A szoba nem túlságosan tágas, de pont megfelelő. A bútorok stílusa, a barackszínű, kis virágokkal mintázott tapéta, felső részén a fehér színű, selyemből készített fényes szegéllyel mind arról árulkodnak, hogy itt egy kislány lakik. Amióta anya különköltöztette őket, végre nem kell osztozkodnia, és teljesen egyedül uralhatja ezt a kis birodalmat, ami végre csak és kizárólag az övé. A meleg nap sugarai beragyognak a nyitott ablakon keresztül, és az enyhe nyári fuvallat kellemes illatokkal árasztja el a szobát a virágoskert felől.

Váratlanul aranyszínű, sugárzó, intenzív fényáradat tölti be az egész helységet. Szemeit hunyorítania kell, hogy el tudja viselni.

Ez vakító.

Nagyon kellemetlen.

Pontosan szemben, a fénysugár közepéből a kisfiú néz vissza rá. Fehér-kék csíkos pulóvert, és farmernadrágot visel. Bal térdén frissen horzsolódott fel a bőr, vér szivárog a sebből, mely egészen átütött a nadrágon. Fehér színű sportcipőjének a talpára és az oldalára kisebb-nagyobb sárdarabok tapadtak.

Ő meg akar szólalni, de bármennyire is erőlködik, egyetlen hang sem jön ki a torkán. Azt gondolja: „vérzik a lábad.”

„Az most nem számít. Nem fáj”.

Az imént tisztán hallotta a kisfiú hangját, de a szája mindvégig mozdulatlan maradt.

„Gyere” – sugallja a fiú – „elbújok, keress meg”

„Most nem megyek játszani” – válaszol ő.

„Elbújok, gyere…”

Az ágyon ülő helyzetben találta a hajnal, amikor kinyitotta a szemeit; pontosan úgy, ahogyan az imént, álmában. Hosszú percekig maradt így, mozdulatlanul maga elé merengve a sötétben. Próbálta feldolgozni a látottakat, és bár először zavarosnak tűnt, végül apránként egyre világosabbá vált, ahogy lassan kezdett értelmet nyerni az álombéli jelenet.

Az óra megint pontosan hajnali háromnegyed hármat mutatott.

És megint ugyanaz az álom…

Ez volt a második alkalom, de ezúttal sokkal tisztábban emlékezett minden részletre, mint korábban. „Talán nem véletlenül?”

Az álom hatása alatt, ebben a felzaklatott lelkiállapotban most képtelen volt visszaaludni. Csaknem fél órán keresztül tehetetlenül forgolódott az ágyában. Hallgatta az egyre sűrűsödő esőcseppek egyenletes koppanását amint kintről az ablaküveghez verődnek; vagy épp a plafont bámulta. A széthúzott függöny szabad utat engedett a beszűrődő holdfénynek, amely kékre festette a hálószoba hófehér falait. Szellő lengette a kerti fák lombjait, és ő csak figyelte az árnyakat, mint megannyi kis alakzatot, melyek a szél ritmusára táncoltak a hálószoba mennyezetén…

Körülötte most látszólag minden nyugodt, és csendes volt. Csak a gondolatai háborogtak szüntelenül, és nem hagyták aludni, mert folyamatosan arra kényszerítették őt, hogy emlékezzen. Emlékezzen egy tizenhét évvel ezelőtt történt eseményre. Valamelyest meglepve érintette tény, hogy ilyen sok év elteltével is ennyire heves érzelmeket képes kiváltani belőle annak a bizonyos napnak az emléke. Csakhogy túlzottan régóta volt már ez az emlék eltemetve az elméjében, és túlságosan mélyen. És most, akár egy vulkán, olyan erővel tört fel onnan; hogy újra megsebezze őt.

Világosodott már az égbolt, mikor újra elszenderedett; ekkorra kellőképpen elálmosodott, és tudott aludni néhány órát álmatlanul, nyugodtan, és mélyen.

