Csillaghullás

                                16.

      Megvárta, míg kollégája elköszön tőle, aztán goromba ujjrántással, megszakította a beszélgetést a készülék kijelzőjén.    Alaposan kimerítette ez a beszélgetés.     Mint ahogy általában, ha Zsófiról kérdezik a kollégái.     Nem bírta már, hova rejteni azt a sok dühöt, amelyet a gyerekes kérdéseikkel csikarnak ki belőle, a szexről és az ehhez tartozó témákról. Neki támaszkodott a konyhaasztalnak és helyet hagyott a torkából kiszökő szónak, amelyet a kollégájának címzett.

 - Köcsög gyerek!

     Legbelül azonban érezte, hogy igaza van!

    A lehető leggyorsabban próbálta elfelejteni ezt a telefonos beszélgetést és átadni magát a nyugodtabb körülményeknek.    Hálás, amiért ezt Zsófival töltheti.     Benézett a hűtőbe és kivette mindazt a hozzávalót, ami szükséges volt, egy kiváló vacsora elkészítéséhez.    Percek alatt összeütötte barátnője kedvenc szendvicsét, ami mellé készített egy bögre forró kakaót, majd tálcára helyezve, a szobába indult.

      Zsófi az oldalára fordulva, az ágyon feküdt, lábait szorosan felhúzta hasához. Amikor megpillantotta a vacsorát, tálcán hozó férfit, szemei örömteli fénnyel felcsillantak s úgy tűnt, veszni látszott belőle minden eddigi szomorúság. 

 - Megint kapok meglepi vacsorát? - ült fel az ágy szélére, míg barátja óvatosan az ölébe helyezte a vacsorával teli tálcát, s egy csókot nyomott puha ajkára.

 - Remélem, ezzel jobb kedvre derítelek! - simogatta meg a lány arcocskáját, majd leült mellé és némán figyelte, ahogy Zsófi belekortyol a kakaóba. Gondolta, ezzel talán oldja barátnője feszültségét s talán, hosszú hónapok után, már kezdeményezheti azt a beszélgetést, amiről eddig még nem nagyon volt szó.

 - Ízlik a vacsi? - hajolt hozzá közel Erik. 

 - Nagyon finom, köszönöm! - bólintott köszönetnyilvánítóan a lány, lenyelve az első falatot. Majd letette a kezéből a szendvicset és lelkiismeretesen nézett a férfira. Annyira szégyellte ilyenkor magát. Mégsem tudta elmondani neki, hogy mi bántja, hiszen nem veheti biztosra, hogy Erik utána is ilyen megértő és türelmes lenne vele. 

 - Figyelj, csak, arra gondoltam, hogy pénteken, miután végzek a munkahelyen, estefelé átugorhatnánk Danihoz! - hangjában olyanyira érződött az óvatosság, mintha egy titkos haditervet készült volna átadni. Tisztában volt vele, hogy itt szükség is lesz rá, s éppenséggel ezért is játszik fontos szerepet a meglepetés vacsora is. 

 - Akkor lesz a születésnapod - nézett rá, csalódott szemekkel Zsófi. - Nem úgy volt, hogy kettesben leszünk?

 - Igen, utána úgy is lesz, csak Dani szervezni akar nekem egy meglepetés bulit, átjönne néhány ismerősünk, megköszöntenek, egy kis torta, de utána jönnénk is haza.

Zsófinak rögvest elment az étvágya. S vele együtt a kedve is. Erik tíz évbe összesűrített bánattal az arcán nézte, ahogy barátnője leteszi maga mellé az ágyra a tálcát, rajta a szendviccsel, amelyen csak egy harapásnyom látszott.

 - Nem ízlik? - kérdezte, mire Zsófi a fejét rázta, de arcát továbbra is a bánat jelei formázták. - Akkor mi a baj?

 - Semmi - vágta rá, meggondolatlanul. Majd felállt, kezébe véve a tálcát, a konyha felé indult. Erik utánalépett és óvatosan a lány keze után nyúlt. Zsófi megtorpant és szembefordult az aggodalmaskodó férfival.

 - Látom, hogy valami nincs rendben! Miért nem mondod el? Talán a születésnapi buli az oka? Ha szeretnéd, lemondom!

 - Ne mond le, neked is egyszer van születésnapod egy évben, élvezd ki úgy, ahogy te szeretnéd! - csóválta a fejét Zsófi.

