4. Fejezet

Elveszíteni valakit

Nővéremékkel jókat tudtam beszélgetni, ők figyeltek rám. Nyugodtan mondhatom, hogy ők neveltek. Pelenkás koromban csak a hónuk alá csaptak, amikor lementek a játszótérre. Így utaztam velük. Ha éhes lettem, vagy épp tele lett a pelus, felkiabáltak szülőnknek, hogy lenne egy kis dolga velem. Akkor még a kilencedik emelten laktunk, így mire anyám leért, addigra a szomszédok már rég elrendezték sorsomat. A kisebbik nővérkém, Erika imádott velem babázni. Ha nem volt iskolában, ő etetett, játszott velem, fürdetett. Szinte mindent ő csinált.

Anyám állandóan mosott, főzött, takarított, ennyiből állt az élete. Csinálta, mert apám szerint, ez egy nő dolga. Ő meg nem akart, vagy nem mert ellent mondani neki, inkább struccpolitikát folytatott. Ez még nem is lett volna akkora gond, de még fokozta azzal is, hogyha látta, apámnak rossz kedve van, akkor beárult minket. Így rengetegszer miatta kaptunk. Soha nem állt ki értünk.

Imádtam a nővéreimmel lenni. Velük jókat tudtam szórakozni, és olyan mókás volt, amikor marták egymást. Én csak mosolyogtam magamban, bár néha már nekem is elegem volt belőle. Ilyenkor megfenyegettem őket, hogy nem fogom egyikkőjüket sem szeretni. Ez hatott, egyből szent volt a béke. Kerek öt percig, majd kezdődött minden elölről. Most már nevetek rajta, de akkor nagyon is komolyan gondoltam.

Már hat-hét éves koromban is írogattam apró verseket. Ezeket Andinak mondtam fel, ő meg biztatott, hogy folytassam. Igazából sosem folytattam, mert mire megírtam volna a végét, elfelejtettem az elejét. Idősebbik nővérem állandóan okított és tanított, én meg, köszönetképp megajándékoztam egy pár soros versikével. Szerette a verseimet, azt mondta, hogy olyan gyermekiek. Hát, milyen legyen egy hét éves gyermek verse?

Egyik nap apám egy kölyökkutyával állított haza. Sötétbarna szőre, fekete orra volt, elől a nyakán pedig egy fehér csík. Az egész kutyus, ha lehetett tizenöt centi hosszú. És ami a legjobb, nem is nő sokkal nagyobbra, ugyanis törpe tacskó. Olyan édes volt, egyből a szívünkbe zártuk. Igen kreatívan választottunk neki nevet: Taccsi.

Apám akkor látta meg, amikor egy kétszer akkora faágat cipelt a szájában, mint amekkora az egész kutya volt. Azt mondta, hogy haza kellett hoznia. Persze csak akkor maradhat, ha a sétáltatást elvállaljuk. Elvállaltuk.

Később Erika hazahozott egy zsemleszínű ugyancsak törpetacskót. Anyámnak azt mondta, hogy apám megengedte. Apámnak meg azt, hogy anyám engedte meg. Így maradhatott nálunk, kizárólag addig, míg nem találunk neki másik gazdát. Ez a mi feladatunk lett volna, de valahogy nem siettük el, és nálunk maradt. Amikor Erika hazahozta szegényt a bal szemén, egy csúnya hólyag volt, amit meg kellett műtetni. Ahogy megműtettük, kijött a másik szemén is. Azt is megműtettük. Ekkora már apám is belátta, hogy nem megy ez a kutya innen sehova, így már illő lenne elnevezni. Megint a kreativitásunk győzött, ő lett: Lizi.

Imádtuk a két kutyát. Persze egy idő után, ha le kellett vinni, sétáltatni őket, már nem voltunk akkora rajongással feléjük. De a lányok, mint mindenből, ebből is a legjobbat hozták ki.

