A telefon hallgatott. Sem Victor, sem pedig Vincent nem jelentkezett az este folyamán. Azon, hogy Victor nem jelentkezett, Isabel egyáltalán nem csodálkozott. Biztos volt abban, hogy ha fel is bukkan majd az elkövetkezendő napokban, egyetlen szóval sem fog majd említést tenni a szombat estéről. „De Vincent? Vajon ő miért nem telefonált?”

A válaszra nem kellett sokáig várnia.

– Nem maradok – ezzel indított Vincent, miután Isabel ajtót nyitott. A szokásosnál sokkal komorabb hangulatban volt, és úgy tűnt, nem szándékozik túlzottan részletekbe menően beszélni az előző estéről; végül mégis többet mondott, mint amennyit eredetileg szándékozott.

– De azért bejössz?

Vincent fejbólintással jelezte, hogy igen.

Isabel beinvitálta vendégét a nappaliba, és miután helyet foglaltak a kanapén, némi idő elteltével Vincent belekezdett:

– Nem fogok neked magyarázkodni Isa. A barátom vagy. Nagyon közel állsz hozzám, és szeretném, ha ez így is maradna. Azt viszont semmiképp sem szeretném, ha kérdéseket tennél fel a tegnap esti, Victor és köztem lezajlott beszélgetésről. Azt akarom, hogy egyszerűen próbáld meg kérdések nélkül elfogadni azt, hogy véget kell vetnünk annak a dolognak, ami közöttünk kialakult. Egyszerűen csak lépjünk ezen túl, és tekintsünk újra barátokként egymásra, ahogyan azelőtt is.

– Sejtettem – bólintott Isabel – Tegnap majdnem biztos voltam abban, hogy valamilyen módon sikerül majd rávennie téged arra, hogy ezt a lépést megtedd, és azt is, hogy teljes diszkréciót kér majd tőled velem szemben. Túl jól ismerem már Victort… és elhiheted, hogy egyáltalán nem vagyok meglepve. Csak éppen azt felejtettétek el mind a ketten Vincent, hogy én is részese voltam ennek… miért kezelitek mégis úgy, mintha rám ez egyáltalán nem tartozna? Miért nem tudhatok meg semmit ennek a hátteréről? Miért hagytok ki belőle?

Vincent gondterhelten felsóhajtott. Tudta ő, hogy Isabel jogosan tette fel a kérdéseit. Persze, hogy válaszokat akar. Miért is gondolta úgy, hogy Isabel kielégítő magyarázat nélkül el fogja fogadni..? Nem, nem hagyhatja válaszok nélkül – gondolta magában. Nem volna tisztességes. „De hogyan is fogjon hozzá..?”

Pillanatnyi hallgatást követően mély levegőt vett, úgy válaszolt:

– Nincs ember a földön, aki nálam jobban ismerné Victort. Ő egy nagyon bonyolult személyiség, és mindössze két ember létezik, akit valaha is közel engedett magához. Ez a két ember mi vagyunk, te és én. Victor a legjobb barátom… és én azért vagyok most nehéz helyzetben, mert kettőtök között állok. Mindketten fontosak vagytok a számomra, természetesen mindketten más tekintetben.

– Választás elé állított?

– Nem, azt azért nem. Bár megkérdezte, hogy mennyire komoly a kapcsolatunk. Úgy tűnt, megbántódott amiatt, hogy titokban tartottuk előtte a viszonyunkat.

– De nem ez a valódi ok, igaz?

– Valójában nem.

– Mert a valódi ok a barátságotok – jelentette ki Isabel.

– Hát, de csak ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni.

– Tehát választottál közöttünk.

– Nem egészen erről van szó. Ilyen kérés a részéről nem történt.

– Sosem kérne ilyet egyértelműen. De igen, mondjuk ki, hiszen ezt érte el végül: a barátságot választottad. Őt választottad.

– Ez ennél tényleg sokkal bonyolultabb, hidd el.

Vincent nem akart beszélni arról a bizonyos megállapodásról, ami annak idején Victor és ő közötte köttetett. Úgy gondolta, ezt nem lehet elmondani Isabelnek. Nem, erről neki soha nem szabad tudomást szereznie.