 - Én veled szeretném - közelített felé Erik. Tenyereivel finoman a lány derekát simogatta, majd lassan lentebb csúsztatta őket, egészen a fenekéig, amibe gyengéden belemarkolt. 

 - Várj - nyögte, kissé félénken Zsófi.

 - Mire? - nézett rá, mindenféle kínokat megjárt szemekkel Erik. - Csak téged szeretnélek egy kicsit! 

 - Rendben, tudom, csak most...

 - Mi csak most? - hajolt hozzá közelebb a férfi, míg vele szemben Zsófi, aki a benne mocorgó feszültségtől, nyugtalanul szuszogott. Tekintetével messze elkerülte Erik arcát. - Három hónapja vagyunk együtt! Három, érted? Tudod mi bajom van nekem, ezzel a három hónappal? Hogy még nem csókolhattam meg igazán úgy a barátnőmet, ahogy én szeretném!

    Zsófi ekkor fordította barátjára tekintetét.

 A férfi, még mindig a levegőben tartotta mindhárom kinyújtott ujját, mögötte feszült indulatoktól duzzadó arccal várta a lány reakcióját. Hiába is várt rá, tudta ezt ő maga is nagyon jól, hogy Zsófit nem könnyű szóra bírni, egy ilyen kellemetlen helyzetben. Inkább magába fojtja a mondanivalóit és hagyja, hogy gyönyörűséges arcát szétmarják az indulatai. Míg végül Erik, tenyerébe zárta az eddig felmutatott ujjait és leengedve karját, kudarcába fulladva pislogott a lányra.

 - Mert, hogy lefeküdni nem akarsz velem, az egy dolog! - folytatta, ám már sokkal higgadtabb hangnemben. - Ám az, hogy még azt sem engeded, hogy megsimítsalak, az már azért sok!

 - Sok? - förmedt rá Zsófi. - Neked csak ez számít? Hogy megkapj engem, meg hogy a seggemet megfogd? 

 - Tudtam, hogy kár volt felhozni, mert úgy sem értenéd meg - rángatta a fejét Erik.

 - Mit nem értek meg? Attól, hogy fiatalabb vagyok, még nem vagyok gyerek! 

    Azzal sarkon fordulva, a konyhába sietett, faképnél hagyva Eriket.

   Dühösen a konyhaasztalra ejtette a szendvicses tálcát, azzal sem törődve, hogy a tányér lecsúszva róla, a túlsó oldalon lévő, széken landolt.    Szerencsére nem esett lentebb, mert akkor darabokra törve, még csak nagyobb feszültséget hozott volna ki mindkettejükből.     Az pedig, nem hiányzott erre az éjszakára. A falnak támaszkodott, tenyereibe temette arcát és a torkán kapaszkodó sírógörcs ellen küzdött. Legszívesebben összecsomagolna és hazáig rohanna.    Még ha az elköltözés nem is, ám a kis testmozgás biztosan csillapítaná a dühét. Hirtelen cipőt venni és kirohanni, azonban mégsem tartotta jó ötletnek.     Eleve, azt sajnálta, hogy vitába torkollott, egy kedves simogatás. Nem tudta, miért ijedt meg ennyire Erik közelségétől, de ahogy az ujjai a fenekére tapadtak, egyszerre minden megmozdult benne, csak az nem, hogy a nála hét évvel idősebb férfitől akarná ezt. 

          Miután kiszellőztette a fejét, visszament a szobába.

   Erik az ágyban feküdt és kedvtelen szemekkel bámulta a tévét.   Zsófi törölközőért indult a szekrényhez, majd kiemelve onnan egyet, bejelentette hogy fürdeni indul.    Ám semmiféle formájú válasz nem érkezett férfitól, amit meg is tudott érteni. Hiszen eddig még egyszer sem vitatkoztak. Talán, Eriknek sem kellett volna nyomban fellátnia, hiszen megérthetné, ha egyszer egy lánynak nincs kedve a testi kapcsolatokhoz. 

    A fürdés alaposan lecsillapította Zsófi indulatait.