A kora őszi pirkadat ködfelhőbe burkolózva köszöntötte a város lakóit. A makacs ködfátyol mögött lassacskán igyekeztek utat törni maguknak a felkelő nap első gyenge sugarai. Az ilyen borongós hangulatú hűvös hajnalokon a legtöbb ember legszívesebben ki sem kelne az ágyból, a jóleső meleget árasztó paplan meghitt oltalma alól. Isabel viszont szerette ezt a napszakot. A felkelő napot, az ébredező várost, a friss levegőt. Még ezt a szomorú évszakot is kedvelte, minden sajátságos szépségével együtt.

Enyhe hűvös szellő csapta meg az arcát, amikor kilépett lakása ajtaján, és amikor az udvar felé vezető lejáróhoz ért, meg kellett torpannia. A lépcső alján Jámbor fogadta. Jámbor egy három éves, németjuhász fajtájú kutya volt. A gazdája Lillian, aki az ő közvetlen szomszédja. Érthetetlen okokból kifolyólag az állat egyáltalán nem szívlelte őt, pedig Lilly gyakran hangoztatta, hogy az ő kutyája mennyire hű a nevéhez: sosem bántott még senkit, és mindenkivel nagyon barátságosan viselkedik. Úgy tűnt, Isabel volt az egyetlen kivétel ez alól. Az eb most folyamatosan sakkban tartotta. Amint akár egy halvány kísérletet is próbált tenni arra, hogy megmozduljon, az állat heves morgásba kezdett.

„Na remek. Most mit tegyen? Hívja telefonon Lillyt, hogy vigye be Jámbort, vagy hagyja ki a mai futást? Esetleg tegye át valamivel későbbi időpontra? Nem, az nem lesz jó. Később már nem lesz ideje rá.”

Elővette a mobiltelefonját, és kikereste Lillian számát. Ha tetszik, ha nem, úgy tűnik, muszáj lesz felébresztenie.

Jámbor vad csaholásba kezdett.

A szám hosszan kicsöngött.

– Halló… – szólt bele végül egy álmos hang a vonal másik végén.

– Lilly? Itt Isabel.

– Isa? Mi történt? – kérdezte Lilly, kérdését ásításba fojtotta.

– Jámbor kint van. És nem enged tovább.

Hosszú csend a vonal végén.

– Lilly?

– Ühüm… Mindjárt kimegyek. Maradj ott.

„Mást nem is nagyon tehetnék” – gondolta magában Isabel.

Isabel ott álldogált a lépcső tetején, és a szomszéd kutyájával nézett farkasszemet. Jámbor időközben elcsendesedett, és leült, de egy pillanatra sem vette le tekintetét róla.

„Milyen békésnek tűnik most” – gondolta – „de fogadni mernék, hogy ha most el akarnék mozdulni innen, azonnal nekem akarna támadni.”

Isabel ennek a gondolatnak az igazolásaképpen óvatosan tett egy lépcsőfokot lefelé. Az állat erre azon nyomban reagált: vadul morogni kezdett, és fenyegető testtartást vett fel.

Lillian a ház hátsó kijárata felől érkezett. Világoskék pizsamát, valamint ahhoz hasonló színű köntöst viselt. Fésületlen, szőkésbarna haja a vállára omlott. Magához hívta Jámbort, aki ahogy meglátta közeledő gazdáját, odafutott hozzá, és innentől kezdve Isabel kiléte érdektelenné vált az állat számára.

– Résnyire nyitva maradt a hátsó terasz ajtaja. Azon keresztül jöhetett ki. – magyarázta, miközben Jámbor fültövét vakargatta. Az állat szemmel láthatóan élvezte a dolgot. – Szokásos reggeli futás? – érdeklődött.

Isabel bólintott.

– Ha nem lenne muszáj, én biztos, hogy nem kelnék fel délelőtt tíz előtt – jegyezte meg Lillian, miközben elnyomott egy ásítást.

– Nekem kifejezetten jót tesz ez a heti néhány alkalom. Ilyenkor sokkal jobban indul a napom. – válaszolta Isabel.

– Hát, ha esetleg sprintelni támad kedved úgy, hogy tétje is legyen a dolognak – kezdte viccesen Lilly – csak nyugodtan szólj, utánad engedem Jámbort!

– Rendben. Fontolóra veszem az ajánlatot. – válaszolta.

