2.

Ezen a szombaton semmiképp nem akartam otthon maradni, már csak azért sem, mert nem akartam újabb hívatlan vendéget a konyhámban.

A város legfelkapottabb szórakozóhelyére tértünk be a barátnőimmel, s egészen hajnalig táncoltunk.

Hazafelé már egyedül mentem –mint általában- az egyik parkon keresztül levágva az út hosszát. Néhány szerelmespár ült a padokon, szorosan egymás karjaiban, én pedig irigykedve néztem őket. Sosem tudtam még kifogni egyetlen normális férfit sem, legalább olyat, aki ne csak a szexre ment volna.

Egy részeg fickó támolygott nem messze, jobbnak láttam, ha kikerülöm, akadt már egy-két veszélyes helyzetem az ilyesféle alakokkal.

Pár méter volt már csak az útig, amikor valaki hirtelen akkorát taszított rajtam, hogy szó szerint fenékre ültem, s talán még repültem is egy keveset.

Meglepetten néztem fel, még a fájdalomról is megfeledkezve, amit az esés okozott: egy igen rosszarcú, borostás fazon állt felettem, kezében pillangókést csattogtatva. A meglepettségem azonnal ijedségbe ment át, a vigyorgó férfi pedig megállíthatatlanul közeledett felém.

Felpattantam a földről, és futásnak akartam eredni, de a fickó utolért, s a hajamba markolt, az utcai lámpák fényében megcsillanó borotvaélesnek tűnő kést pedig a torkomnak szegezte.

- Nyughass, kurva! – Sziszegte a fülembe, alkoholtól bűzlő leheletén keresztül. – Nem fog fájni, ha nem akarod! – Mondta, és a lágyékomba markolt. Ez volt az a pillanat, amikor kibújt belőlem a vadállat. Minden mást el tudtam volna viselni, de azt nem, hogy illetéktelen kezek tapogassanak.

Egyszeriben olyan erőt éreztem magamban, amilyet még soha azelőtt. Megragadtam a férfi jobb kezét, amelyben a kést tartotta, és egyetlen mozdulattal toltam el a nyakamtól, bújtam ki az öleléséből, és vágtam az ő torkába bele.

Sosem láttam még ehhez hasonló döbbent arcot, mint amilyen a férfi arcára kiült. De nem csak ő döbbent le, én is saját magamon.

Csak bámultam remegő lábakkal, ahogy térdre rogy előttem, miközben a nyakából ömlik a vér.

„Vér!”

Most először éreztem valamiféle vonzalmat utána. „Csak egy kicsit… csak egyetlen kortyot…” – Szólalt meg bennem egy hang. Beleszagoltam a levegőbe. Édeskés… sós…

A férfi a következő pillanatban élettelenül dőlt oldalra, akár egy zsák krumpli. Ettől észhez tértem; a szám elé kaptam a kezem, és mint akit puskából lőttek rohantam haza.

Az első dolgom az volt, hogy a zuhany alá álljak, és lemossak magamról minden mocskot, beleértve a gondolataimat is.

Egy óra múlva a köntösömet magamra kapva, vizes hajjal sétáltam fel-alá a nappaliban. Tudtam, hogy nem lett volna szabad eljönni onnan: azonnal hívni kellett volna a mentőket és a rendőrséget, még akkor is, ha az a fickó rám támadt, én pedig önvédelemből tettem, amit tettem.

Így ez már nem önvédelemnek számított, hanem gyilkosságnak, s ki tudja, hányan látták a parkból, vagy az utcáról az esetet…

Fogalmam se volt, mitévő legyek. S ami a legrosszabb: Inni akartam annak az embernek a véréből!

- Uramisten… - rogytam le a kanapéra.

- Istennek ehhez semmi köze. – Úgy ugrottam fel, mint aki gombostűbe ült.

- Te…! – A férfi felé rohantam, de ő egy szempillantás alatt eltűnt előlem, így a falnak ütköztem.

- Ne csináld, Lora – hallottam a hátam mögött. Megfordultam: a fekete ballonkabátos férfi most a szoba másik sarkában állt.

- Ez lehetetlen! – Üvöltöttem felé.

- Nem az. – Újból nekifutottam, de a férfi ismét kámforrá vált, s újra ott jelent meg, ahol először. – Tőlem játszhatjuk ezt a játékot – mondta nyugodtan. – De felesleges erőfeszítés lenne. Még nem történt meg a teljes metamorfózis.

- Nem vagyok vámpír!

- De az vagy. Jobb, ha elfogadod ezt minél hamarabb, mert hamarosan nem lesz visszaút. Máris gyilkos vagy.

- Nem!! Önvédelem volt!

