3. Fejezet

Pici Ricsi Fiú

Szeretném, ha mások is megismernék, azt az embert, aki már szinte a bátyám volt. Talán így könnyebb megérteni, hogy miért is fáj még ma is az elvesztése. Az ember életében nem a szavak, hanem a tettek beszélnek. Ezért pár apró történet által szeretném jobban bemutatni, hogy milyen is volt ő.

A mi pici Ricsi fiunk, az idősebbik nővéremnek, Andreának udvarolt. Nem tudom, hogy hol és milyen körülmények között ismerkedtek össze. Az első találkozása apámmal mégiscsak maradandó élményt nyújtott. Nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, aki szem és fül tanúja volt az eseményeknek.

Egyik nap az idősebb nővérkém átment barátnőéhez, hazafelé pedig már társasága is volt. Elkísérte pici Ricsi fiú is. Testvérem felhozni már nem merte, ugyanis nálunk elképzelhetetlen lett volna, hogy egy hímneművel állítsunk haza. Ezért nővérkém megkérte, hogy várja meg a lépcsőházban. Persze pici Ricsinek más tervei voltak, dehogy akart órákat várni, főleg nem ott, ahová őt állították. Inkább kiállt az ablak alá, hadd lássa őt mindenki. Ha már egyszer úgyis ott van.

Telt múlt az idő, és Ricsi úgy gondolta, most már azért elég legyen, ennyit eddig egy nőre sem várt, és nem most fogja elkezdeni megmutatni eme tehetségét. Hát a tettek mezejére lépett.

Fogta magát és teljes hangerőből elkezdet kiabálni a kedvesének, hogy most már ugyancsak szedje magát, hisz’ több mint két perce vár rá. Ez tűrhetetlen bánásmód, egy olyan jól szituált, kedves és nem utolsó sorban jó képű sráccal szemben, mint amilyen ő.

A mi családunknak sem kellett több, mindenki az ablakhoz rohant leskelődni, hogy mégis ki az a merész, aki fényes nappal ordibál a mi ablakunk alatt. Ilyen még soha nem fordult elő.

Miután az én édes, kedves, türelmes apámnak leesett, hogy a kiabáló srác épp az ő legidősebb leánykájánál döngeti azt a bizonyos kaput, rögtön elfogyott ama kivételes nyugalma, mely sohasem létezett.

Közölte az önjelölt udvarlóval, hogy itt nem terem neki semmi, ezt ő garantálja. Ahhoz neki is lesz pár szava. Ezért, és még rengeteg ok miatt, meg lehet fogni az egyik édes kis kacsójával a másikat, és el lehet vezetnie magát valahova máshova. Ezt ő, igencsak kecsegtető és elfogadható lehetőségnek gondolja az ifjú suhanc számára. Eme nézetét, azonban csak ő vallotta.

A mi pici Ricsi fiúnkat viszont nem ilyen fából faragták. Nem volt rest válaszolni, mely szerint a neki felajánlott opció számára, sem nem kecsegtető, se nem elfogadható. És ha már itt tartunk, őneki is lenne pár ötlete arra nézve, hogy ki, mit és mikor csináljon. Jelen pillanatban kérné az ablakból derékig kilógó úriembert, hogy most már igazán hajoljon egy kicsit visszább, mert a végén még kegyeskedik kiesni. Ebben az esetben neki kell majd mentőt hívni, amire se lelki ereje, se pedig ideje nincs, miáltal ő a csajához jött. Majd még hozzátette:

– Én nem tudom, hogy ki maga, de nem önhöz jöttem – kiabált fel a még mindig derékig kihajoló leendő apósjelöltnek.

– Nem tudod, hogy ki vagyok? Akkor elmondanám. Andrea édesapja vagyok, azé a lányé, akinek az előbb oly bőszen kiabáltál.

– Akkor, elnézést uram. Azt hiszem, rosszul kezdtük, remélem hosszúra nyúló ismeretségünket. Bemutatkoznék, P. Richárd vagyok, az ön gyönyörű és kedves leányának az udvarlója – és mint a régi korokban szokás volt, meghajolt.

