken.      Nem mintha, feltűnési viszketegség gyötörte volna belülről, de iszonyatosan rosszul esett neki, hogy az éjszaka alatt, egyszer sem vette észre senki, legfőképpen Erik sem, aki sokkal inkább a barátaival nevetgélt és öt percenként kérdezgette, hogy a következő körben, mit isznak. 

- Egyébként, péksüteményért indultam, tudom hogy a kedvenced a pizzás kifli és azzal szerettelek volna ébreszteni - szólalt meg Erik, hosszas csend után. 

 - Ez kedves tőled - érkezett a halk vélemény nyilvánítás Zsófitól. 

 - Nézd, sajnálom ami tegnap este történt, nem akartam veled veszekedni - kezdte, olykor izgatottságtól dadogó hangon a férfi. - Kimerültem egy kicsit, rajtad pedig azt láttam, hogy valami nincs rendben, ez is rátett még egy lapáttal! 

Nagyot sóhajtott, s jobbnak látta, ha egy röpke időre, lelassít és félrehúzódva az utcán, megállnak az autóval.    Azzal üresbe rakta a sebességváltót és leállította a motort, majd lelkiismeretes sóhajjal, Zsófi felé fordult.   Mélyen a szemébe nézett s megvárta, míg a lány gyönyörű tekintete is rá szegeződik.

 - Nagyon szeretlek! - kezdte, az általa legfontosabb közleni valójával. - Tudom, hogy a volt barátodhoz csengettél be az előbb, azt is, hogy miatta voltál olyan zaklatott tegnap, gondolom alaposan összekuszált most benned mindent! 

Míg Erik újabb levegőért kapkodott, mellette Zsófi, akit az imént hallottak, egy pillanat alatt, nyaki, homloki és mellkas tájéki verejtékezésre késztették,  úgy érezte, menten leszédül az ülésről. 

- Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én is voltam fiatal! - magyarázta, méghozzá úgy, hogy teljesen úgy tűnjön barátnője előtt, mintha részéről, ez csak egy egyszerű beszélgetés lenne, s nem egy olyan szituáció, amiben csak néhány mondat választja el attól, hogy felképelje barátnőjét. - Nekem is voltak kapcsolataim, amelyeket nehezen tudtam elfelejteni. Majd fogok is róluk mesélni! Bevallom, van egy, ahová én is visszamennék szívesen, de nem teszem, mert az évek során, megtanultam, hogy ezzel mindkettőnknek, neki is és nekem is jobb lesz, ha nem bonyolítjuk tovább! Mondjuk, én egyedül voltam, nem volt senkim, akihez fordulhattam volna! Neked, viszont itt vagyok én! 

       Ekkor gyengéden megfogta Zsófi puha kezeit, s még csak most emelte fel rá a tekintetét, mert az eddigi beszéde alatt, mindvégig a lány combját bámulta. 

 - Arra kérlek, hogy ha bármi van, velem beszéld meg! Ne, pedig más házába csöngess! Rendben?

Majd arcán kaján mosoly, azaz sokkal inkább fölényességét tükröző vigyor jelent meg, majd fejével bökdösve, válaszra próbálta bírni a lányt. 

 - Rendben - dadogta, még ezt az aprócska szót is. Valami megragadta a testét, s nem engedte mozdulni. Holott, pont ebben a kellemetlen helyzetben kezdett rettenetesen viszketni az orrcimpája, a hátáról nem is beszélve, ahol már annyira leizzadt, hogy lassan elkezdett lefelé csúszni az ülésben. Még a levegőt is nehezen vette, jóformán hiába is kapkodott érte. Az orrán át alig hogy beáramlott, de egy ingerült szusz következtében, már távozott is. 

 - Akkor ezt megbeszéltük - fordult el tőle, ünnepélyes mosollyal az arcán Erik, majd beindította az autót. Lassan elindultak az utcán, s ami még idegesítőbb volt, az eddigi témánál, az a férfi önfeledt fütyörészése volt.

Úgy érezte, menten ki akar szállni ebből az autóból. Ami most lezajlott benne, ahogy kavarogtak benne az érzelmek, s ő maga pedig, egyre gyengébben tudta kezelni őket, lassan szétmarták belülről. 

 - Miből gondolod, hogy a volt pasimhoz csöngettem be? - szólalt meg hirtelen, holott esze ágában sem volt felhozni a témát, inkább csak a kellemetlen füttynótát akarta berekeszteni.

 - Zsófi, én is voltam fiatal - kapcsolódott be, oly könnyedén, szinte felkészülten a témába, Erik. - Különben is, mi másért nem akarsz velem lefeküdni? 

 - Egyáltalán nem ez miatt! - förmedt rá, ingerülten a lány, mire Erik csak a fejét rázta. 

- Egyébként, ha tudni akarod, a hét elején összefutottam az unokahúgoddal a postán! Hosszú volt a sor, így volt időnk cseverészni! Akarod tudni, hogy mit mondott? 

Erre érdeklődő szemekkel nézett Zsófira, aki újfent a levegővételeivel küszködött s a fejét rázta, majd a férfi, visszairányítva tekintetét az útra, folytatta.

 - Azt, hogy múlthét vasárnap...

 - Na, jó, elég! - csattant fel, váratlanul, mire Erik ijedten megugrott az ülésben. - Elegem van, abból hogy nem élhetem úgy az életem, hogy mások bele ne szólnának! Ugyan, honnan a francból tudhattam volna, hogy az a fiú még mindig szeret engem? Ha érdekel, ő szakított velem! Szóval, le lehet állni a hülye szövegelésekkel, hogy így meg úgy voltál fiatal, mert közöd nincs hozzá, milyen volt az én kapcsolatom és hogy miért lett vége!

   Erik erősen a fékpedálba taposott.

  Az autó hirtelen és fülsüketítő csikorgással lelassított, a benne ülő két utas, pedig felkészületlenül dőlt előre az ülésben.     Zsófi kétségbeesetten zihált, majd tekintett a vérben úszó szemeit éppen rá szegező Erikre, aki dühbe gurulva, fogait összeszorítva, fojtott hangon szólt a lányra.

 - Most untam meg! Kifelé!

   Zsófi nem tett fel semmilyen kérdést, nem ellenkezett, mivel látszólag nagyon megijedt a férfitól.     Attól tartott, míg remegő ujjaival kicsatolja a biztonsági övet, addig Erik lekever neki egy-két pofont, így igyekezett minél hamarabb szabadulni az autóból.    Amikor kiszállt, alig hogy lábai érintették a betont, a férfi erősen a gázpedálba taposott.      Az autó szélsebesen hagyta el az utcát, vele együtt az egy helyben ácsorgó Zsófit.      Akinek azután, hogy összeszedi magát, a következő dolga az lesz, hogy alaposan kiporolja, cserfes szájú unokahúgát.