Jutta a kishúgom a háromévesek töretlen, hiperaktív lelkesedésével rángatja az ülésem fejtámláját, a fogaim hangosan összekoccannak, és leöntöm a vadiúj pókemberes pólómat, amit nemrég kaptam a tízedik születésnapomra, azzal a dobozos kólával, amiből épp inni készültem.

-         Én akajok ejöje ülni! - sikítja fülembe teljes hangerővel.

Miközben én dühösen törölgetem a habzó, ragacsos üdítőt Peter Parker piros maszkos arcáról, anyám az útról egy pillanatra levéve a szemét, félig hátrafordítva finoman rendreutasítja.

-         Ülj vissza helyedre, és kösd be az övedet. – majd ismét az úttestre és a vezetésre koncentrál.

-         Anyúúú !- kezdi a húgom, de aztán mégis csendben marad, és duzzogva visszaül a gyerekülésbe, morcos arcot vágva ügyetlenkedik egy darabig a biztonsági öv csatjával, és amikor siker koronázza erőfeszítéseit inkább a mellettünk elsuhanó mezőt bámulja, a rajta legelésző tehenekkel.

Változik a nézőpont, és a testemet elhagyva, egyszerre kívülről kezdem el látni az egész idilli képet. Mint egy roadmoovie-ban.

Az autó motorháztetejére szerelt kamera mögött gubbasztó operatőr szemén keresztül.

         Álmodom. Tudom, hogy álmodom..  A régi, jól ismert történetet..

Ragyogó élénk színekkel átitatott, szélesvásznú, dolby surrond hangzású, kizárólag felnőtt nézőinknek ajánlott filmet.

Figyelem a következő képkockák a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaznak!

Tisztán látom Regina Damno-t az anyámat, ahogy bal kezével a kormányt fogja, jobbjával kisimít egy hosszú szőke hajtincset tengerkék szeméből és a rádió keresőgombját tekergeti.

Harmincöt éves kora ellenére, még mindig kislányosan bájos arcán megjelenik a rá jellemző cinkos kis mosoly.

Hallom, ahogy együtt énekel a rádióból felhangzó régi slágerrel.  Erős hangja, nem sokban különbözik az énekesnő stúdióban tökéletesre csiszolt hangjától. Ujjai ütemre dobolnak a kormány bőrborításán. A résnyire letekert ablakon beáramló szél összeborzolja a haját.

Látom a húgomat Jutta Damno-t a hátsó gyerekülésbe szíjazva. Anyánktól örökölt méz-szőke haja két kis repkedő copfocskába fogva.

 Apánktól örökölt sötétbarna, feketének tűnő szemeiben vidámság csillog, amikor meghallja dalt, hiszen ő is ismeri és szereti.

Hiányos szövegtudással, hamiskásan énekelget, apró kezeiben tartott kopottas játék-mackóját maga előtt táncoltatva.

És látom az éppen hogy csak tíz éves múlt Felix Damno-t, gyerekkori önmagamat ahogy ott ül az anyósülésen, átázott kék pólóban.

Apánktól örökölt tüskére nyírt fekete hajával, sötét szemeivel az utat nézi.

A zene ritmusára bólogat a fejével, és arra gondol, hogy ha időben hazaérnek még pont elcsípi a kedvenc szuperhőséről szóló sorozatot a tévében.

Mindezt kívülről látom, de közben ott is vagyok a bőrömben, érzem, ahogy a biztonsági öv a mellkasomra szorul oltalmazó ölelésben.

Érzem a friss levegő illatát.

És azt is tudom mi fog történni.

Képzeletbeli kamerámmal a kezemben, láthatatlan, hangtalan helikopterre ülve felemelkedem, és nem létező filmtekercsre veszem az autónkat. Olajzölden csillog a napfényben a felhőtlen kék ég alatt.

Elévágok, és megelőzöm néhányszáz méterrel, egészen a következő kanyar után szemben robogó tartálykocsiig.

Több tonnás dübörgő vörös szörnyeteg, hűtőrácsának villogva vicsorgó acélfogaival, éhesen, megállíthatatlanul, irgalmat nem ismerve száguld, egyenesen a pokolból.

         Mindent látó operatőrként a vezetőfülkébe kémlelek.

Tisztán látom a sofőrt. Soha még ki nem mosott, szutykos baseballsapkája hátulján kilógó, lófarokba kötött zsíros haját. Elfehéredett ujjakkal szorongatja a malomkerék nagyságú kormányt. A másik kezével az ölébe hajoló nő fejét fogja, aki gépies ütemben dolgozza le fuvardíját.

Érzem a sofőr átható izzadságszagát, a nő olcsó parfümjének émelyítően édes illatát.

Rövid szoknyája felcsúszik a derekára, meztelen feneke kidomborodik, ahogy áthajol a másik ülésből a kamionsofőr olajfoltos trikója alatt feszülő hasa alá.

Fel és le, fel és le…

Szájának nedves hangjai tökéletes szinkronban gyorsulnak a férfi zihálásával, aki átszellemült arckifejezéssel kéjesen lehunyja a szemét. Csak egy másodpercre, de ez a másodperc pont elég ahhoz, hogy a kelleténél kisebb ívben vegye be a következő kanyart és átsodródjon a felezővonalon.

