Csillaghullás

                                    1.

  A hosszú, forró nyár búcsú nélkül távozva, adta át a helyét a korán érkező ősznek.   A váratlan hideg szélfúvások, a ház falai közé zavarták a csodás napsütötte természetebe vágyókat.   A korábban történő sötétedés sokak kedvét szegte az egyéb tennivalóiktól s monotonizálta.  Megszűntek immár a hosszú órákon át tartó séták a szabadban, ám helyette átadván a helyet a meleg szobában való összebújós estéknek.  Már aki persze megtehette, hogy párkapcsolatban élt.

   Akiknek pedig mindezt nélkülözniük kellett, azoknak továbbra is maradt az egyedüllét és a sötétség.   Ha bár a szombat éjszakai napok, egy ifjú életében, sokkal inkább az éjjeli bulizásokról szóltak.  Ennek ellenére Rudolf, ezt az estét is pont ugyanarra használta fel, mint bármelyik másikat.

   A bánattól minden kedvét és erejét elveszítve, ült az ágya szélén - kivételes módon nem a földön - és homlokára tapasztva tenyerét, az előtte szétterülő földre hajigált ruháit bámulta. Azok csak arra vártak, hogy jöjjön már végre valaki, aki összeszedheti és a szennyesbe helyezheti őket. Rudolfot egy cseppet sem hatotta meg a szétdobált ruhák sorsa. Ahelyett hogy rávette volna magát az összeszedésükre, inkább felidézte azt a pillanatot, melynek a puszta gondolatától is könnybe lábadtak a szemei.

- Rudolf, miért nem voltál őszinte hozzám? - meredt rá, fájdalomtól eltorzult arccal Zsófi, csillogó barna szemeiből pedig fokozatosan csorogtak le a könnyei, az arca mindkét oldalára. 

Tisztában volt vele, hogy hazudott.

 S most itt, ebben a kellemetlen helyzetben már semmi olyat nem tud mondani, vagy tenni, amivel helyrehozhatná ezt. Csípőre vágta kezeit, az ajkára harapott. Felvont szemöldökkel tekintett a lábai elé, miközben vele szemben Zsófi, a könnyeit hullatjotta. Hiába is várt volna a válaszra, ahhoz ő neki kellett faggatnia barátját.

 - Miért kellett hazudnod nekem? 

Továbbra sem felelt.   Még csak meg se moccant.   Hogy is tette volna, hiszen most olyan büszkeség uralta.   Mellkasa felfújódott, s megszólalt volna, biztos nem az jöttvolna ki a torkán, amit mondani szeretne, hanem valami egészen más. Nem akart őszintén válaszolni, mert azzal jobban megbántotta volna, így jobbnak látta ha továbbra is kiszínez mindent ami eredetileg történt. De ha jobban belegondolt volna, s mint ahogy így utólag jobban átértékelve, ezen mit lehetett volna szépíteni? 

Elment önszántából a volt barátnőjéhez, mert úgy érezte, nagy szüksége lehet egy olyasvalaki támogatására, aki felvidíthatja őt és elterelheti a gondolatait a párkapcsolatának borzalmas veszekedései felől. Csakhogy ez kitudódott, - akár egy rossz krimifilmben - s nem is akárhogy. 

- Tudod milyen rosszul esik ez most én nekem? - rebegte keservesen Zsófi, mutató és a hüvelykujjét összeérintve, melyekkel a mellkasára koppintott.

- Sejtem - morogta, de továbbra sem volt hajlandó barátnőjére tekinteni.

 - Kérlek, nézz rám! - hallatszott remegő hangon a kérlelés, mire Rudolf felemelte a fejét. Ám csak a fejét, a szemei Zsófi mellkasán maradtak. - A szemembe!

Morcos sóhaj, s némi cancogás után a két tekintet végül összetalálkozott. Itt látta igazán, mekkora fájdalmat okozott.   Borzasztó volt ezt látni.   Így látni Zsófit - azt a lányt, akinek egykor még a szívét is nekiadta volna - mostanra pedig összetörte.

 - Miért csináltad ezt velem?

 - Nem tudom - rázta a fejét, torkában pedig a gombócok felgyülemlése miatt még ezt a két szót is nehezére esett kimondania. Úgy érezte, menten megszakad a szíve, ha továbbra is látnia kell ezt a szenvedést, ami lelkileg a földbe tiporta Zsófit.

A lány magához vette Rudolf izzadt kezeit, s megvárta, míg tekintetük ismét összeér.

- Nem szeretsz már?

Ennek hallatán, sokkal zaklatottabban vette a levegőt.

 Érezte azt a meleget, amely Zsófi kezeiből áradtak, de azt is, méghozzá az arcán, melyek barátnője zokogásai közepette lehelt maga elé. 

- Miért kérdezel mindig ilyen hülyeségeket? - ráncolta a homlokát, majd elfordulván a konkrét választ váró Zsófitól, aki erre szomorúan összehúzta szemöldökét, fejcsóválva kinyilvánítva elégedetlenségét. - Nem értem miért kell ezt annyira felfújnod? Csak elmentem hozzá, nem volt semmi komoly, csak beszélgettünk! Amúgy is egy éve történt!

Erre Zsófi dühösen felmordult - kikelt magából, amit Rudolf is elképedten tapasztalt.

 - Tudod, ez az ami a legjobban fáj! Hogy egy év után vagy ezt hajlandó bevallani nekem! Nem gondolod,hogy ezt egy tábla csokival és egy plüssmackóval már nem lehet megoldani? Hogy képzelted ezt?

- Téged nem lehet boldoggá tenni! - méltatlankodott, s a földre dobta a csokit és a plüssmackót.

- Akkor ez a megoldás, hogy elmégy egy másik lányhoz? - lépett hozzá egészen közel Zsófi, akinek érezni lehetett a haragját, s látni szemeiben az elködösült dühöt, ami roppant eltorzította.

A dühöt, amely azokból a csodálatos barna szemecskékből törtek elő.   Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd így kell látnia őket.    Olyan ijesztően szegeződtek rám mint két mérges kígyó.    

 S tessék, ennyit ér egy férfi büszkeség.

 Mert még ezek után sem tudott józan ésszel gondolkodni.

- Akkor majd máskor játszd el, hogy boldog vagy, és nem fogok máshoz menni!

Csatt! Erre kapott egy hatalmas pofont alánytól. Soha nem számított volna rá. Az ütés következtében meghátrált, s nyitott szemmel tapogatózott, hiszen semmit sem látott maga előtt. 

 Ez csak olaj volta tűzre.

 Torkaszakadtából üvölteni kezdett a barátnőjével.  Olyan dolgokat mondott rá, melyeket még álmában sem gondolt volna. 

S e szörnyű veszekedés felvilágosította, hogy olyan emberré vállt, akitől egykor a szülei óvták.