– Jámbornak biztos, hogy nem lesz ellenére! – mondta elmenőben Lilly, majd elköszönése jeléül intett felé, mielőtt alakja eltűnt volna a ház mögött, ahonnan érkezett.

Isabel nem szívlelte Lillyt, és ennek az okát nehezen tudta volna megfogalmazni. Ugyan nyílt konfliktusra egyszer sem volt példa kettejük között, valamiért mégis úgy érezte: jobb, ha megtartja szomszédnőjével szemben azt a bizonyos három lépés távolságot.

Miután átsietett az udvaron, kinyitotta a rácsos kaput, és megszokott útjára indult: végigsétált a nyugodt, néptelen utcán, annak egészen a végéig, majd balra fordulva átsietett az úttesten. Egyetlen lélekkel sem találkozott rövidke útja során, de napközben sem volt jellemző, hogy sokkal nagyobb jövés-menés lenne errefelé. A közeli park felé vette az irányt, ahol a szokásos, megbeszélt helyen Benjamin már várt rá.

– Késtél, bajnok! – szólította meg, a férfi, amikor odaért hozzá – Már azt hittem, hogy egyedül kell elkezdenem.

– Komoly akadály állta az utamat – mondta a nő.

– Nocsak, nocsak – Ben felvonta szemöldökét, majd megjátszott szigorúsággal folytatta: – na, villámgyorsan hazudj valami elfogadhatót! Nagyon nem komálom ugyanis a pontatlanságot!

– Ez a hangsúly most nagyon a főnökömre emlékeztetett, tudod? Muszáj neked hajnali fél hatkor eszembe juttatnod a főnökömet?

– Gregory Miles?

– Ja – bólintott Isabel.

– Nem semmi a fazon – kezdte Ben – Tudtad, hogy egy kis bulvárlap postázójában kezdte úgy tizenöt éve?

– Igen, én is ismerem a sztorit – helyeselt a nő, közben bemelegítésképp nyújtógyakorlatokat végzett. – Erre mondják azt, hogy jól helyezkedett?

– Hát nem tudom, én annyira részletesen nem ismerem a munkásságát. Te talán több infót tudsz erről.

– Én azt tudom – kezdte, most két karjával szemből egy fának támaszkodva felváltva a két vádliját felváltva nyújtotta – és most tegyük félre azt a híres, nem éppen rokonszenves modorát – folytatta Isabel – de ha ő nem lenne, ez a magazin szétesne, vagy legalább is, nem itt tartana, ahol most tart. Valamit jól csinál, azt el kell ismerni.

– Most biztosan vállon veregetne téged, ha hallaná, hogy milyen tökéletesen látod a dolgokat vele kapcsolatban! – Ben felnevetett – Te munka megszállottja, te! Hajnali fél hat, és te máris Gregory Milesról, és a magazinról zengsz ódákat!

– Hát ki hozta szóba, he? – kiáltott fel a nő, de gyorsan elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy ő volt az, aki először megemlítette a főnöke nevét.

Benjamin elővette a zenelejátszóját, és miután Isabel végzett a szükséges gyakorlatokkal, ő is így tett.

– Kész vagy? – kérdezte Ben.

A nő bólintott.

– Na, akkor mehet zenebona – jelentette ki Ben.

– Mehet a buli – hagyta jóvá Isabel.

Mindketten a fülükbe helyezték a lejátszójuk hallatóját, és elindultak.

Isabel eleinte egyedül futott, Benjamin csak néhány hónapja csatlakozott hozzá. Azt mondta, úgy érzi, hogy az utóbbi időben egyre kevésbé érzi kondiban magát, és újra formába szeretne kerülni, amennyire az 38 évesen lehetséges. Egykor rendszeresen focizott hobbi szinten, aztán egyre kevesebb ideje maradt rá, végül felhagyott vele. Manapság viszont túlságosan sok szabadidővel is rendelkezett, és idejének legalább egy kisebb részét hasznosan szerette volna eltölteni. Ezúttal inkább valamilyen egyéni sportot akart választani, amiben ő szabhatja meg a tempót és a gyakoriságot a saját maga számára. Így került szóba a futás. Isabel örömmel ajánlotta fel a férfinak, hogy csatlakozhatna hozzá, heti három-négy alkalommal. Első időkben hamar kifulladt, és nehezen bírta felvenni Isabellel a tempót, többször fel akarta adni, mert kezdte kötelező nyűgnek érezni, de a nő folyamatos bíztatásainak hatására aztán viszonylag hamar belejött, és már élvezte is.

