III. FEJEZET - Vámpírélet

3.

    Attól az estétől kezdve egy ideig a saját utamat jártam. A szívszaggató fájdalom, amelyet William hiánya okozott, már-már elviselhetetlenné vált. Sokszor kérdezgettem magamtól: Vajon ez is a vámpírléttel jár? Hogy sokkal nehezebben viselem a lelki fájdalmat, mint az átlagos ember? Sosem tudtam rá válaszolni. Nem mentem az emberek közé; nem mertem. Erdőkben, sziklás vidékeken kerestem táplálékot magamnak. Vadonélő lettem, ahogy az igazi vadállatokhoz illik. Mindegy volt, hogy jámbor őz, vaddisznó, nyúl, vagy akár pocok. Azt ettem, ami az utamba került. Három hónapon keresztül vándoroltam, bujkáltam, természetes tavakban fürödtem, tiszta vizű forrásokból ittam, barlang belseje, fa teteje volt az otthonom. S mindeközben észre sem vettem, milyen távol is kerültem a kastélytól, és Williamtől… A tél is beköszöntött lassacskán, s az élelemforrásaim kezdtek kiapadni. A tavak befagytak, a barlangok bejáratait hó takarta előlem, vagy olyan állatok foglalták el, akikkel nem volt tanácsos ujjat húzni. Az apró állatok is mind megbújtak a földben, az üregekben, a nagyobbak pedig csak igen ritkán jöttek elő. Éheztem. A hidegnek csak egyetlen szempontból örültem: nem volt túl sok napsütés. Minél több ideje voltam vámpír, annál inkább örültem annak, ha a Nap hosszú időre a felhők közé bújt. Azt hittem, meg fogok halni. Három napja nem találtam már semmiféle élelmet, amikor megtörtént a csoda. Már ha annak lehet nevezni.

   Egy kopár, vastag törzsű fa alatt ültem az éhségtől kábultan, amikor rám talált. Felkapott az ölébe, és nagyon hosszúnak tűnő ideig vitt. Végül becipelt egy rozoga, elhagyatottnak látszó épületbe, és valamelyik helyiségben lefektetett egy ágyra. Az első dolga az volt, hogy megitatott: vérrel. Fogalmam se volt róla, honnan tudta, hogy vámpír vagyok, -a hiedelemmel ellentétben ugyanis a vámpíroknak nincsenek hosszú szemfogaik- de tudta. Tíz percen belül aztán új erőre kaptam tőle, mondhatnám, régóta nem éreztem már ilyen jól magam. A férfi végig ott volt mellettem. Magas, kisportolt testalkatú, elegáns öltözetben. Félhosszú, világosbarna haját hátrafésülve hordta, az arca bal felén azonban egy nagyon csúnya sebhely éktelenkedett, amely a bal szeme aljától egész az állkapcsáig húzódott. Ijesztő volt ugyan, de a hála, amit iránta éreztem elvette ezt a benyomást. Hisz megmentette az életem… „- William!” – Üvöltötte bennem egy hang. Úgy éreztem cserben hagyott, amikor engedte, hogy elmenjek.

- Hol vagyok? – Kérdeztem a férfit az ágyból kikelve. Ő megfogta a vállam, és visszaültetett.

- Pihenned kell még – mondta halkan.

- Jól vagyok, hála neked.

- Gyűjtsd az erőd, szükség lesz rá.

- Igen… tovább kell folytatnom az utam. – a sebhelyes arcú most felkacagott. Valahogy nem tetszett ez nekem.

- Nem, kedvesem. Te már közénk tartozol. – Nem akartam hinni a fülemnek. - Hogy… érted ezt?

- Holnap Alexis elé állsz. Neki majd beszámolhatsz a múltadról.

- Nem.. Várj, én nem szeretnék itt maradni. Végtelenül hálás vagyok neked azért, hogy megmentettél, de…

- Akkor talán világosabban fogalmaznék. Látom még annyira új vagy, hogy nem ismered a vámpírok ősi törvényeit. Az első és legfontosabb: Attól a naptól kezdve, hogy iszol az embernek véréből, Lucianus seregéhez tartozol. A második: Annak engedelmeskedsz, aki először inni ad neked, hogy megmentsen a haláltól. És végül a harmadik: Kötelező vagy részt venni a beavatási szertartásban, s a háborúkban, melyet Lucianusért vívunk. Most pedig pihenj. Holnap találkozunk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, s mielőtt még kilépett volna az ajtón, még hozzátette: - A szökésért pedig, halál jár.