1. Fejezet

A legelején

Ez a könyv az életemről fog szólni. Direkt nem írom, hogy regény, mert nem az. Én nem tartom annak. Nem egy hős szerelmes tini regény, nem elképzelt világot tartalmazó írás és nem is egy tudományos publikáció. Ez az életem, hogy mit és hogyan éltem át. Igen, némelyek szemébe még igencsak fiatal vagyok, de szerintem az nem jelent semmit, hogy ki hány éves. Az számít valamit, hogy ki hogyan élte vagy éli meg a maga korát. Kívülről igen harminc vagyok, de belül lelkileg sokszor nagyon öregnek érzem magam. Sok mindent le fogok írni, de azért vannak olyan dolgok, amiket inkább megtartanék magamnak.

Írok majd a balhékról, ordítozásokról, félelemről, szökésről, gyermekéveimről, tini koromról, suliról, szerelmekről, terhességről tizenhét évesen, szülésről, lányszöktetésről, költözködésekről, a betegségemről, és a végül a megtalált nyugalomról.

Nem időrendbeli sorrendbe fogom megírni, inkább kiemelek az életemből egy-egy mozzanatot. Ezek mind külön-külön kis részek, melyeket mind külön fejezetbe lesznek. A fejezetekbe lesznek igencsak szomorú tán még elkeserítő részek és persze vidámabbak is. Attól függően, hogy amikor leülők megírni, éppen milyen kedvem, hangulatom van, vagy épp mi jut az eszembe. Azért próbálok nem össze-vissza csapongani az időbe, de mindig egy kis történetről eszembe jut egy másik történet.

Azt hiszem, azért írom, mert már rég gondolkodom rajta, másrészt meg nekem jót tesz lelkileg, hogy kiadhatom magamból. Aki nem élt meg bizonyos dolgokat az nem tudja vagy tudja, csak nem akar odafigyelni, hogy ezek igenis léteznek. Ma a huszonegyedik században. Egyik kolléganőm mondta és igazat adok neki:

„ Kívülről mindenki tudd tanácsot adni, hogy mit kéne csinálni. De csak az látja át az egész helyzetet, aki benne van, benne él, minden nap.”

Mint később majd kiderül az én kis családom, nem igazán sorolható az átlagosnak vélt vagy mondott többi családhoz. Legalábbis én az elmúlt harminc évem alapján erre jutottam. Miért is? Menet közben erre is fény fog derülni, ahogy elmesélem az eddig leélt én kis csöppnyi életem.

Lesz benne sok minden. Olyan, amire esetleg azt mondanák az emberek, hogy ez nem történt meg. Esetleg felháborító vagy épp vicces. Mindenki döntse el saját maga. Egy dolgot azért szeretnék még az elején tisztázni. Minden egyes szó igaz. Amiket leírok az mind-mind az én személyes tapasztalatom, nem mondták, nem mesélték, nem hallottam. Átéltem.

Valamikor a nyolcvanas évek elején, nyári napon születtem, ez biztos. Meleg, szép, napfényes idő volt aznap, gondolom. A hét második felébe jártunk a naptár csütörtököt mutatott, ezt tippelem. Fiúnak vártak és annak is készültem, de a család nagy csalódására lánynak születtem, ezt TUDOM. Legalábbis most már tudom, mert voltak az életemben olyan szakaszok, amikor ebbe a ténybe egyszerűen kételkedtem. Most már nem.

Egy középosztálybeli családba érkeztem harmadik lány gyermekként, édesapám nagy bánatára. Ő igazán nem bánta volna, ha egyszer egy hímnemű tagot köszönthetne az ő kis családjába. De hát, így járt. Rengetegszer halottam már az evvel kapcsolatos családi anekdotát.

Édesapám mindenáron fiút szeretet volna és ezt mindenhol ahol csak tudta hangoztatta is. Még a kórházba is ahová anyámat bevitték szülni. Olyannyira, hogy a kórházban nem volt olyan alkalmazott, aki ne ismerte volna. Mikor a világra jöttem, apámat már a kórház portása felvilágosította arról a tényállásról, miszerint lánya van. Nem hitte. Kár volt. Inkább elindult anyám kórterme felé, ahol életében először találkozott: velem. Anyu megmutatott neki, apu meg csak nézett és nézett. Anyukám azt hitte baj van, elkezdett sírni.

– Kislány. Így már, nem is kell? – kérdezte édesanyám zokogva.

– De, hazavisszük.

Valahogy így kerültem én haza. De apám még ekkor sem akarta elfogadni a megmásíthatatlant, lánya lett. Nem. Ő csak fiút tudd nemzeni. Én ezzel, teljes valómmal vitatkoznék.

Hazavittek, lefektettek a nappali ágyára és minden egyes családtagom bontott egyet az engem takaró apró ruhácskán. Csak a biztonság kedvéért, nem-e tévedtek mégis az orvosok. Vagy valamit félrenéztek esetleg. Rá kellett jönniük, hogy nem. Nem tévedtek, tényleg nincs semmi a lábam között, vagyis van, csak nem az, amit szerettek volna. Igen, ember tervez, Isten végez. Ennek ellenére megtartottak és többé-kevésbé lányként neveltek.

