Csillaghullás

                                13.

 - Te vezetsz, nyomás! - választotta ki gondolkodás nélkül Rudolfot, miközben a keze, amelyikben a fegyvert tartotta, iszonyatosan remegni kezdett. Mintha egy láthatatlan elektromos sokkoló birizgálta volna, s már betegesen ide-oda rángatva a pisztoly halálrémisztő csövét. 

Rudolf lassú léptekkel elindult a kijárat felé, majd a férfi mellé érve, óvatosan a kezére pillantott.   Kétségbeesetten vibráló tekintetével a legalkalmasabb pillanatot kapta el.   A férfi, ahogy a kezében fogta a fegyvert, remegő ujjait félig meddig megigazította a markolatán, melynek szélét kitakarva, - elárulván ezzel önmagát - , óriási előnyt szerzett a fiataloknak.

 Hiszen ez nem is igazi pisztoly! Csak egy játék!

Rudolf ebben a pillanatban leengedte a karjait és a férfi mögé lépett. Sokkal alacsonyabb volt nála, s ezen kívül teste szemmel látható tömege sem biztosította fizikai előnyét a huszonéves fiúval szemben, így Rudolf szabadjára engedte haragját s ökölbe szorította kezeit.

 - Álljunk csak meg! - rivallt a férfira, aki egészen idáig a félelemtől görcsbe rándult kasszás lányra szegezte nevetséges játékszerét. A váratlan felkiáltás pillanatában, ijedten felugrott s a levegőben 180 fokos fordulatot téve, Rudolffal szembe érkezett. Szemei ekkor olyan tágra voltak nyitódva, csoda, hogy nem potyogtak ki a helyükről. Arca több mindenről árulkodott, ám leginkább most a döbbenet ült ki ápolatlan arcára.

 - Mi a francot képzelsz te magadról? - vicsorogta, majd Rudolf orrához szegezte a pisztolyt. Erősen az ijfú cimpájához nyomta, ám nem tolt rajta, még csak nem is csúsztatta fel hüvelykujját a ravaszt ábrázoló játékfelületre. Ezzel is szélesebb mosolyt varázsolt Rudolf arcára, aki a támadója iránt megállapított szánalmát, fejcsóválásokkal fejezte ki.

 - Inkább magadtól kérdezd koma - azzal határozottan a pisztolyért nyúlt, villámgyorsan kirántotta támadója kezéből, s a háta mögé, a lámpafénnyel világított járdára hajította. Mindezt, a jéggé dermedt, alacsony férfi, olyan képpel bámulta, mintha kedvenc karácsonyi ajándékától fosztották volna meg. - Játékpisztollyal akarsz kirabolni egy boltot? Te féreg!

     A férfi nem vesztegette az időt.

   Felugrott, méghozzá jó magasra és arcon fejelte Rudolfot, aki ettől bódultan a fizetőpultnak esve, egérutat adott támadójának.    Mire azonban magához tért, már csak tempós lábdobogásait hallotta, így minél messzebb ért, annál kevésbé visszhangoztak a kietlen utcákon. 

    A homloka alatt, a bal szemöldökét érte a támadás.   Tenyerével finoman kitapintotta, majd meggyőződött róla, hogy nem nyílt sebet, hanem egy jókora púpot szerzett magának. Talpra állt és nagy levegőt véve, elégedetten körbetekintett az üzletben, ezzel is nyugtázva, hogy már nincs veszélyhelyzet alatt.

    Majd a pult mögé pillantva, a szőke hajú lányon akadt meg a tekintete, aki az arcához kapott és a falnak dőlve, lassan ülő helyzetbe csúsztatta magát. Látszólag borzalmasan felzaklathatta a támadás. Rudolf a kassza mögé sétált és leguggolt a lány mellé.

 - Nyugalom - simogatta meg a hátát, miközben próbált a fejét lehajtó lány szodaszép kék szemeibe nézni. - Már nincs semmi baj!

Még a saját hangja is remegett, nem szállt tova belőle sem a félelem, ugyanolyan lelkiállapotban lehetett mint az eladólány, csupán a düh adott neki erőt. 

 - Olyan szörnyű volt - rebegte a lány, mire fejét felemelve, hosszú hajtincseit igyekezte az arca elől elhalászni. Remegő ujjai azonban sikertelenek voltak, Rudolf azonban besegített neki, így hamarabb feltárva maga elé a könnybe forgó tekintet gyönyörű látványát. - Elegem van, felmondok, rohadjon meg az egész üzletlánc, nem érdekel!