- Hát persze. Most csak önvédelem. Később pedig csak a szomjadat akarod majd csillapítani. Én is bejártam ezt az utat úgy hatvan évvel ezelőtt. A mutálódott gén hirtelen tör uralomra, amikor nem is gondolnád. Átveszi a hatalmat a többi gén, és az egész tested felett. Hidd el. Tudom, mit érzel. Ha megpróbálsz lenyugodni, elmesélem neked a saját történetemet. A holttestet csak reggel találják meg a zsaruk. Addig talán el tudod dönteni, merre tovább. – Nem szívesen mondtam ezt, de igaza volt. Le kellett nyugodnom. Magam is éreztem, hogy történik velem valami, amit nem tudok megmagyarázni, és jelenleg nem volt más, amit tehettem: meghallgattam.

Leültünk a kanapéra, és ő mesélni kezdett. Most jobban megfigyeltem az arcát. Kissé fakó bőre, és karikás szemei ellenére is helyes volt. Nem nézett ki többnek harmincötnél. Vékony, színtelen szája szegletében néha megbújt egy-egy halovány mosoly, miközben beszélt.

- 1950-ben születtem, egy észak-amerikai kisvárosban. Az anyám korán meghalt, az apám hat éves koromtól egyedül nevelt. Mindig jó gyerek voltam, tinédzserként sem volt velem semmi gond. Amikor betöltöttem a harmincat, akkor kezdődtek a problémák. Először én is csak a jeleket vettem észre magamon. Éles hallás, napfénytől való tartózkodás. Aztán jött az éles látás a sötétben, majd a mérhetetlenül nagy erő, sebesség, a vérre való szomjazás. Nekem nem volt olyan szerencsém, mint neked: engem nem keresett meg senki a metamorfózis előtt. Hamarosan a saját utamat kezdtem el járni: útonállókat gyilkoltam le, jórészt gonosz embereket, s az ő vérükön éltem sokáig. Bujdosnom kellett az emberek elől, akik aztán vadásztak rám. Alig aludtam valamit abban az időszakban.

- Azt hittem, a vámpírok sosem alszanak – szóltam közbe cinikusan. a férfi csak mosolygott ezen.

- Mint mondtam, nem vagyunk élőhalottak. A vámpírok nem úgy lesznek, hogy megharapja az embert egy, aztán az meghal, majd újra életre kel. Egyáltalán elgondolkozott már azon valaki, hogy ha ez így van, vajon ki harapta meg az első vámpírt?

- Mármint Drakulát? Úgy tudom, őt tartják az első vámpírnak.

- Karóba húzó Vladra gondolsz? Vagy más néven, Vlad Tepesre? Ő nem volt vámpír, mint sokan hiszik. Ugyanolyan egyszerű halandó volt, mint a többi. Azért ragasztották rá ezt a nevet, mert tagja volt egy bizonyos rendnek, a Sárkányrendnek. A sárkány latinul dracul, ebből eredt aztán a Dracula. És mellesleg szerette felnyársalni az ellenségeit; nagyon kegyetlen ember volt. De a vámpírokhoz semmi köze.

- Meglehet. De még mindig nem értem, hogy lesz valakiből vámpír? Egyáltalán hányan vannak… vagyunk?

- Ez a gén, ami harminc éves kor felett aktiválódik, apai ágon öröklődik tovább. Nők is hordozhatják, de ők nem örökítik. Éppen ezért nem vagyunk túl sokan. Jelenleg néhány tízezren lehetünk, szerte a világban. Ám a vámpírok között is vannak gonoszok, mint az embereknél. Nem mindenki akar jó szándékú életet élni. Sokan visszaélnek különleges képességeikkel, és élvezetből gyilkolásra, rablásra, vagyonszerzésre használják fel.

- Na és te? Te jó vámpír vagy? – Kérdeztem a szemébe nézve. A férfi titokzatos, átható tekintetétől nehéz volt megszabadulni, s egyben az első pillanattól kezdve biztos voltam: vannak jóképű vámpírok. Ha más nem is, de ez az egy igaz lehet a filmekből.

- Annak tartom magam – súgta közelebb hajolva, hogy egész zavarba jöttem.

– Legalábbis attól a naptól kezdve, hogy rátaláltam Leonardra.

- Ki… az a Leonard? – A férfi felállt, és az ablakhoz sétált.

- Fent van a Nap. Ha többet akarsz tudni, velem kell jönnöd. – Észre sem vettem, de a reggeli napfény valóban utat tört magának az ablakon keresztül a szobába. Hirtelen eszembe jutott a halott férfi. Megijedtem.

- Rendben – álltam fel én is, némi habozás után. – Felöltözöm, és mehetünk.

folyt.köv.