II. FEJEZET

                                  METAMORFÓZIS

                                                           1.

Az a hely, ahová aznap William elvitt engem, örökre a szívembe véste magát. Sosem hittem, hogy létezik az országban még egy olyan varázslatos vidék, olyan borzongatóan gyönyörű kastély, mint ahol jártam.

Mivel a bizalmukat még nem nyertem el, Williamnek be kellett kötnie a szememet, azaz nem láthattam az odavezető utat sem.

A kastély előtt aztán levette a kendőt a szememről, én pedig némi hunyorgás után tisztán láthattam a régi, ám jó karban tartott épületet.

William megfogta a kezem, -kissé hidegebb volt, mint az enyém, ám annál puhább és bársonyosabb- aztán együtt sétáltunk egész a kastély kapujáig, amely hangos nyikorgással nyílt meg előttünk.

Maga az épület a kaputól mintegy száz méterre lehetett, a hatalmas udvar tele volt szebbnél szebb virágokkal, tujákkal, szökőkutakkal és szomorú fűzfákkal.

Nem győztem csodálkozni a szépségén, de a kíváncsiság és az édes borzongás inkább befelé vonzott, a falakon belülre. Ahogy beléptünk az óriási fa ajtón, -melyen tipikus karika-kopogtatók lógtak mindkét ajtószárnyon- szinte azonnal éreztem azt az átható illatot. Nem tudtam, honnan jött, talán épp a kastélyból magából, de azt tudtam, hogy vonzó volt a számomra.

Rögtön az ajtó mögött egy jókora hall, vagy olyasféle volt, melyből szemben egy széles lépcső vezetett felfelé a következő emeletre.

- A földszintet régen fogadásokra használták – szólalt meg William hosszú csend után. – Mi nem igazán élünk vele. Menjünk eggyel feljebb. – Felsétáltunk a piros szőnyegcsíkkal borított lépcsőfokokon. A keskeny, fali lámpákkal és régi olajfestményekkel díszített folyosóról tucatnyi szoba és terem nyílt. William a folyosó végén lévő kitárt ajtóhoz vezetett, ahol a többiek már vártak rám.

Maga a terem nagy helyet foglalt. Jobb oldalon az egyik két métert is meghaladó boltíves ablak mellett egy fekete zongora állt. A másik oldalon asztalok és székek sorakoztak, középen csak az üresség tátongott, mintha egy bál előtt átrendezték volna a termet, hogy a tánchoz jusson elég hely.

Hárman vártak a terem közepén, két férfi, és egy nő. A nő elképesztően gyönyörű volt. Hosszú, világoskék, combközépig felvágott estélyi ruhát viselt, ugyanolyan színű magas sarkú cipővel. Hosszú, hullámos melegbarna haja kecsesen omlott vékonyka vállaira.

Két oldalán állt a két férfi, szépen felöltözve, ahogy kell: csokornyakkendő, fekete öltöny, selyeming, lakkozott cipő. Az egyiknek hosszú, szőke, egyenes haja hátul lófarokban volt összefogva, a másiknak félhosszú, sötét haja volt, középen elválasztva.

William gyengéden megszorította a kezem, mintha jelezne: „Ne félj, simán fog menni!”

Vettem egy nagy levegőt, és odasétáltam hozzájuk.

- Üdvözöllek az otthonunkban – szólalt meg a szőke, lófarkas férfi közelebb lépve, jobb kezét felém nyújtva. – Leonard Danken, szolgálatodra. – Ezt a kézfogást nem utasíthattam vissza. Nem akartam sértődést okozni, még véletlenül sem. Leonard azonban nem egyszerű kézfogást ajánlott fel: ahogy beletettem a kezem az övébe, megcsókolta a kézfejem. – Ő itt Magdaléna – mutatott aztán a szépséges nőre. – Keletről érkezett hozzánk. – Bólintással üdvözöltem, ő pedig szintúgy vissza. – A másik fiatalember pedig Barszabbász, Magdalénával együtt érkezett, nos… jó ideje már. – A sötét hajú férfi is kezet csókolt.

- Lora bajba került – mondta aztán William. – Még nincs túl a metamorfózison.

- Értem – bólintott Leonard. – Mi segíthetünk túljutni neked a nehéz időszakon, ha te is akarod, gyermekem.

- Nem akarok vámpír lenni – feleltem könnyes szemekkel. – Nem akarok embereket gyilkolni. Csak szeretném visszakapni a régi életem. –

A férfi, akit Leonardnak hívtak, csalódottan ingatta a fejét.

- Látom, még mindig nem érted, Lora. Ez a folyamat visszafordíthatatlan, és nincs rá gyógyír sem. A mutálódott gén aktiválódott benned, és folyamatos munkában van. Most is, mialatt mi beszélgetünk. Blokkolja a számára hibás géneket, mint az öregedésért felelőset, s felerősíti az érzékszervekért felelőset, mint a mozgás, látás, hallás. Ezek a pozitív oldalai a metamorfózisnak.

Viszont van némi hátulütője is. Az egyik az, hogy a vérünk túl lassan kering az ereinkben, így nem jutnak a szerveink időben elég tápanyaghoz. Ahhoz, hogy ezt a lassú keringést ellensúlyozzuk, kétszer annyi ásványi anyagot kell tartalmaznia a vérünknek, mint egy normális embernek.

Ennek a leggyorsabb és leghatásosabb módja pedig az, ha vért iszunk.

folyt. köv.