Ez idő tájt kezdtek el érdeklődni a fiúk iránt. A két kutyuli pedig megfelelő indok volt arra nézve, hogy egy kicsit ellógjanak otthonról. A szüleink is voltak gyerekek és sejtették eme hirtelen előkerült rajongásukat a kutyasétáltatás iránt. De nővérkéimet sem kellett félteni! Ha tudtak, magukkal vittek, mint tanút, hogy semmi rossz nem történik. Ennek persze azért ára volt, semmit nem adtam ingyen. Szegények hol játszottak velem, hol pedig kedves és hálás közönséget alakítottak a kedvemért. Én meg cserébe elmentem velük „kutyát sétáltatni”. Az üzlet, az üzlet. Nekik is, nekem is. Aztán eljött annak is az ideje, mikor összevesztek azon, hogy ki vigye le a kutyákat sétálni. Ilyenkor olyan jókat tudtam nevetni. Persze erre is volt megoldásuk. Később kitalálták, hogy mivel a kutyák és én is jó ürügyek vagyunk egy kis szabadságra, elkezdtek osztozkodni. Egyik a kutyákat, a másik pedig engem vitt magával. Probléma megoldva. Hát igen, már akkor is okosan csináltuk. Bármit el lehet mondani a családomról, hogy flúgos, idegbeteg, nem normális, de azt nem, hogy hülyék lennénk. Már akkor is megvolt mindenkinek a maga kis stiklije.

Ricsi. Ő volt a legjobb barátom. Tudom, nehéz elképzelni, hogy egy kilenc-tíz éves kislánynak egy tizenkilenc éves fiú legyen a legjobb barátja. Mégis így volt. Vele bármit meg tudtam beszélni. Mindent meg mertem kérdezni tőle. Olyan dolgokat is, amikről még a testvéreimet sem. Nem küldött el, hogy még kicsi vagyok ehhez, nem röhögött ki. Csak válaszolt.

Volt egy külön kézfogásunk is, amit minden találkozáskor, és minden búcsúzáskor végigcsináltunk. Ez csak a mienk volt. Sokat köszönhetek neki. Például ő világosított fel szexuálisan. Senki ne értsen félre. Szimpla kérdezz-felelek volt. Igaz, mikor elé álltam, hogy megpróbálkozzam erről a témáról beszélni vele, kellett vagy negyed óra, mire kinyögtem első kérdésem. Szegénykém, meg pislogott, mint hal a szatyorba. Az ő szemében még egy kislány voltam. De hát az ember kíváncsi.

Tényleg, bátran kijelenthettem, hogy ő állt hozzám a legközelebb. Rengetegszer védett meg apámtól, amikor már a két nővérem sem tudott. Velem a nővéreim és Ricsi is más volt. Annak ellenére, hogy hármuk között mindig volt valami konfliktus. Állandóan marták egymást. Ha Andi és Erika összevesztek, ami szinte napi rendszerességgel előfordult, kikérték Ricsi véleményét. Na, itt kezdődtek a problémák, mert ha Andinak adott igazat, akkor Erika sértődött meg, és fordítva. De ha rólam volt szó, kérés nélkül mellettem voltak. Mindig óvtak és védelmeztek, mindentől és mindenkitől. Egyszer még a suliba is bejött a srác helyre rakni pár arcot, mert beszóltak nekem. Nem tudom hogyan, csak sejtéseim vannak afelől, de elmagyarázta nekik, hogy nem ajánlatos velem ujjat húzni. Később pedig ő volt az, aki megszerettette velem a küzdősportokat.

Ricsi és Andi kapcsolata, finoman fogalmazva is, elég szenvedélyes volt. Hol együtt voltak, hol nem. Az egyik nyáron épp kis mosolyszünetet tartottak. Senki nem aggódott, mind tudtuk, hogy ez csak átmeneti állapot. Most is a szokásos történt, összeveszés után pici Ricsi fiú jött könyörögni az ő gyönyörűjének, hogy fogadja vissza.

Egyik nap meg is volt beszélve, hogy találkozzanak, és újfent megbeszéljék a dolgaikat. Ricsi ott volt nálunk, mikor csöngettek. A nagybátyja volt, el akarta hívni magával, mert vett egy kocsit. A kocsiért, amit megvett, vidékre kellett lemennie. Arra kérte az unokaöccsét, hogy menjen vele, és visszafelé az ő régi kocsiját vezesse. Nagyon nagy szíve volt. Bárki, bármit kérhetett tőle, mindig segített. Most is így történt. Otthagyta nővéremet azzal az ígérettel, hogy pár óra és újra találkoznak. Soha többé nem találkoztak!