Az ő ismeretségük hat éve kezdődött. Isabel utolsó éves volt a főiskolán, amikor gyakornokként helyezkedett el annál a magazinnál, ahol jelenleg is dolgozott. Hárman töltötték ennél a magazinnál a gyakornoki időszakot, de csak egyikük lehetett az a szerencsés, akit a későbbiekben Gregory Miles véglegesen is alkalmazott. Gregory Miles feladatot adott nekik: válasszanak egy tetszőleges témát, végezzenek kutatómunkát, vagy akár egy közismert személyt, készítsenek interjút, és írjanak róla egy részletes cikket. Isabelnek tetszett a kihívás, és mivel nagyon vágyott erre az állásra, valami olyannal akart előrukkolni, amivel végül sikerül lenyűgözni a főnökét, és ezáltal kétsége sem támad afelől, hogy majd őt válassza. Így esett a választása Benjamin Rice-ra. Annak idején Benjamin Rice volt az a felkapott és sikeres író, aki a bestseller eladási listákat vezette. Az íróról tudni lehetett, hogy soha nem adott spontán interjút, ha mégis, akkor csakis az ügynökén keresztül, előre lebeszélt időpontban és helyszínen, meghatározott témában. Isabelnek erre nem sok esélye volt, tekintve, hogy kezdő volt még az újságírás terén, így más utat kellett választania. Leginkább a szerencsének, és persze nem csekély mértékben Victor Barnesnak volt köszönhető, hogy végül sikerült Benjamin közelébe férkőznie. Tulajdonképpen sokkal könnyebb dolga volt, mint azt eleinte gondolta. Victor ugyanis ekkor már igen ígéretesnek számított a reklámszakmában, és már akkor voltak olyan befolyásos kapcsolatai, melyek révén sikerült bejuttatnia őt arra a partira, melyen Benjamin Rice is hivatalos volt.

Isabel megírta a cikket, és végül megkapta az áhított állást. Néhány évvel később attól lett hangos a sajtó, hogy a nagy Benjamin Rice egyre gyakrabban különböző bárokban bukkan fel, ahonnan ittasan távozik, kétes alakokkal tölti az időt, és ezek az alkalmak nem ritkán végződnek verekedéssel. Később hat hónapra letartóztatták kábítószer birtoklása és fogyasztása miatt. Isabel egy barátaival töltött görbe éjszaka lezárásaképp vetődtek abba a bárba, ahol a pultnál magányosan üldögélve felfedezte a férfiban élete első komoly interjúalanyát. Ekkoriban Benjamin már nem volt olyan megközelíthetetlen, mint annak idején. A nő helyet foglalt a szomszédos bárszéken, és megszólította. Benjaminnak nem kellett sok, hogy elmesélje a bánatát. Hogy a felesége elköltözött, és minden ihlete is úgy tűnt, végleg magára hagyta, és hogy összecsaptak a feje felett a hullámok, és végtelenül kilátástalannak érzi a helyzetét. Isabel úgy vélte, hogy ha ihletet nem is tud adni neki, és a feleségét sem tudja helyette visszaszerezni, de talán amire a legnagyobb szüksége lehet Benjaminnak, az egy kis baráti odafigyelés, és törődés. Hosszú hónapokba telt, mire szépen fokozatosan felhagyott az italozással, és a deviáns magatartással, újra kiegyensúlyozott volt, és ismét reményekkel telve gondolt a jövőre.

Csakhogy addigra már nem maradt ügynök, sem pedig kiadó, aki bizalmat előlegezett volna neki; és úgy tűnt, ötlete sincs egy új könyv megírásához. Isabel tudta jól, hogy Benjamin azóta is tervezi a „nagy visszatérést”, csak épp még nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Tudta, hogy a férfi mai napig őrlődik, de tapintatosságból nem hozta szóba neki: ebben már igazán nem tudna rajta segíteni, ezért inkább hallgatott a dologról.