Csillaghullás

                                   15.

Zsófi kedvtelenül tekintett ki az ablaküvegen.

  Rettenetesen haragudott önmagára.     Na, meg persze a fránya megérzéseire, amelyek még ha bármilyen formában is, mindig bejönnek.     Kellett neki hazajönnie, tudta, érezte, ha betoppan, akkor nem csak édesanyjával, hanem a régi elfeledettnek vélt emlékeivel is szembesülni fog.    S az elmúlt hónapokat tekintve, minél ritkábban látogatott haza, annál inkább nőtt az érdeklődés már-már fojtó ereje, amelyet olyan ügyesen elrejtett maszk mögé.     Ez a maszk, a hosszú idő folyamán egyre csak kopni kezd, míg nem lehet, hogy leesik majd, egy nagyon váratlan, kellemetlen pillanatban.     Azonban, amíg minden erejével azon volt, hogy fenn tartsa arcán ezt a maszkot, közben a belső érzései, lassacskán szétmarták belülről. 

- Valami baj van? - kérdezte tőle Erik, aki a vezetés közben, egyik kezét óvatosan a lány combjára helyezte. - Olyan szomorúnak tűnsz! Minden rendben?

Zsófi ezúttal is nehezen rugaszkodott el a gondolataitól s legalább tíz másodperc kellett neki ahhoz, hogy bekapcsolódjon a valóságba és értelmes választ kaparjon össze magából.

 - Igen - hazudta, némi hezitálás után.   Még ezt a négy betűből álló, szót is el tudta dadogni. Sokszor elfeledkezett arról, hogy Erik rendkívül jó emberismerő, csak ha ránéz valakire, pontosan meg tudja mondani, hogy az illető, éppen mit érez, milyen hangulat ötvözi.    Mint ahogy így volt, ez a mostani pillanatuknál is. A vezetés közben, olykor barátnőjére pillantott, majd visszairányította tekintetét az útra, s ennyi idő éppenséggel elég volt neki arra, hogy megfejtse, Zsófi igazat mondott-e neki.

- Nyugodtan elmondatod ám, ha otthon zaklatott fel téged valami - majd ugyanilyen türelmes hangnemben hozzátette. - Gondolom, a volt barátodról beszélt neked Viki!

   A lányban hasonló rettegés lángja lobbant fel, mint amikor évekkel ezelőtt megtudta, hogy szívbeteg.     Csupán ez az érzés, annyival különbözött a kórházban szembesített betegségétől, hogy itt egy mozgó járműben, egy helyben ült, az üléshez csatolt testtel, tehát esélye sem lett volna a menekülésre, mint ahogy azt az egészségügyi intézményben tette. 

- Tessék? - dadogta, tátott szájjal, akár egy szárazföldre vetett hal. - Hogy mi?

Erik, aki legalább annyira érezte kínosnak ezt a helyzetet, mint Zsófi, szabadkozóan a tenyerét emelte, ezzel nyugalomra intve a összezavarodott lányt.

 - Ne haragudj, tudom, rég voltál már otthon, biztos váratlanul ért téged, de ha beszélni szeretnél róla, tedd meg, itt vagyok!

- Erről szó sincs! - fortyant fel a lány, mivel semmilyen másféle módját nem látta jól annak, hogy fellépjen a váratlan téma ellen. - Viki nem beszélt nekem róla! De ha beszélt volna sem érdekelne, tudod?

Erik türelmesen mosolyogva bólogatott. Tudta Ő, persze, hogy is ne láthatott volna át a lány mellébeszélő stratégiáján, hiszen jóval idősebb és tapasztaltabb volt, elegendő ismerettel a zsebében, a nehezen múló szerelemről, melyben jelenleg Zsófi is szenved. 

 - Rendben, ne haragudj, nem akartalak felzaklatni - felelte, jókora hosszú csend múltán a férfi, s újból ráhelyezte a tenyerét Zsófi bal combjára. 

  Gondterhelten tekintett a férfi hosszú ujjaira.    Egyre jobban kezdte marni belülről a kíváncsiság, az érdeklődés Rudolf iránt.    Miért nem akkor, aznap szóltak neki, amikor a fiú elment a szülő házába?    Egyáltalán miért akar hallani Erik, róla? Melyik párkapcsolatban élő férfi, vagy nő, hallana szívesen a kedvese ex-pasijáról? Ez egyáltalán nem normális!