Vidékre az autópályán mentek, a nagybátyja vezetett. A mellettük lévő sávba egy BMW-ben, egy házaspár utazott. Elkezdtek versenyezni, és Ricsiék autója durrdefektet kapott. A nagybátyának szerencséje volt, azon nyomban szörnyethalt. Ricsi a szélvédőn keresztül repült ki a kocsiból. Az arca állítólag csúnyán roncsolódott. Amikor a mentők odaértek még élt.

Értitek? MÉG ÉLT!

Ricsi a mentőkocsiban halt meg. Egy embertelen mentőkocsiba, tele csövekkel, és drótokkal, összeroncsolódott koponyával. Az orvosok azt mondták, hogyha túléli, akkor is csak egy emberi roncs maradt volna. Nem biztos, hogy tudott volna beszélni, mozogni. Lehet, hogy így van, de még ÉLNE, és ez a lényeg. Huszonkét éves volt. Még kimondani is szörnyű.

Annyira tele volt életszeretettel. Ő nem csak megélte, hanem élvezte, imádta az életet. Ritka volt az, ha nem mosolygott, inkább ő csalt mosolyt az emberek arcára. Négyen voltak testvérek, Ricsi volt a legidősebb. Úgy, ahogy rám, rájuk is vigyázott. Jó ember volt. Igazán jó. Nem ezt érdemelte a sorstól, az élettől, Istentől! Mindenki úgy hívja, ahogy akarja.

Bezzeg a másik autó utasai, a házaspár túlélte. Tudom, hogy nemcsak az ő hibájuk, de még embert nem láttatok úgy gyűlölni, mint ahogy én gyűlölöm őket. Tudom, hogy nem szabadna így éreznem, de nem tehetek róla. Már a puszta létük is szálka a szemembe. Miért ők élték túl? Miért nem Ricsi? Miért? Rengeteg kérdés, amire nincs válasz. Csak kimondhatatlan szomorúságot, keserűséget és bánatot hagynak maguk után. Nagyon fájt. Mai napig fáj.

Próbálok nem gondolni rá, de ez képtelenség. Minden nap eszembe jut, szinte mindenről. Látok egy mobilt, és rögtön arra gondolok, hogy akkor még nem volt ilyen, és soha nem is érhette meg, hogy neki is legyen. Néha mosolygok az emlékére, hogy miket is csinált, mert nagy arc volt. Néha meg sírok, hogy miket hagyott ki, mi mindenről maradt le.

Akkor nem tudtam sírni. Fájt, mart, égetett, de sírni, azt nem, nem tudtam. Talán még most se igazán tudom felfogni. Nem tudom, vagy nem akarom elhinni a történteket. Akkor, és most is úgy hiszem, hogy valahol nyaral, vagy csak elutazott. Hiába tudom az eszemmel, hogy mi történt. Lehet, sőt, biztos, hogy így könnyebb nekem. Már nagyon régen történt, több mint tíz éve, és a mai napig hiányzik.

Sajnálom, de a temetés körülményeiről csak kevés emlékem van. Nem igazán emlékszem konkrét dolgokra. Olyanokra gondolok itt, mint a koporsó, a pap beszéde. Ezek a részletek nem maradtak meg. Sok minden viszont igen. Apró dolgok, melyek másoknak nem mondanak sokat, de nekem rengeteget jelent.

Mások szemében talán szép, nyugalmas, nyári nap volt. Számunkra, akik akkor ott voltunk, nem volt más, csak maga a fájdalom. Az elhagyatottság, üresség, hitetlenség érzése. Megtörve, megalázkodva könyörögtünk csodáért, apró reményért, bármiért, mely tudtunkra adja, hogy ez csak egy rossz álom, melyből nemsokára felébredünk. Mégis, a szívünk mélyén éreztük, tudtuk, hogy ez nem más, mint maga a valósság. Nekünk ennyi maradt. Ez maradt meg, és még egy valami. A kérdés, mely mindannyiunkba ott van. MIÉRT? Egyetlen kérdés, melyre keressük a választ, tán majd egész életünk folyamán, de az nincs. Mert, tán nem is létezik.

Azon a délelőttön fényesen tűzött a Nap, szinte már vakította az ember szemét. Apránként szórta szét melegét a sír körül állókon, hogy az utolsó gyöngyfoszlányai a földbe ásott, leendő sírnak mondott gödörben törjenek szét milliónyi apró darabra. Ahogy a mi szívünk. Lelkünk egy darabkája, ami már az övé, a sötét, hideg földbe lett eltemetve vele, hogy kísérje e utolsó földi útján a melegség, a szeretet, melyet akkor érzünk, ha rágondolunk.