Isabel a fejét rázta.

– Utálom magam, amiért így gondolom, de egyszerűen nem tudlak érte hibáztatni.

Vincent nem volt meglepve.

– Mert az én helyemben te pontosan ugyanezt tetted volna.

– Sokat gondolkodtam azon, hogy mi az az erő, amivel ilyen módon képes magához vonzani embereket. Irányít, manipulál, a háttérben mozgatja a szálakat… bár rengeteget köszönhetek neki, mégsem ez az, ami miatt a mai napig kötődöm hozzá. Olyan, mint egy mágnes, ami a pólusait kedve szerint váltogatja. Ha úgy kívánja, képes arra, hogy a társaságában úgy érezhesse magát az ember, mintha abban a pillanatban ő lenne az egyedüli személy a világon, vagy legalább is a lehető legfontosabb.

– Igen – helyeselt Vincent – De az ellenkezőjéhez is nagy tehetsége van. Egyetlen pillanat alatt megsemmisíti a célszemélyt, ha az érdekei úgy kívánják.

– És mi mindennek ellenére, mégis mellette állunk, nem igaz?

– Te, főleg… te túlságosan is függsz tőle.

– Igen – bólintott Isabel – De még ezt is ő alakította így. Érted, ugye?

– Persze. Mégis azt gondolom, hogy nem szabadna hagynod, hogy csak úgy ki-be sétáljon… – pillanatnyi szünetet tartott, mintha a megfelelő kifejezést keresné – az életedben.

– Sosem kérne ehhez engedélyt.

Vincent határozott bólintással fejezte ki egyetértését.

– És mit tennél Isa, ha egyszer végleg elengedné a kezed? – kérdezte később – Gondoltál már valaha is erre? Tegyük fel, hogy kilépne az életedből. Nem azt mondom, hogy soha többé nem látnád őt, csak… egészen egyszerűen eltávolodna.

– Ezt én el sem tudom képzelni, Vincent.

– És ha te tennéd meg ugyanezt vele szemben?

– Nem tehetem – rázta a fejét Isabel – Felborulna a világom. – válaszolt őszintén – Mihez kezdenék én nélküle…?

Isabel tudta, hogy amíg Victor a közelében van, nem lesz képes arra, hogy saját kezébe vegye az életének irányítását. Viszont képtelen volt szabadulni Victor bűvköréből. Talán nem is akart. Hiszen bármikor megtehette volna, csakhogy túlságosan ragaszkodott hozzá. A férfi olyan volt számára, mint egy támasz; egy iránymutató, aki mindig ismerte a helyes utat, amikor ő eltévedt.

A Victor és Isabel közötti kötelék nem volt mindig ilyen szoros. Volt idő, amikor el sem tudta volna képzelni, hogy valaha így alakulnak a dolgok. Néha furcsán alakul az élet. Gyakran épp az válik a legfontosabbá, akinek a személye ellen korábban kézzel-lábbal tiltakoztunk. Isabel és Victor esetében is így történt.

Isabel tizenkét éves volt, amikor anyjának, Marthanak új élettársa lett. A férfit Robert Barnesnak hívták. Az elhívatott üzletember a Barnes&Brooks Könyvesháznak volt az egyik tulajdonosa, ami már akkor is a belváros egyik legnagyobb, és legfelkapottabb könyváruházának számított, idővel üzletlánccá fejlődött. Robert kilenc évvel a Marthaval való megismerkedésüket megelőzően elvált a feleségétől, és fiát, Victort kamaszkora óta egyedül nevelte. Kétszintes lakásuk a belváros szívében volt, mely még abban az évben, heves tiltakozása ellenére Isabelnek is otthona lett. Két csonka család egyesítése volt ez. Egy egészen új élet kezdődött ekkor, egy régen elfeledett családi közösségben, egy másik városban, melyet sokkal inkább lehetett életnek nevezni, mint az azt megelőző éveket.