     Az emeletes házak elé érve, Erik leparkolt az autóval. Zsófi villámgyors mozdulattal szállt ki, s indult az ajtóhoz, jócskán hátrahagyva barátját.    Egyáltalán nem érdekelte, hogy lemarad, minél messzebb van, annál jobb! A lépcsőfokon szedte lábait, s egyre inkább csak arra tudott gondolni, mit érezhet most Rudolf.   Vagy éppen mit csinálhat?    Továbbra is vissza szeretné még hódítani? Vagy a múltheti kudarcával, végleg feladta a harcot? Nem, olyan nincs, hogy valamit Rudolf feladjon. Képes harcolni azért, amit szeret és azt, akit szeret!

     A lakásba felérve, feloltotta a kis előszobában a villanyt.    Mögötte, nem sokára megérkezett Erik, széles mosollyal az arcán. Vastag karjait átfonta a lány vékony derekán és magához ölelte. Rikító, világoskék szemei voltak, melyek bármikor, bármilyen hangulatában, meg tudták nyugtatni Zsófit. Mintha a kristálytiszta tenger, nyugodt felszínét csodálná. 

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - tette fel neki a kérdést, amelyet egyfajta vigasztalásként is szánt a szomorú lánynak. 

 - Igen - bólogatott Zsófi, hosszan elmerengve a férfi csodaszép szemeiben. 

 - Biztos, nincsen semmi baj? 

 - Nincs - hazudta, továbbra is kitartóan Zsófi, míg vele szemben Erik, mint aki hosszadalmas csatát vesztett, leemelte róla tekintetét.     Elindult a konyha felé, szó míg Zsófi egyedül maradt az előszobában, a gondterhelt sóhajaival együtt.      Levetette kabátját és csizmáját, s a nappalin keresztül, a szobájába igyekezett.     Hangosan becsukta maga mögött az ajtót - ezzel egyidejűleg, Erik tétlenül állt a konyha sarkában és elégedetlenül csóválta a fejét.    Majd megcsörrent a telefonja. Kihúzta a jobb oldali zsebéből a készüléket, szemügyre véve a hívó nevét és számát. 

 - Szervusz - köszönt bele, reménytelenek tűnő hangon.

 - Hello, cimbora - érkezett a vonal túlsó végéről, az erőltetett jókedvből fakadó rekedtes hang. - Mi újság, miért vagy olyan letört?

 - Fáradt vagyok - legyintett maga elé Erik. - Veled mi újság?

 - Haver, megbeszéltük, hogy este felé átugrasz, még meg sem beszéltük a pénteket!

Erre a férfi, elképedve nézett a kezében lévő készülékre, majd óvatosan visszahelyezte füle mellé.

 - Milyen pénteket?

Értetlenséget feldolgozó, kínos csend következett, ami után, a rekedt hangú férfi, nevetéssel egybekötött mondattal felelt.

 - A születésnapodat, te majom! - majd hosszan végignevette, azt az időt, amit Erik jajgatással töltött, aztán így szólt. - Elhozhatnád a luvnyádat is! Kíváncsi vagyok rá, hogy néz ki élőben! Képekről már láttam, de a seggét még nem és az sokat számít!

 - Nem luvnya, hanem Zsófi - javította ki, csekély bátorsággal a hangjában Erik. - A fenekét, pedig verd ki a fejedből! 

 - Jól van már, csak viccelek, komolyan mondod, most már fektessétek le egymást, mert egyre nyugtalanabb Vagy! 

Erik igyekezte elereszteni a füle mellett, kollégája kelletlen szavait, ám a rekedt hangú férfi, előszeretettel lovagolt a témán.

 - Sikerült már megfektetned azóta?

 - Nem - vágta rá, enyhe indulattal a hangjában, amelyet annyira elszégyellt, hogy a továbbiakban, már az ajkára harapva beszélt. - Nem azért kértem tőle, hogy költözzön ide, hanem mert szeretem! Tudom, ezt egy örök legénysorsra ítélt, fenegyereknek hiába magyarázom, de nálam ez így működik!

Kollégája hosszan kinevette.

 - Nem semmi vagy, apám! Még a végén betokozódik a bránered! 

 - Pénteken ott leszünk, most le kell tennem! Üdv!

Megvárta, míg kollégája elköszön tőle, aztán goromba ujjrántással, megszakította a beszélgetést a készülék kijelzőjén. Alaposan kimerítette ez a beszélgetés. Mint ahogy általában, ha Zsófiról kérdezik a kollégái. Nem bírta már, hova rejteni azt a sok dühöt, amelyet a gyerekes kérdéseikkel csikarnak ki belőle, a szexről és az ehhez tartozó témákról. Neki támaszkodott a konyhaasztalnak és helyet hagyott a torkából kiszökő szónak, amelyet a kollégájának címzett.

 - Köcsög gyerek!