– Nem érdekel ki vagy! Akkor sem kiabálsz az én ablakom alatt, megértetted.

– Elnézést uram, többet nem fordul elő. Megtudhatnám az ön nevét, ha már ilyen kellemesen összeismerkedtünk – közben azért testvérem se esett ki emlékei közül –, Andi, gyere már!!!

– Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy itt mersz kiabálni?

– Kedves uram, mint már említettem, P. Richárd a nevem, melyet a kedves szüleim akasztottak a nyakamba egész életemre. Esetleg az úr feledékeny?

– Feledékeny a jó édes anyukád, az, aki elfelejtett megtanítani téged, hogy mások ablaka alatt nem ordítozunk.

– Nem kéne kiabálnom, kedves após pajtás, ha felengedne, hogy kicsit megsürgessem az én gyönyörűmet.

– Milyen após? Nem vagyok senkinek se az apósa, és egy ideig nem is leszek. Takarodj, különben lemegyek.

– Hát, az igaz, hogy még nem após, de majd lesz. És nagypapa is, persze ha addig nem nyírja ki a kedves vej jelöltetek. Amúgy meg jöjjön bátran, beszéljük meg, mint férfi a férfival.

– Te rohadék! Felcsináltad a lányom? Most már tényleg lemegyek.

– Nem csináltam én semmit. Bár ilyen após jelölt mellett, tízszer is meggondolom a dolgot, hogy megéri-e. Mondtam már, hogy itt vagyok, nem futok el.

– Gyere fel, nem kell a nézőközönség. Még a végén jegyet kell, hogy szedjek.

Valahogy így történt apám és pici Ricsi fiú első találkozása. A beszélgetés végére, már nem csak a mi családunk, de a fél ház kint lógott az ablakban. Nem sűrűn esett meg, hogy apámnak bárki is, ilyen stílusban mert volna vissza szólni. Talán ez tetszhetett meg neki.

Mikor Ricsi felment, apóspajtás leültette egy kávéra, és elkezdtek beszélgetni. Bezzeg, ekkor már hibátlanul emlékezett a kedves nevére. Ahogy telt az idő, egyre jobban kijöttek egymással. Szinte mindig mindent együtt csináltak.

Hőn szeretett, hímnemű szülőegyedem mindenhová kocsival járt. A családból egyedül neki volt jogosítványa. Volt rá példa, hogy egyszerre két kocsi is a rendelkezésére állt. Így munkába indulva eldönthette, aznap melyik is a kedvence. Bátran kijelenthettem, hogy mióta az eszemet tudom, összesen két alkalommal esett meg az a szörnyűség, hogy ne lett volna kocsija. Ez oknál fogva, kénytelen volt használni a mások számára oly jól ismert tömegközlekedést.

Épp rossz volt a kocsink, így kénytelen volt busszal menni a munkahelyének mondott épületbe. Ez a tény már idegessé tette amúgy sem nyugodt természetét. Általában, mikor belépett a munkahelye kapuján, két perc nem telt el és máris sikerült fölidegesítenie magát. Édesapám az ilyen helyzetekre kidolgozott egy igen egyszerű és nyugtató módszert. Kiabált. Ettől ő nyugodtabb, míg beszélgetőpartnerei idegesek lettek. De működött. Neki.

Az a fránya autó elég hosszú ideig rendetlenkedett, mert a szerelők nem jutottak dűlőre, hogy megcsinálják, vagy csak vontassák el a bontóba. Ennek következtében, kénytelen volt őfelsége buszra szállni. Persze, azért ellőtte anyámtól szerzett némi információt, mégis mi fán terem, az a busznak nevezett valami.

– Az a nagy kék izé az úton, amin elől és hátul is szám van, hogy ne tévedj el. Tudod, ami miatt ideges szoktál lenni, hogy már megint dugó van – okította anyám édes kis férjét, a busz, mint jelenség irányába. Hát apám ettől nem lett nyugodtabb.