És mégis, mind tartottuk magunkat, hogy méltóképp, erősnek mutatkozva vehessünk oly méltó búcsút, mely lehetetlen. Eltemetjük lelkünk legmélyebb zugaiba a minket ért, szívünket marcangoló bánatot, gyászt, keserűséget, fájdalmat. Mindent. Csak azért, hogy hozzá méltóan állhassunk az előtte már biztos kikövezett út egyik felén, várva a feloldozást, hogy talán Ő már jó helyen van. Hisszük, hinni szeretnénk benne, hogy létezik mennyország, honnan lenézve ránk, büszkén emeli tekintettét a nagykapu felé, amin épp belépni készül. És a Nap, mintha nem akarta, vagy nem tudta volna abbahagyni, megtörhetetlenül pazarolta ránk kellemes melegét. Mintha az égiek is kegyetlen játékot űztek volna velünk. Mégis, az volt az ember érzése mindezek ellenére, hogy nem a Nap süt, hanem Ricsi mosolyog le ránk.

A mi pici Ricsi fiunkat, csukott fedeles koporsóba temették el. Rengetegen voltak. A családunk ment a gyászoló rokonok után. Már a sírhoz értünk, ami a temető végébe volt, mikor volt egy belső érzésem, hogy valaki szólongat. Annyit kért, hogy forduljak meg. Megfordultam. A bejáraton még mindig jöttek az emberek. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy százas nagyságrendekbe lehetett volna mérni. Amerre a szem ellátott, mindenhol csak emberek voltak. Az egész temetőben. Ismét éreztem, valaki szólít, mintha Ricsi lett volna, hogy ne bánkódjak, ő sem teszi, hisz’ most látja igazán, mennyien is szerették.

A szertartásról egyetlen emlékképem sincsen. Egyetlen egy mozzanatát sem tudnám felidézni. A következő kép, amire emlékszem, hogy apám bökdös, menjek oda Ricsi anyukájához részvétet nyilvánítani. Aztán már csak anyukája könnyes arcát látom. Az édesapja magas és nagy testű férfi volt. És ez a nagy, erős ember zokogott. Nem sírt, zokogott. Apám meg csak suttogott a fülembe:

– Mondd, hogy részvétem. Gyerünk, mondd már – nem mondtam, képtelen voltam. Álltam némán, és figyeltem őket.

– Nem. Ő él – három rövid szó. Ennyit tudtam mondani abban a pillanatban.

– Igen, él. A szívünkbe – válaszolt mosolyogva az anyukája.

Én csak néztem rá kikerekedett szemekkel, mint aki hiszi is, meg nem is, amit mondanak neki.

Akkor sem, és a mai napig nem tudom, hogy sikerült, ott akkor, olyan körülmények közt, kedvesen beszélni, és mosolyt csalnia az arcára az anyukájának.

Most már nekem is van gyermekem, és… Bele se merek, és nem is akarok gondolni. Szerintem ott őrülnék meg. Most is csak tisztelettel tudok gondolni anyukájára, hogy mekkora lelki ereje volt. Nemcsak elviselni a fájdalmat, hanem elrejteni mások elöl, hogy még ő mondjon pár vigasztaló szót. Én nem lennék rá képes. Őszintén csodálom.

Egy ideig még összejártunk Ricsi családjával, de sajnos ez idővel megszakadt. Talán, nem is baj. Hagyni kell, hogy mindenki másképp gyászolja meg a számára kedves embereket.

Mára már csak az emlékeink maradtak, melyeket még élünk kincsként őrizgetjük, lelkünk legtitkosabb, legféltettebb rejtekein. És ha eszünkbe jut, mert nem tudunk, nem akarunk felejteni, elővesszük, és emlékezzünk az együtt töltött szép időkre, hogy lelkünket lágy szellőként simogassa, megfagyott szívünket megmelengesse, majd lángoló tűzgolyóként becsapódva forró boldogsággal töltsön el, hogy ismerhettünk egy ilyen kivételes lelket. Bár a szomorúság átjár, ha rá gondolok, de a boldogság, és a büszkeség is részese érzéseimnek, hogy elmondhatom, ismerhettem. Hiszek benne, hogy ő már egy jobb, jó helyen van. Boldogsággal, békességgel, nyugalommal telt szívvel.