  Miután alaposan megtörölközött, a teste köré csavarta a törölközőt és a szobába indult.     Hiába érezte azt, hogy már jobban szót tudnának érteni, s talán megmenthetnék ezzel az éjszakát, döbbenten vette észre, hogy Erik az oldalára fordulva aludt, a tévé pedig ki volt kapcsolva.      Ez kifejezetten, azt az érzést váltotta ki Zsófiból, miszerint a férfi már nem akar vele beszélgetni, ami semmi kétség, a váratlan vitájuk kellemetlen és megrázó következményére utalt. Így nem tehetett mást, felvette azalvásra szánt ruháját és óvatosan befeküdt mellé az ágyba.     Erik olykor még megköszörülte a torkát, amiből le lehetett szűrni, hogy még nem ragadta el az álom.

      Meg azt is, hogy esze ágában sem volt szóba állni Zsófival.

     -------------------------------------------------------------------------

Másnap reggel, az ébresztőóra idegesítő hangja keltette Zsófit.

 A lány, egy gombnyomással megszüntette a hosszú sípolást, majd hanyatt fordult, tenyereivel alaposan megdörgölve arcát.    Kinyitotta szemeit és álmosan pislogott a hófehér mennyezetre.     Alig volt tudatánál, mégis az első gondolata, ami felvetődött előtte, az a tegnap esti vita volt, Erikkel.    Oldalra fordította a fejét, ahol párja hűlt helyét látta maga mellett, az ágyon. Már régen dolgozni indult. 

     Órákat tudna még aludni.     Mégis, most valami sokkal hamarabb kikeltette az ágyból, mint ahogy eddig átlagban, a reggeli órákban történő felkelést tekintve.     Ez pedig nem más volt, mint egy döntő elhatározás, ami üdítő frissességgel töltötte fel, hozta nagyszerű formába, s úgy érezte, egy hegyet képes lenne eltolni a helyéről.     Kiugrott az ágyból, persze nem szó szerint, s a fürdőszobába indult, ahol az alapvető tevékenységeket végezte el.    Reggeli fürdés, haj- és fogmosás, hajszárítás, arckipingálás, - persze csak egy bizonyos szinten - s már készen is állt arra, hogy olyan feladatnak tegyen eleget, amit már hónapokkal ezelőtt, meg kellett volna tennie. 

     Még mielőtt, azonban bárhova is mehetett volna, előkapta farmerzsebéből a mobiltelefonját és felhívta a barátnőjét.    Persze, megfeledkezett arról, hogy reggel, fél hét magasságában, nem mindenki olyan összeszedett.    Barátnője is csak a hetedik-nyolcadik csengésre vette fel a telefonját, majd szólt bele nyúzott hangon.     Akármennyire is feltűnt rajta, hogy jelenlegi állapotában, még annyit sem tudna megjegyezni, hogy mi a születési neve, ennek ellenére Zsófi, összeszedte minden színészi tehetségét, s a náthás kisasszony módjára, tunya hangján kérlelve világtalan barátnőjét, megkérte hogy adja át az osztályfőnöküknek, hogy megfázott és ma nem tud menni iskolába.   Barátnője, aki mindenre ugyanazzal a helyeselő válasszal felelt, egy csepp együttérzést sem tanúsított, - végtére is mi a fenének, egy kamu betegnek -  majd jóváhagyva a kérelmet, köszönés nélkül megszakította a beszélgetést. Így működnek a dolgok, ha az ember, álmosan kap egy nem várt telefonhívást. 

         Akaratosan az ajkára harapott.     Érezte lábaiban azt az indulásra készséget, amit már jó ideje már nem tapasztalt.     Egy másodpercet sem kellett gondolkodásra szánnia, ahhoz hogy rájöjjön, mikor érezte ezt lábaiban utoljára.    Hiszen azt a csodálatos napot, örökre az emlékeibe zárta. 

Rengetegen ácsorogtak Pesten a Nyugatinál, türelmetlenül várva a vonatokra. Tapintani lehetett az emberekből áradó feszültséget, hallgatni az elégedetlenségükből fakadó, kelletlen megjegyzéseket és a vasúti dolgozók szidalmazását. 