– Jó-jó, de hol szállok fel rá? – jött a következő logikus kérdés.

– Az ajtón.

– Azt én is tudom, te hülye! Földrajzilag kérdem.

– Akkor mért nem ezt mondod? A kis közért előtt áll meg, próbáld meg ott.

Így apám kibővült tudással és világlátással többször is megpróbálkozott a busz használatával, mielőtt kedves vejének megengedte volna, hogy elkísérje a munkahelyének titulált állatőrzőbe.

A család feje még gyalogosan vagy buszozva rótta az utakat, mikor meg akarta mutatni a vejének, milyen veszélyes egy rendőr munkája. Gondolt egyet és meghívta leendő vejét, egy kis éjszakai műszakra. Persze Ricsinek nem volt ellenére a dolog.

Egyik este együtt indultak el. Apám büszkeséggel telve mondta újdonsült társának, hogy csak kövesse nyugodtan, mert ő tudja, hogy a busz merre jár, és mit is kell vele csinálni ahhoz, hogy oda vigye, ahová szeretné.

Persze, mint rendőr neki is voltak besúgói, és a rendkívüli éjszaka előtt nem sokkal, kapott egy fülest. Eszerint, egy bizonyos boltot, éjjel egykor ki fognak rabolni. Gondolta, hogy Ricsinek ez jó lesz, egy kis erő demonstrációnak. Rendőr kocsival fél éjfélre oda is álltak a bolt közelébe várakozni.

Teltek a percek, teltek az órák, de a betörő csak nem akart jönni. Apám meg dühöngött, hogy nem érti, miért pont most nincs rablás, mikor ő fülest kapott, és még vendége is van. Fél háromkor megállt mellettük az egyik munkatársa. Megérdeklődte, hogy mit keresnek erre. A rend hű őre elmesélte, mire is várnak, és most már igazán történhetne valami. Erre a vallomásra, a kedves kolléga felvilágosította, arra várhatnak, ugyanis azt a boltot, már tizenegy órakor kirámolták. Mire ők oda álltak őrködni, addigra már a helyszínelésnek is vége volt. Ez pech.

Hazafelé is busszal kellett menniük. Pár megálló után, felszállt egy kis hölgy. Odament Ricsihez, és köszönésképpen szájon csókolta. A fiatal lány egy idő után leszállt, ekkor após pajtás kérdő tekintettel nézett kedves vej jelöltjére.

– Távoli unokatestvér – jött az unott válasz.

– Ide figyelj, eccsém. Én mindig elhiszem, amikor nem mondasz igazat, de te is hidd el, amikor én hazudok.

Ennyi, a téma ezennel lezártnak volt tekintve. Erről az esetről nővérem is csak évekkel később szerzett tudomást. Hát igen, mikor két férfi összetart.

Mind apám, mind Ricsi nagy horgászok voltak. Volt egy telkünk a Duna partján, melyhez egy stég is tartozott. Magán a telken csak egy kis faház volt, meg a kert végében az illemhelyiség. Ide jártunk, majdnem az összes hétvégén, füvet vágni, gazolni, ásni, veteményezni. Szinte csak dolgoztunk rajta. Néha megesett az is, hogy csak pihenni mentünk le, de ez volt a ritkább.

Egyik nyár elején anyám kitalálta, hogy a telket el kéne választani egy kis kerítéssel, hogy a kutyák ne gumizzák össze a hátsó füves részt. Így édes szülöm és Ricsi igen sűrűn lejártak kerítést építeni. Annyira, hogy már Andi is megsértődött, mert szerinte a barátja több időt tölt az apósával, mint vele. Ez mégsem tartotta vissza őket. Erzsi néni azt mondta, hogy oda kerítés kell, akkor ott kerítés is lesz.