Nos, apámat meg, ki ne értené meg, hisz volt már két nevelt lánygyermeke anyám első házasságából. Az idősebbik hét, míg a kisebbik testvérem hat éves volt. Ezek után már én is valami kis változatosságra vágytam volna.

Egy pár szó rólam. Az nem érdekes, hogy nézek ki, mindig változom. Jelenleg hosszú szőke haj, hátul alul rózsaszín beütéssel. Bár voltam én már tiszta rózsaszín is. Azokat az arcokat látni kellett volna, amit az emberek vágtak mikor megláttak. Esküszöm nem egy fényképet, kész sorozatot megért volna. Velem nem jó kekeckedni. Nem vagyok egy türelmes típus, egyesek szerint. Szerintem egész jól bírom és tűrőm a gyűrődést. Hogy édesapámat idézem:

„Engem Isten tökéletes embernek teremtett, csak roppant rossz természettel áldott meg.”

Lesz még pár ilyen kincs, melyet ő mondott. Mind egytől-egyig kész gyöngyszemek.

Most eljutottunk odáig, mint az én kis kedves, aranyos, édes természetem. ( Csak könyörgöm, a plafon le ne szakadjon, vagyis leszakadhat, csak ne rám.) Ez mind, ami nem én vagyok, minden, csak ez nem.

Egy példa. Pár hónapja megyek hazafelé a közértből. Mint minden rendes polgártárs akkor lépek le a zebráról, ha épp zöld jelzés ezt nekem engedélyezi.

Pár perc várakozás után, váltott is a lámpa. Már téptem a hajam, mi lesz, már gyerünk, hát én menni akarok, akkor miért tartanak fel. Szépen zöld jelzésre lelépek a zebrára és elindulok úti célom felé. Ingen ám, de ezt nem mindenki gondolja így. Főleg az a barom nem, aki a zebra közepén el akar ütni. Neki is zöld volt, de megvárta, míg elérek középre, hogy ott üssön el. Én türelmes ember vagyok, esküszöm, de itt már elég rendesen rendbe volt a vérnyomásom. És ha ez nem lett volna elég, nézz rám és mutogat. Hát nekem ne mutogasson, a jó édesnek, annak lehet nekem nem. Ezt közöltem is vele, szép illedelmes kerek mondatba.

– Mit mutogatsz nekem te majom, letörjem, sok van?

A válaszból egy szót nem hallottam csak láttam, hogy valamit nagyon magyarázz nekem. Nekem. Egy ilyen kigyúrt kopasz segg. És még mindig mutogat és magyaráz, hát ezt nem hiszem el. Újabb kedves kérdés hagyja el apró ajkaim.

– Ki szedjelek a kocsiból? – kérdem a teljes 153 cm-es magasságommal.

– Nem kell kiszedni, kiszállok én magamtól is. – üvölti felém.

És láss csodát, egy két ajtós szekrény tornyosul fölöttem. Hirtelen az jut eszembe, hogy fért el egy ilyen kis Trabant méretű kocsiba? Már töröm kicsi buksim újabb kedves kérdésemen, miszerint ki volt az a megátalkodott mandinkaharcos, aki ennek jogsit mert adni.

– Hol nyerted a jogosítványod, az állatkerti lutrin?

– Ne pofázz nekem, mert szájba váglak!

– Na, én azt megvárom. Úgysem mered!

– Már mért ne merném?

– Mert hívom a rendőröket.

– Én addigra már itt sem vagyok, te szőke ribanc.

– Lehet, hogy nem leszel itt, lehet, hogy szőke vagyok, de rendszámot még tudok olvasni.

– Hülye picsa!

Megfogta, visszapakolta magát oda ahol volt és eltépett. Kár, hogy nem be és nem neki az első fának. Ennyi, feladta a drága, én nyertem hi-hi. Aztán én is fogtam magam és nem kissé örömittasan hazasétáltam. Itthon mesélem páromnak mi történt. Egyetlen kérdése volt.

– És mi lett volna, ha tényleg megüt?

– Ottmaradok.

Csak ennyit tudtam mondani, ez volt az igazság. Igazából csak ekkor esett le ejtőernyővel az a bizonyos tantusz, hogy mi is történt. Itt kezdtem el remegni. De nem sokáig, hamar helyrejöttem, két kávé és vagy négy szál cigi és rendbe is voltam.

Nem tudom ki, hogy van vele, de az én kedves édesapám arra tanított, hogy ha beszólsz, vállald a következményt, akármi is legyen az. Egy dolgot ne tégy, még ha meg is akarnak verni. NE FUSS EL!

Bár már azt is mondta, hogy olyan vagyok, mint ő. Ezt ki kérem magamnak én, én vagyok, ráadásul nőből. Itt a vérnyomásom, ami alapjáraton alacsony, pillanatokon belül mérhetővé válik. De hát mégiscsak az apám. Én nem akarok vele pofozkodni, bár fordítva már megesett. Felvilágosított, hogy az olyan vagyok, mint ő, annyit tesz, hogy egyszer tényleg el fognak verni a nagy számért. Igen, megeshet.