Isabel hamar megkedvelte Robertet, és idővel apaként tisztelte, felnézett rá. Marthaval, akivel Daniel halála után végérvényesen megromlott a viszonya, mert Isabelt hibáztatta öccse halála miatt, ezután sem sikerült kialakítani bizalmas anya-lánya viszonyt. Noha nagymértékben javult kettejük kapcsolata az évek elteltével, túl sok sérelem érte mindkettőjüket, ami miatt áthidalhatatlannak bizonyult a szakadék kettejük között, mely az évek elteltével egyre csak nőtt. Isabel ebben az időszakban végtelenül egyedül érezte magát, egyetlen bizalmasa Robert volt, vele osztotta meg minden kisebb-nagyobb problémáját. Victor, aki abban az évben töltötte a tizennyolcadik életévét, kezdetben semmit sem tett azért, hogy megkedveltesse magát Isabellel. A lányhoz hasonlóan ő is nehezen viselte az új helyzetet. Igyekeztek kerülni egymást, habár ez nem volt egyszerű feladat, ugyanis közös fedél alatt éltek; amikor viszont mégis kénytelenek voltak némi időt együtt tölteni, akkor vagy nem szóltak egymáshoz, vagy pedig pokollá tették egymás hangulatát az örökös viszálykodással. Isabel akkoriban nem volt túlságosan társaságkedvelő, inkább befelé forduló volt, aki minden társas tevékenység alól igyekezett kibúvót találni. Victor jelenléte, ironikus nyers modora pedig csak fokozta az ellentétet kettejük között.

Ez az állapot akkor változott meg, amikor Isabel elkezdte a középiskolát. Eleinte több ellenséget is szerzett viselkedésével, folyamatos lázadásaival, a megszokottól eltérő öltözködésével. Mindenáron ki akart tűnni a tömegből, de nem pozitív benyomást akart kelteni, hanem épp ellenkezőleg: megbotránkoztatni akart. A tanulmányi átlaga is egyre romlott, és sok fejfájást okozott ezzel Martha és Robert számára. A lelkében mindeközben hatalmas háborúk dúltak, amikről nem beszélt; Isabel ugyanis ebben az időszakban telítődött mindennel, ami a múltjához volt köthető. Victor felismerte azt, hogy a lánynak segítségre van szüksége, de nem hétköznapi módon közelítette meg a kérdést. Az okokról csak nagyvonalakban értesült, amit tudott a lány öccséről és halálának körülményeiről, azt mindössze Robert tömör elmondása alapján ismerte. Az esetről ugyanis a családban senki nem akart beszélni, és ez a mai napig sem változott. Victor szinte észrevétlenül férkőzött a bizalmába, felhasználva minden információt, ami a birtokába jutott azzal, hogy egyszerűen figyelni kezdett a lányra. Isabelnek ugyanis erre volt ekkor a legnagyobb szüksége: hogy figyeljenek rá. Olyannyira észrevétlenül alakult egyre jobbá és jobbá a viszony kettejük közt, hogy Isabel, ha akarná, sem tudna visszaemlékezni arra, hogy egészen pontosan mikor állt be ez a változás kettejük kapcsolatában. Mivel Isabel meglehetősen befolyásolható volt ezekben az időkben, egy egészen új életfelfogás birtokába jutott Victornak köszönhetően, ami igazán jót tett a lelkivilágának. Victortól megtanulta, hogy a dolgok nem csupán feketék vagy fehérek; hogy még a legsötétebb kút mélyéről is mindig törekedni kell a fény felé. Hogy egyáltalán nem hibás Daniel halála miatt, de azt sem titkolta, hogy mélyen elítéli Martha Isabelhez való magatartását, és hogy Isabel lelkileg idáig jutott, minden tekintetben csak és kizárólag Martha okolható.

Ez volt az, amivel Victor megalapozta a viszonyt kettejük között. Ekkor lett elvesztett testvére helyett testvér, mely az évek folyamán egyre szorosabbá vált, és azóta jelenti Isabel számára Victor Barnes az életet. Isabel azóta tudta, hogy az egyetlen férfi az életében mindig is ő volt, és azt is jól tudta, hogy ez már örökre így marad.