Ezért, amint az idejük engedte, mindig a telken „dolgoztak”. Így telt el, egy vagy két hónap. Amíg a munkálatok folytak, a telek közelébe nem voltunk engedve, azzal a címszóval, hogy meglepetést akarnak szerezni nekünk. DE, eljött az idő, mikor a kis család elindult a telekre egy kicsit pihenni. A terv szerint a lányok napozni, sétálni, míg a fiúk horgászni.

Mikor megérkeztünk és kiszálltunk a kocsiból, anyám elhűlve látta, hogy nemhogy a kis kerítés, de még az alap sincs megcsinálva. Ez okból kifolyólag, mert élni a felháborodás jogával.

– Hol a kerítés, amit kértem? – hangzott a legkézenfekvőbb kérdés.

– De hát anyukám, most mész be rajta – nyitotta előtte a kaput kedves férje.

– Nem ez, hanem az elválasztó, amiért már vagy egy hónapja lejártok!

– Tetszik tudni Erzsi néni, az úgy volt… – kezdte volna Ricsi, de anyám belefojtotta a szót.

– Igen, az úgy volt. És úgy is lesz. Most azonnal nekiállni.

Szegényeknek, nem volt mit tenni, neki álltak dolgozni. Anyám persze nem tudott, ama egyszerű tényről, miszerint az ő kedvese lehívta, egy nagy horgász haverját is. Azzal a szlogennel lett meghívva, hogy egy jó bulit csapnak. Az asszony főz, ők horgásznak, eliszogatnak, és közben megfejtik az élet rejtélyeit. Persze időközben a haver is megérkezett. Nőnemű szülöm, nemhogy nem engedte be, szabályosan kitiltotta, amíg az ő piciny kerítése kész nincs. A fiúkat pedig nem engedte ki, mert ugye most munka van. Neki megígérték, és ha törik, ha szakad, ma kész lesz.

A kis házban, anyám az ebédet készítette, abban a hitben, hogy most már igazán megkapja azt a hőn áhított kis kerítést. Dolgoztak is a fiúk rendesen. Gondolta ő.

Dél körül kiment szólni a fiúknak, hogy kész az ebéd. Ekkor olyat látott, amit már tényleg megbocsáthatatlannak tartott az ő kis lelki világa. Az ő kerítésének még híre-hamva sincs. Nem találta sehol, pedig nagyon meresztgette mindkét szemét, hátha csak megvakult. Akármerre és akárhogy nézelődött, kerítést, azt nem talált. Ehelyett, lelt két részeg férfit, akik már állni sem tudtak segítség nélkül, így az oldalsó kerítést kérték fel eme megtisztelő címre. Ismét balhé volt. Majdnem válás lett a vége. Általánosságban, mint mindenről, erről is utólag derült ki a teljes igazság. Míg ő főzött, addig apám és Ricsi mit is csinált.

A haver, aki ki lett tiltva, nemcsak horgászfelszerelést, de piát is hozott magával. Ráadásul nem kis mennyiségben, nehogy még véletlenül szomjan haljanak a végén. A meghívott barát leült horgászni, és mikor inni támadt kedve, szólt a szegény rabszolgamunkára fogott hímnemű egyedeknek is. Nekik sem kellett kétszer mondani. Csak volt egy apró probléma. Hogy jutnak el, addig a szerencsétlen felbontatlan piás üvegig. Szegény pici üvegecske nem érdemli meg, hogy veszni hagyják, így vagy úgy, de ki kell szorítani belőle az alkohol tartalmat.

Haditerv született. Kommandósat kell játszani. Konyhaablak előtt hasra feküdni, alatta átkúszni, pár kortyot inni, visszakúszni. A végén hátrasétálni a fa árnyékába, az átélt izgalmakat kipihenni. Amikor a szomjúság megint kezdi az életüket veszélyeztetni, az akciót újfent sikeresen végrehajtani. Így mutatták be a családnak, a pár óra alatt részegre inni magunkat képességüket.