Elvettek tőlem mindent. Mindent, ami valaha, valamit is számított. Kiraboltak, kizsákmányoltak. A lelkem mélyén csak az üresség tátongott. Már nem akartam semmit, senkit. Csak csöndben, hangtalanul eltűnni ebből a rideg világból. Minden éjjel imára kulcsoltam kezem, Istent kérve, hogy adja meg nekem ezt. Részesítsen abba a kegybe, hogy magához hív.

Az életben nem a halál a legrosszabb, ami történhet. Az élet az. Melybe nem jut az ember számára hely. Nincs szeretet, törődés, kötödés, nyugalom, boldogság. Ezek mind-mind csak üres, lelketlen szavak maradnak. Helyette az élet egyet jelent a dühvel, gyűlölettel, félelemmel. Szó szerint.

Szeretné ő is megélni a jót, szépet, de sajnos neki csak a fájdalom jutott osztályrészül. Az élet is, már csak egyetlen szó maradt. Vágyja a halált. Várja, mégse tesz semmit. Már nem remél semmit, senkitől és semmitől. Nem hisz a mesékbe, csodákba, emberekbe. Szentül hiszi, hogy ezek a dolgok nem is léteznek. Semmiben sem hisz.

Egyik napot a másik után éli. Teszi, amit mondanak neki, és próbál nem gondolkodni, érzéseit elnyomni a lelke legmélyebb zugába. Menekül. Elmenekül a kis világába, melyet saját maga teremtett. Szótlan lesz. Már maga a beszéd is fizikai fájdalmat okoz. Nem akar mást, csak hogy mindenki hagyja békén. Hadd térjen meg oda, ahol jut számára hely, élhet minden félelem, fájdalom, gondolatok, érzések nélkül. Mégis, nem marad más, csak a félelem.

Félelem. Az érzés, mely lassan, hangtalanul közelít. Alattomosan lopja be magát a szívébe, lelkébe. Nem hagy maga után mást, mint gyötrő némaságot, ürességet, sötétséget. Fél, retteg. Fél mindentől és mindenkitől, nem bízik meg senkiben. Retteg a másoknak oly kedves, ám számára siralmas reggeli ébredésektől. De felébred minden egyes áldott nap, és ébred vele együtt a megnyomorított lélek, a sajgó szív, a darabokra tört álmok, szertefoszlott remények. Minden ébred, amit neki szántak.

Az életnek mondott világot csak borzalommal telve tudja szemlélni. Várja az éj sötét csöndjét, melyet már csak, a hangtalanul folyó könnyén át tud látni. Az ablakon át bevilágító Holdra emelve tekintetét elmereng, hogy mit tett, amiért ezt érdemli. Megtörve, szótlanul könyörög, suttog imát Istenhez, hogy legyen kegyes hozzá.

Már nem akarja látni a Napot, már nem akarja hallani a tücskök ciripelését, a békák brekegését, a madarak énekét. Nem. Ő a sötét, a csönd, az üresség után vágyakozik, mely a nyugalmat hozná el. Lelkileg teljesen kimerült. Elfáradt. Kirabolták, elvettek tőle mindent, amiért létezni szeretet volna. Amiért létezni akart.

Ily érzések, gondolatok kerítettek hatalmukba, mikor mindenki elhagyott. Én ezt nem akarom. Nem. Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt, hogy mindent, meg nem történtté tehessek. A nővéreimet akarom látni, ahogy marják egymást. Velük akarok lenni, mikor beszélgetnek a nagyok dolgairól, megint kutyát akarok sétáltatni velük, verset írni és szavalni nekik. Ricsit akarom. Látni akarom, ahogy rámosolyog a világra, veszekszik Andival, beszélget apámmal, vezetés közben motoszkál a műszerfal alatt, vagy épp a rádiót állítgatja. Ezen alkalmakkor apám nem egyszer mondta neki, hogy a kocsi lesz a halála. Akkor még ő sem gondolhatta, nem tudhatta, hogy milyen igaza van.

Egyedül álltam a világban, a világgal szemben és nem tudtam, mit is tehetnék. Ricsi halott, nővéremék elköltöztek. Nekem ez egyet jelentett a teljes magánnyal, az elhagyatottsággal. Minden, ami esetleg jó volt az életemben, most megszűnt létezni. Lelkileg ekkor haltam meg én is.