Neki azonban nem volt senkivel, semmi baja. Csak feltekintett a hatalmas kijelző táblára, ahol megállapíthatta, hogy a Ceglédre tartó vonata indulására, még fél órát várnia kell, így vett egy magazint és keresett egy üres padot. Leült és a kezébe vette a friss újságot. Hiába húzta végig szemeit az apró betűkön, egy mondatot sem jegyzet meg belőlük. Egyáltalán nem az olvasáson járt az esze, hanem azon a fiún, akibe nagyon szerelmes volt, s akinek a focimeccséért elvonatozott ide Pestre. Ez a fiú, pedig nem lehetett más, mint a nagyszerű focista, Csikós Rudolf. A fiú, aki csak egyetlen tekintetével, képes volt úgy lázba hozni, hogy érezze lábaiban azt a bizsergést, azt az erőt, ami felemeli és nem engedi szabadon mozogni, hanem magához rántja, mert ennek a tekintetnek, az kell, hogy közelebbről nézzék. 

S még ha sajnálatos módon, ez a mindent elsöprő érzelem, nem is kölcsönös a fiú részéről, ami kifejezetten nagy fájdalom ez most a számára, legalább akkor is láthatta, ahogy hófehér mezben, magabiztosan vitte a labdát, lecselezett mindenkit. Úgy harcolt a pályán, akár egy oroszlán. Ellenfeleit nem engedte közel magához, próbálta a lehető leggyorsabban leráznia őket, magáról. Aztán történt vele valami, amitől nem tudott tovább játszani. Valamitől megtorpant és nem futott tovább. Még csak nem is passzolta el társának a labdát. Rosszul lett és elájult a pályán. 

Próbálta kiverni fejéből a legrosszabb gondolatokat. Igyekezett arra törekedni, ha hazaér Ceglédre és minden bizonnyal, újra találkozni fog majd vele, nem viselkedhet úgy, hogy a fiú ismét hátat fordíthasson neki. Valahogy a tudatára kell adnia, hogy mindennél jobban szereti és nem tudja kiverni a fejéből. Kell lennie egy utolsó esélynek, ami reményt ad neki arra, hogy alaposabban megismerje őt Rudolf, s elfelejtse azt a sok mende-mondát róla, amit azok a fiúk terjesztenek róla, akik nem fekhettek le vele, s ez által bosszúból, az ellenkezőjét állították. Ezek szerint, a hír eljuthatott annak a fiúnak a fülébe is, akibe már kislány kora óta fülig szerelmes. 

Végül, arra lett figyelmes, hogy a körülötte álló tömeg, egyszer csak megindul, mint a bivalycsorda, még hangosabb zsinattal s annál is nagyon értetlenséggel a hangjukban. Felemelte az újságról a fejét, nagyra nyílt szemeit ide-oda kapkodta, de semmi különöset nem észlelt, egy hatalmas emberi gyülekezeten kívül. Bizonyára, két dühös ember össze balhézhatott, ezzel maguk köré vonva a többieket, ami Pesten, egy focimérkőzés után, szinte természetesnek minősül. Ám koránt sem ez történt. Hanem, ami valójában, attól még ő is kiejtette az újságot a kezei közül. 

A rádióban, ahol eddig a vasúti közlekedés menetrendjét közölték, egy ismerős fiú hangja csendült fel. Méghozzá a legnagyobb meglepetésére.

- Egy szerelmes fiú, arra kéri az ő szíve választottját, hogy szíveskedjen eltekinteni a kellemetlen vonatúttól és válassza az én kellemes, szeretetteljes ölelésemet! Ígérem, nem fog csalódni bennem! Aki még nem tudná hogy ki vagyok, szívesen bemutatkozom hát, Csikós Rudolf vagyok, aki még az életét is feláldozná az ő igaz szerelméért, akit Zsófinak hívnak! Kérlek, Zsófi, ha itt vagy, jelezz kérlek! Vedd tudomásul, hogy te már az enyém vagy és történjen bármi, sosem foglak elhagyni! Te vagy az a lány, akit a nagy könyvben írtak meg nekem! Te vagy az a lány, aki egyetlen okkal született a földre, mégpedig azért, hogy az én életemet boldoggá tehesse! Akinek a sorsa nem más, mint az én életem értelme! Akivel bármikor nézhetem a nyári estéken, a hullócsillagokat, a fűben fekve! Majd fölé hajolva, szerelemtől ragyogó szemeiben gyönyörködnék, míg selymesen puha arcát simogatnám! Nekem te vagy az a lány, akiről a fiúk, már kisgyermekkoruk óta álmodoznak! Te vagy az én igaz Szerelmem, Zsófi!