Ricsinek a szakmája ács volt, ebbe a munkakörben is dolgozott. Már amikor. Faternak, mint jó kopónak illik, kivételes szimata volt. Ezáltal, neki is feltűnt a vej jelölt túlontúl sok szabadideje. Egyik nap, családi ebéd volt nálunk. Már nagyon szúrta édesapám oldalát eme talány, így rá is kérdezett:

– Eccsém, te mióta nem dolgozol?

– Megvan az már két hónapja is.

– Miért?

– Tudod, téliszonyom van és legutoljára úgy megszédültem, hogy elküldtek orvoshoz. Így most táppénzen vagyok.

– Az más. Értem – a család szép csendben eszeget tovább. Eltelik már vagy öt perc, mire apám felkiált:

– De hát, te ács vagy!

– Ez igaz, de szerintem a kettő nem zárja ki egymást.

– És mégis, hogy írt ki az orvos?

– Bementem a hozzá, elmondtam, hogy mi történt. Mikor megvizsgált, és elkezdte felfelé húzni a vállam, kiáltottam egyet, hogy ez fáj. Három hónap táppénz.

– Engem nem tudnál elvinni hozzá?

– Dehogynem.

Nem telt el egy kis idő, és Ricsi szólt apósnak, hogy van időpont a dokihoz. Azért mielőtt elindultak volna, a vej jelölt felvilágosította, hogy mit és hogyan csináljon. Ebbe beletartozott az is, hogy az sem ártana, ha izzadna a tenyere.

Adott időpontra el is mentek az orvoshoz. Mivel fater kezének izzadnia kellett, hát nyár közepén felvette a téli szőrmés kabátját, kezét pedig a kabát zsebébe dugta. Számára már csak a váróban derült ki, hogy egy dili dokihoz lesz szerencséje. Átkozta a sorsot, Ricsit és mindenkit, aki az eszébe jutott. Ezt a véleményét, nem épp a leghalkabban, ki is nyilvánította ott a helyszínen. A váróban mindenki hallotta, de csak egyvalaki méltatta őket figyelemre, aki felismerte egy régi kedves ismerősét.

– Ricsi, hát te itt? De rég nem láttalak! – kiabálta.

– Igen rég volt, mi van veled?

– Képzeld megválasztottak tűzoltóparancsnoknak. De mikor kivonultam tűzet oltani, valami barom rám hívta a rendőröket. Ők meg szépen bekísértek ide. Nem kedvesek az urak?

– Igen kedvesek. Mégis, ki gyújtotta a tűzet?

– Hát én. Tudod, ha nincs tűz, nincs tűzoltó.

Apámat pont behívták be, ezért csak ennyit halott a beszélgetésből. Lehet, hogy jobb is.

A rendelőben a doki bemutatkozott kedves leendő ápoltjának egy kézfogás keretében. Egyből megérezte, hogy izzad legújabb páciense tenyere. Rögtön a tárgyra tért. Megkérdezte, hogy mi is az úr gondja. A beteg pedig elkezdte sorolni, ami Ricsi szerint kell, egy három hónapos táppénzhez. Az agyturkász egy ideig csak bólogatott, majd megkérte betegét, hadd nézze meg a karját. Megfogta apám vállát, és a kezét elkezdte felfelé húzni, ő meg kiabált, hogy ez fáj. Az eredmény egy pszichológiai kivizsgálás és beutaló a reumatológiára.

Ezután nem épp a legtürelmesebben jött ki a rendelőből, ahol a kedves és aranyos ötletgazda már várta. Apám nem volt éppen beszédes kedvébe, annak ellenére sem, hogy kedves vej jelöltje, igencsak sűrűn érdeklődött a végeredmény felől. Mire kiértek az utcára, az újdonsült lelki betegnek megjött a hangja. Elképedve csak ennyit mondott:

– Téged még itt is ismernek.

Ez a története annak, hogyan is lett apámnak olyan szép sárga színű kis könyve. Ezután mit tudott tenni, otthon maradt két hónapig táppénzen, és mellette eljárt gyógytornára. Közben a lehetőséget is kihasználta, és a pici Ricsi fiúval horgászni jártak.