         Álmodom, és álmomban anyámmal és a húgommal hazafelé tartunk a hétvégi nagy bevásárlásból. A szombat délelőtti családi program. Egy ideje ragaszkodom hozzá, hogy én toljam a bevásárlókocsit a megszámlálhatatlan termékkel telezsúfolt végtelennek tűnő polcok sorai között. Néha kitérőt teszünk a képregény boltba, esetleg egy új ruháért a húgomnak, vagy egy fagylaltra a bevásárlóközpont melletti cukrászdába. Ma természetesen nincs tanítás, az egész nap tele ígéretekkel, azt csinálhatok, amit csak szeretnék.

A csomagtartó tele. És apánk a főzést átvállalva meglepetés ebéddel vár minket.

Az ideális család, útban az ideális otthon felé.

Ülök a kocsiban, és haragom a húgom felé, amiért miatta leöntöttem a pólómat lassan feloldódik a nyugodt hangulatban, amit anyánk énekhangja kísér. Ez a mi kiegyensúlyozott életünk, ez a mi kicsiny boldog univerzumunk. Dudorászva, gondtalanul, gyermeki énem gyanútlan biztonságtudatába ringatva magam, az utat nézem magam előtt, amikor minden lelassul.

         A normális sebesség felének a felével pörögnek a képkockák. Elnyújtott mély dörmögésű, érthetetlen halandzsává változik a dal szövege. Vánszorogva fordulunk be az előttünk lévő kanyarba, ahol fölénk tornyosul a vörös kamion. Egyre nagyobb, és nagyobb, amíg végül betölti az egész látóteret. Lelassult dudálása, egy támadó, őskori ragadozó fültépő üvöltésének hallatszik. Mintha víz alatt mozognék, két kezem nekifeszítve a műszerfalnak lassan anyánk felé fordulok.

            Meglódul a világ, és újra felpörög a kép.

         Rémült tekintettel a kormányt jobbra rántva, kétségbeesetten próbálja elkerülni az ütközést. Akárcsak a szemben száguldó végzet sofőrje is. Úgy látszik sikerül is, aztán a két jármű eleje csikorogva egymáshoz súrlódik szikrákat szórva a levegőbe, és a kamion tartálya keresztbe fordul előttünk az úton.

Még el tudom olvasni az oldalára festett, tűz és robbanás-veszélyt jelző feliratot, aztán az ütközés erejétől teljes fordulatot leírva, háttal becsúszunk a tartály alá.

         Fém csapódik fémbe, és ahogy egy megvadult indián skalpolja meg legyőzött ellenfelét, úgy hasítja le az autónk felső harmadát. Erős ütést érzek a fejem hátulján, és el is ájulnék tőle, de álmodom, így bármit megtehetek, ezért hát a testemet újra elhagyva kívülálló szemlélőként nézem, amikor letépett tetejű autónk zökkenve megáll az út menti árokban.

         Megfordulok, és mint egy vérre és szenvedésre éhes katasztrófa-turista, bámulom az átfordult tartálytól felborult kamiont. Az oldalán csúszva, kiszakadt aljából ömlő benzinnel távolodik tőlem. A súrlódástól lángra kap a kifolyt üzemanyag, és láthatatlan asztráltestem arcába csap a forróság.

         Látom, ahogy felfordult égő vezetőfülke szélvédője darabokra törik, és a sofőr, élettelen, összeéget utasát a kezeinél fogva magával rángatva, kimászik az útra.

A hátára fordítja a testet, és remegő ujjakkal a holttest szájában kotorászik. Amikor megtalálja leharapott ernyedt testrészét, fintorogva szemügyre veszi, majd az első zsebébe gyűri, és az ágyékán terjedő véres foltot fél kézzel szorongatva, botladozva, hátra sem nézve futásnak ered.

Nézem, ahogy lángoktól torzított alakja lassan eltűnik.

Nem akarom, de nem tehetek ellene, a kocsink felé indulok.

         Odaérve benézek a tetején.

Vérző tarkójú, sebesült testem újra magába húz. Érzem a fájdalmat, amikor elfordítom a fejem, anyánk összetört koponyával ül mellettem, maga elé meredő üveges szemekkel. Szemöldöke fölött csak egy megcsonkított véres massza maradt, a tartálykocsi alja az autónk tetejével együtt gyalulta le fejének felső részét. Csak nézem, és nem értem, hogy lehet ez a furcsa torz lény az én szerető, kedves életvidám anyám. Összeszorul a torkom, és könnyes szemekkel, lassan erőlködve hátrafordulok. Az én kicsik húgocskám, ernyedten ül még mindig az ülésbe kötve. Feje természetellenes szögben előrebukva. Mintha a két ülés közé esett plüss-mackóját keresné. De tudom, hogy ő is halott.

         Álmodom, és ismerem ezt az álmot, hiszen már annyiszor átéltem.

Mégis ugyanúgy fájdalommal tölt el. Újra és újra, a maga kegyetlen, szűrreális valóságával.

És hiába tudom mi fog történni a következő percben, nem lehet rá felkészülni.

         Hideg ujjak cirógatják végig az arcom, gyengén, erőtlenül. Anyánk rám emeli halott, üres szemét.  Az arca kifejezéstelen halotti maszk, szájából vékony vérfonál csordul ki, ahogy mosolyogni igyekszik. Hangsúlytalan hangon megszólal.

-         Vigyázz apádra .. –

-         És óvakodj tőle …  -