Szemei pillanatok alatt könnybe futottak, s lábai, melyekben már olyannyira túlbuzgóan lüktetett az a mindent elsöprő erő, hogy szinte észre sem vette, ahogy önkéntelenül törte át maga előtt az emberekből álló falat, szélsebesen rohant előre. Közben, minden ami feltárult előtte, egyre jobban kezdett elmosódni, s a könnyei, arca mindkét oldalán, patakban lecsordulva, cseppenként hullottak a földre. S látta, maga előtt. Még ha a könnyei meg is akadályozták a tisztán látásban, akkor is ki tudta venni azt a fiút, aki hozzá hasonlóan, másokkal nem foglalkozván, rohanva törte át maga előtt a hatalmas tömeget. Testén a labdarúgó csapatának hófehér meze tündöklött, szemében pedig az az elhatározás, amitől úgy ragyogott, akár az éj leplén az esthajnal csillag. 

Bár, nem mintha olyan sok időt szánt volna Rudolf szemeiben látszódó érzelmek megvizsgálására, azonban mégis meg tudta bennük találni azt az aprócska hófehéren csillogó ragyogást, ami innentől kezdve, teljesen új fiúvá varázsolta. Ami felébresztette benne, azt a tudatot, aminek eddig nem szándékozta megadni magát. S mostanra, teljesen másként látva maga előtt a dolgokat, jól tudta, hogy ki az a személy, aki már alig várta, hogy eljöjjön az életében ez a várva várt pillanat.

Amikor egymáshoz értek, erősen összeölelkezve, testük egymáséhoz záródott, mintha egyfajta kombinált zár lett volna. Nem foglalkoztak azzal, hogy közben vagy százan állták körbe őket, mindenféle hozzászólásokkal megilletve a romantikus filmekbe illő mutatványukat. Nem, semmi nem tudta megzavarni őket. 

 - Szeretlek! - súgta, a lány arcába, miközben őszinte szemeivel, egyre mélyebben hatolt, Zsófi elérzékenyült, s lázasan vibráló tekintetébe. - Szeretlek téged, Zsófi!

- Én is szeretlek, Rudolf - lihegte erőtlenül, ügyet sem vetve arra, mennyire erejét vette az iménti rohanása, s már úgy érezte, a szíve egészen a torkában dobog. - Mindig is szerettelek téged, sosem akartam neked rosszat!

Mit számít az, hogy már alig állnak a lábukon? Vagy, hogy úgy veszik a levegőt, mintha attól tartanának, hogy ezek lesznek életük utolsók az életükben? Nem is beszélve arról a megannyi vadidegen emberről, akik minden bizonnyal most látnak ilyen jelenetet életükben először s nem a tévén keresztül. Lehet, hogy bekiabáltak fűt-fát, jót s rosszat, az sem kizárt, hogy néhányan, a mobiltelefon segítségével, videóra vették őket s felkerülnek majd a világhálóra, ahol teljesen másként lesznek beállítva ország-világ előtt. Ám, ez egyiküket sem érdekelte. Nem forgatták jobbra-balra a tekintetüket, nem jöttek zavarba, egyszerűen nem is akartak tudomást szerezni a többi emberről. Csak az, hogy most ott lehetnek egymásnak, ezt tartották a legfontosabb dolognak.

      Letörölte a könnyeit az arcáról és kilépett az előszobából a lépcsőházba.

    Bezárta az ajtót, majd heves léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Minél előbb oda akart érni.    Hiába szedte a lábait, szelte át pillanatok alatt a parkokat, utcákat, mégis kevésnek vélte a lendületet magában s igyekezett nagyobb sebességre kapcsolni.   Már majdnem futva közlekedett a járdán. 

      Végre, előbb vagy utóbb, de odaért.

 A járda túlsó oldalán, ott állt az a szép, nagy családi ház, ahová mindig szívesen jött.    Melynek látványától, már úgy vert a szíve, -  s hol máshol érezte, ha nem a torkában - , mintha hirtelen ki akarna ugorni.    Vett egy mély levegőt, kezeit ökölbe szorította, s elindult.   Immár sokkal bizonytalanabb léptekkel, mint eddig. Már majdnem megfordult s az ellenkező irányba indult, amikor azt vette észre, hogy már ott volt, a bejárati kapu előtt, vele szemben, pedig a csengő.   Tudta, hogy eljött ennek az ideje, nem várhat vele tovább.   Így jobb lesz!

      Becsengetett Csikós Rudolf családjának a házába.