 - Még szerencse, hogy a majom, kiejtette a kezéből a pénzes szatyrot! - vette szemügyre a fiú, a lábánál heverő bankjeggyel telepakolt csíkos nylont. 

   Úgy tűnt, a hátsimogatással kevésbé sikerül megnyugtatnia a lányt, így óvatosan magához ölelte.     Meglepetésére, vékony, félelemtől reszkető karok fonták át a nyakát.      Meglepődve pislogott maga elé, s annál is inkább értetlenül fogadta mellkasában azt a kellemes, melegen bizsergető érzést, ahol általában szörnyű fájdalmat szokták gyötreni.     Most viszont semmi nyoma lüktetésnek, nem marta és nem égette semmi belülről.    Simogató érzés volt, amit tapasztalt. Egy lány ölelésétől.

     A hosszas ölelkezés után, alány felemelte Rudolf válláról a fejét, s erőt véve magán, egy hangos torokköszörülés után, abbahagyta a pityergést. 

 - Most biztos meg van rólam a véleményed, mennyire gyáva vagyok - felelte, immár sokkal összeszedettebb hangon, miközben a szemeit dörgölte. 

 - Ugyan már, én is megijedtem - nézett rá bíztató mosollyal az arcán Rudolf. 

 - Mégis elé mertél állni - emelte fel csodaszép szemeit, melyek valóban olyan tiszták voltak, akár a napfény alatt, békésen hullámzó tenger felszíne. 

 - Igazából azért, mert rájöttem, hogy játékpisztoly volt a kezében - nézett a feje fölé. - Máskülönben már rég az autójában ülnénk!

A lány elborzongott, majd mindketten felálltak és lesöpörték a nadrágjukat.

 - El se merem képzelni, hova vitt volna minket, ez az idióta - nyöszörögte, gyengén miközben a kasszához lépett és gondterhelt sóhajjal pásztázta, az üres pénzes fiókot. - Sőt, azt se, mit fogok én kapni ezért!

 - Itt nincs kamera? - kérdezte Rudolf, ide-oda nézelődve a plafonon, mire a lány ajkát biggyesztette és a fejét csóválta.

 - Nincs, azaz volt, de elromlott, a főnök leszereltette még tavaly és azóta nincsen! 

Rudolf kelletlenül a fejét csóválta.

 - Akkor meg is érdemli, ha felmond a legcsinosabb alkalmazottja! - állapította meg csípőre tett kézzel, majd tekintetét levéve a plafonról, a lány mosolygós arcával találta szembe magát.

 - Édes vagy - majd egy pillanatra lesütötte szemeit, aztán vissza Rudolfra. - Barbi vagyok!

Rudolf jóleső mosollyal az arcán bólintott neki.

 - Én pedig, Rudolf - majd kacéran hozzátette. - A megmentőd!

   Barbi a válla felé fordított fejjel gyönyörködött a fiú hízelgésében.

 Arcán még mindig vöröslöttek a sírás utáni foltok, így mosolyából ijedelem felemésztette vidámság is hiányzott, azonban így is csodálatos volt. P   edig a szőke lányok, sosem voltak Rudolf esetei.    Régebben úgy érezte, túl jól néznek ahhoz, hogy udvarolhasson nekik.     Ráadásul volt is már velük kapcsolatosan egy kellemetlen élménye, amikor még általános iskolában, a mikulás bulin, pont egy szőke lány utasította vissza, így végleg letett róluk, nem akart komolyabb figyelmet szentelni nekik. Egészen mostanáig.

 - Figyelj, megvárom míg bezársz, utána hazakisérlek, látom nagyon félsz mellettem hátha jobban érzed majd magad! - ajánlotta fel kedvességét Rudolf.

Miket beszélek?

Időt azonban nem adott magának, nem tudta maga elé helyezni a mondatokat, melyek meggondolatlanul hagyták el a száját, hanem már csak Barbi heves fejrázására lett figyelmes.

 - Az jó lenne, köszönöm! - mosolygott rá Barbi, fénylő arccal, ami vidámsága visszatértét jelentette.

Rudolf továbbra is mosolygott a lányra, igaz kissé csökkentett szélességgel az arcán, mivel valami ami nagyon nem pártolta az iménti ötletét, erősen a fejébe mart.     Bár ettől a legkevésbé sem lepődött meg, elvégre tisztában volt azzal, ha a már örömteli érzésekkel gazdagodott mellkasában nem telepedhetett le a fájdalom, akkor helyet bérelt magának, ezúttal a fejében.