Csillaghullás 

                                   11.

   Rebeka nekilátott a hajvágásnak, így felemelte a fejét s a tükörbe nézve láthatta saját arcát, amelyet jelen pillanatban legszívesebben leköpött volna. Tornyosulni kezdtek benne az indulatok, amelyek önmaga ellen szóltak. Feszültebb, nyugtalanabb lett, de nem Rebeka miatt.   A fodrász, aki egy azon véleményen van Norberttel, csupán a mondani valóit közölte. 

     Valami úton, módon el kell döntenie, hogy láballjon ki ebből az egész depis helyzetből. Már alighanem, fél éve tart ez nála. Kénytelen lesz kitalálnia valamit. 

      Az új frizura, mindenesetre  javított a hangulatán.

 Kifizette a munkáért járó összeget Rebekának, majd néma csendben, minden egyéb szóváltást mellőzve, felvette kabátját és hallk köszönéssel távozott. 

  Hazafelé sétálva, úgy érezte, mellkasa kettészakad a fájdalomtól. Minél jobban vert a szíve, annál gyorsabban próbálta bekapkodni száján a levegőt - azonban nem vált a segítségére.     A hozzá legközelebb álló ház falának dőlt, majd egyik kezével a mellkasához kapott.     Elsötétülni látszott minden előtte, amitől kétségbeesve zihált, majd ujjával, lenyúlva a torkán, hánytatni próbálta magát. A hosszas öklendezések, azonban semmi mást nem indítottak el benne, viszont nagyobb fájdalmat váltottak ki, ami más lassan szétmarta belülről.     Lábai összerogytak, így tenyere lecsúszott a falról és erőtlenül a teste mellé hullott. Hanyatt dőlt, s a ház ablakára pillantva, segítségért próbált kiáltani - de hang nem jött ki a torkán. 

       Amikor kinyitotta a szemeit, a verejtékezéstől, teste csurom vizes volt. Hosszan vette a levegőt, mintha egy jó darabig nem is kapott volna.   Mellkasa már nem lüktetett a fájdalomtól, viszont a heves levegővételeitől fel s alá mozgott.     Teljesen elgyengült, kezei-lábai élettelenül feküdtek a teste körül, mintha egy hatalmas hórétegben, éppen angyalkát formázva, elaludt volna. Megpróbált felülni és körülnézni.      Az előbbi eszméletlen nagy energiába került neki, szinte minden porcikájában érezte azt a kellemetlen fájdalmat, ami legfőképpen a gercinoszlopában futkározott. 

      Ahogy körülnézett, akármennyire is ismerte Cegléd városát, de nem ismerte fel a környezetet.     Szinte fogalma sem volt arról, hogy hol tartózkodhatott. A legutolsó emléke, az volt, hogy neki támaszkodott egy ház oldalának.     Most viszont semmi nem vette körül. Se házak, se fák, sem autók nem sorakoztak az út mentén, mivel út sem volt alatta. Narancssárga homály vette körül.     Nagynehezen lábra állt és a gerincében futkosó fájdalom ellen küzdve, kiegyenesedett.     Alaposabban körültekintve, továbbra sem látott semmi olyat, ami megnyugtatta és tájékoztatta volna, hol létéről. 

Míg nem, azt hallotta, hogy valaki a háta mögött éppen felé közeledik. Megfordult és egy lépést hátrálni kezdett, mivel a léptek zaja gyorsnak tűnt és hirtelennek, amitől megijedt.

 A nála, egy fejjel alacsonyabb, széles vállú Balogh közeledett felé, kinek tekintetében csak úgy izzott a harag, ami az egész arcát felduzzasztotta.

 - Miért hanyagolsz minket? - bökött felé a fejével. - Klubot akarsz váltani? Vagy mi a terved?

      Rudolf, aki legalább annyira le volt döbbenve csapattársa látványától, mintha magával az ördöggel találkozott volna, kigúvadt szemekkel és mozdulatlan, nyitott szájjal a fejét rázta.    S mielőtt még szólhatott is volna, a kistermetű hátvéd, villámgyors tempóban elsuhant mellette és el is tűnt a homályban. 

       Hiába kereste a háta mögött a társát, fordulhatott jobbra-balra, de Balogh olyan gyorsan felszívódott, mintha a fantázia filmekben látott szupertehetségnek köszönhetően, a semmibe teleportálta volna magát. 

Miközben lázasan forgolódott, észre sem vette, hogy tőle nem messze, állt még valaki. Tekintete lassan felé irányult, majd még nagyobbra nyitván szemeit, tetőtől-talpig felmérte a váratlanul ott termett személyt.

- Hagyd abba, Rudolf! - rángatta a fejét Norbert, akinek félelmetes vöröslöttek a szemei, nem tudni mitől, de rettenetes látványt nyújtottak. - Gyere vissza edzésre! Gyere vissza, különben sokkal rosszabb lesz! 

      Rudolf megborzongott legjobb barátja félelmetes szemeitől, majd azt vette észre, hogy lábai egyre közelebb vitték hozzá. Megpróbált hátrálni, de továbbra is előre közelített.    S hiába igyekezett jobban, valami más mintha belé költözött volna és az előtte álló, Norbert felé vitte, aki szemlátomást rosszabb kinézetet produkált, mint egy bomlásban levő holttest.

 - Ne akard, hogy újrakezdődjön! - folytatta tovább a párkapcsolatának újrakezdéséről való lebeszélését a szőke fiú. - Gondolj arra, hogy ezzel talán Zsófinak is jobb lesz!

     Amikor az irányíthatatlan erő, végre valahára szerte foszlott Rudolfban, a fiú kétségbeesetten elfordult barátjától és szédületes iramban az ellenkező irányba rohant.     Minél messzebb.     Még csak a hangját sem akarta hallani! Azonban amikor már elég messzire futott, szerencsére végleg elhagyván a félelmet keltő fiút, az orra előtt, valaki kimagaslani kezdett a távolban. 

Lelassított és kezével a szája elé kapott. 

- Rudolf - szólította meg a fiút, a semmiből érkezett hang tulajdonosa. - Hiányzol!

     Nem bírta tovább, nem tudta mi történik vele, térdre rogyva, tenyerével maga elé támaszkodott. Nem akarta felemelni a fejét, jól tudta ki állt előtte. Bármennyire is vágyott rá, nem akart ránézni, mert különben szétrepedt volna a mellkasa a fájdalomtól.

 - Nem érted? - erősködött a lágy hang, majd a sírástól szótagolva folytatta a mondanivalóját. - Értsd meg, hogy nagyon hiányzol! Te kellesz nekem! 

     A füleire tapasztotta tenyereit és olyan erősen hunyta be a szemeit, méghozzá fogait is összeszorítva, hogy az egész arca eltorzult a grimaszától. Lassan égetni kezdték belülről azok az érzelmei, amelyek egykor szorosan ehhez a lányhoz fűzték - ellene fordultak, próbálták elpusztítani.

Hagyj engem békén! Nem akarlak látni!

A félelem, ami testet öltött benne, hanyatt borította és az oldalára fektette. Továbbra sem tudta uralni magát, hiába próbálta a fülein tartani a tenyereit, már, a felé közeledő lányért nyújtóztak. 

- Nem akarsz megölelni?

Nem! Nem akarlak! Én fel akarok állni! Új életet akarok kezdeni! El akarlak felejteni!

Amint kimondta ezeket a szavakat, teste pillanatok alatt felemelkedett és talpra állt, viszont szemeit továbbra sem akarta kinyitni. Úgy állt és várt, kinyújtott karokkal, akár egy zombi. 

 - Miért akarsz elfelejteni? Nem szeretsz már?

Én mindig is szeretni foglak! De ez már nem mehet így tovább! Értsd meg, mindenkinek fájdalmat okozunk ezzel, főleg én! Elfordultam azoktól, akik számára fontos vagyok! Elhanyagoltam a focit, bezárkóztam, nem voltam önmagam!

- Mert szeretsz még, tudom! - pityergett a gépies hang, ami olyan közel volt hozzá, hogy arcán érezte a forró lehelletét. 

   Rudolf összeszedte minden erejét.

 Testét hiába is próbálta, képtelen volt uralni, míg még mindig kinyújtott tartásban lévő karjai már remegni kezdtek és zsibbadtak a fáradtságtól, ő azonban próbált erősnek maradni.    Meglazította arcát, csökkentette a haragját és igyekezett magabiztosabbnak tűnni, hogy az erő, ami jelenleg a testét uralja, ne láthassa, mennyire sikerült megfélemlítenie.

 Ez így is van! Szeretlek, mert te voltál életem első igaz szerelme! Ez sosem fog változni! De most nem lehetünk együtt! Minden megváltozott körülöttem és sajnos nem jó irányba! Ezen kell elsősorban változtatnom! 

    Erre kinyitotta szemeit.

  Tudta mekkora fájdalommal fog ez járni, azonban tisztában volt vele, hogy innentől kezdve minden amit mond, azt úgy kell tennie, hogy közben a lány szemébe kell néznie.

   Könnybe ránduló, gyönyörűséges barna szemek vibráltak előtte, míg rózsaszín ajka, melyet megannyi csókkal halmozott el egykor, a sírástól reszketve próbálta megformázni vele szavait. Csodaszép lenhaja mindkét vállára ráfeküdt, szinte ragyogtak ápoltságuktól, a körülötte lévő naracssárga homályban. 

 - Kezdjük újra - kérlelte tőle, vékony ujjaival a fiú arca felé nyúlván. 

Nem lehet!

    Teljesen elgyengítette a látvány.     Ahogy a hideg ujjak megsimították, úgy érezte elhagyja minden energiája, ami eddig a futásban és minden egyes szerelme irányuló szavaiban segítette.    Ez immár tova szállt belőle, s érezte azt a keserű ízt a szájában, ami pillanatok alatt szétterjedve a testében, ismét azt a Rudolfot kelti életre, aki bezárkózik és elfordul mindenkitől, aki segíteni próbál neki. 

- Dehogynem, mi egymásnak lettünk teremtve!

    A halk zokogásai immár beékelték magukat a fülébe, lágy tapintása pedig végleg kövé dermesztette a fiút.    Már egy hangyányit sem volt képes megmozdítani a karját, vagy a lábát.     Földbe gyökerezve kellett állnia és gazdagodni egy elkeseredett, reményért kiáltó lányban, kinek csodaszép arcát, könnypatakok lepték, szemei pedig hasonlóképpen vérben forogtak, mint Norbertnek. 

Hagyj engem békén! Ne akard hogy újrakezdődjön! Ne érj hozzám!

- Ezt akarod? - érkezett az élesebb hang, amelyben már nem hallani zokogásból adódó dadogást. 

Igen, ezt!

- Nem akarsz már többé engem?

Így lesz a legjobb!

- Biztos vagy benne? Ha így akarod, elengedlek!

Rudolf hiába próbálta volna rángatni a fejét, az egy tapottat sem moccant, hanem tehetetlenül tűrte, ahogy a hideg ujjak körbe körbe járták, majd végül két tenyér közé záródott.

Nem akarok tőled már semmit! Megbántam, hogy elmentem hozzád! Innentől kezdve, nem fogom, tiszteletben tartom, hogy új barátod van! Esküszöm, eltűnök az életedből, nem foglak többé keresni! Hiba volt elfordulnom a szeretteimtől, hiba volt elhanyagolnom a focit! Hiányoznak a csapattársaim, hiányoznak a gólok, hiányzik Flórián bácsi tapasztalt mondatai! Vissza akarok menni! Engedj el!

  Érezte, ahogy a két jéghideg tapintású kéz, hirtelen szerte foszlik, mint ahogy körülötte, egy pillanat alatt, minden ami eddig kínozta.  

      Nem érzett fájdalmat, képes volt mozgatni a kezeit, arca szabad volt, s a narancssárga homály helyett, a sötétbe borult, csillagos eget bámulta.   Kócos lámpafényekkel teli utca járdáján feküdt.     Felült, érezte hogy rettenetesen szédül, így a mellette lévő ház falának dőlt háttal.     Fejét is nekitámasztotta és lassú levegővételei alatt, kiderítette, hogy éppen Rebeka fodrászüzletének az utcájában tartózkodott.     Bizonyára rosszul lehetett.    Bár ezen, korántsem volt meglepődve, de azért mégis elképedve vette tudomásul, hogy akár meg is fagyhatott volna, akkor sem segített volna neki senki. Késő délután esett össze és beesteledett, mire magához tért.    Egészen addig, senki nem vett róla tudomást, nem tűnt fel senkinek, hogy egy eszméletén kívüli ember fekszik a járdán.   Ez aztán a társadalom!

     Majd eszébe jutott, az a különös álom, amiről eddig azt feltételezte, hogy valóban megtörtént.    Nem akart sokáig merengeni rajta, mégis végigjáratta fejében elejétől a végéig az összes eseményt.   Felállt, magabiztosan a feje fölé tekintett, ahol ezernyi csillag ragyogott s mintha üzentek volna ezzel valamit Rudolfnak.  

      Üzentek bizony.   Azt, hogy innentől kezdve, mindent másként fog csinálni! Azt, hogy vár rá egy teljesen új élet!    Azt, hogy végre, valahára sikerült kezdeményeznie a kilábalást ebből a depresszióból!   Végre!