I. Fejezet

                                                                                                                       TALÁLKOZÁS                                                                

                                                          1.

A felismerés nem sokkal azelőtt kezdődött, hogy találkoztam az elsővel. Gyerekkorom óta nem bírtam az erős napsütést, de ez még rendben is volt. Senki sem szereti, ha égeti a Nap.

De aztán a következő jel is feltűnt: az éles hallás. Sok embernek lehet jó a füle, de az a tény, hogy száz méterről megértettem miről beszélget két ember az utcán, egy kicsit furcsa volt. Soha nem említettem ezt senkinek, egyszerű dolgozó nő voltam csupán, minden egyes nap ugyanabban az apró üzletben, ugyanolyan fülig érő vigyorral adtam el a szebbnél szebb, drágábbnál drágább arany ékszereket. Monoton, és üres volt az életem.

Mígnem egy napon egy vásárló jött be az üzletbe. Persze minden nap benézett valaki, de anyagi gondjaik miatt az emberek egyre kevesebbet költöttek luxuscikkekre, s így ékszerekre is. Inkább csak gyönyörködni jártak oda.

Viszont ez a vásárló más volt, mint a többi. Magas volt, fakó bőrű, szemei alatt szürkés karikákkal. Az öltözéke is fura volt abban a fülledt, meleg időben. Fekete, hosszú ballonkabátot viselt majdnem nyakig begombolva. Nem akartam megkérdezni tőle nem fullad-e meg ebben a hőségben, az bizonyára illetlenség lett volna. A szabályzat szerint rá is ugyanolyan kedvesen kellett mosolyognom, mint a többi vevőre.

Így aztán tartva magam ehhez megkérdeztem tőle, miben segíthetek. A rövid, barna hajú férfi ekkor emelte rám először a tekintetét, s én ettől a pillantástól megborzongtam. De nem úgy, mintha félnék, sokkal inkább amolyan vonzódó borzongás volt ez. Ahogy belenéztem azokba a sötét, szinte fekete szemekbe, olyan érzésem támadt, mintha ismerném valahonnan.

A mosolyom rögtön az arcomra fagyott, s zavartan elkaptam a tekintetem róla. A férfi közelebb lépett, s kezét az állam alá téve kényszerített arra, hogy ismét rá nézzek.

"Mit csinál?” – Kérdeztem volna, ha a következő pillanatban meg nem csörren a telefonkészülék. Ijedten hátrapördültem, és felkaptam a kagylót.

- Bocsásson meg, csak… - „egy pillanat” mondtam volna a férfinak, ha még ott lett volna. Csodálkozva néztem utána a nyitott ajtón.

Ez volt az első találkozásom az egyikükkel.

A következő napok ugyanolyan szürkén teltek, mint a többi: reggel nyolctól délután négyig robot, aztán pihenés.

Hamarosan eljött a hétvége, a szombat. Szombaton sosem mentem be dolgozni, határozottan kikötöttem a főnökömnek már az elején, hogy még a délelőttömet sem vagyok hajlandó feláldozni a szombati napomból. Ezért ő kényszerült pult mögé ilyenkor.

Általában minden hétvégén összeszedtem a barátnőimet, hogy valahol a városban aztán együtt kapcsolódjunk ki. Most azonban nem volt kedvem kimozdulni otthonról, magam sem értettem miért.

Inkább a tévét néztem a nappaliban a kanapén ülve, pattogatott kukoricát eszegetve. Már majdnem elaludtam, amikor hirtelen mintha valamiféle neszt hallottam volna. Levettem a hangot a tévéről és füleltem.

- Csak én vagyok – szólalt meg egy hang a némaságban. Ijedtemben leejtettem a kukoricás dobozt, amelyből a kukoricaszemek szanaszét szóródva terültek el a méregdrága szőnyegemen. Lekaptam a telefont a kanapé melletti kis asztalkáról, és szorosan megmarkolva emeltem a fülemhez a kagylót, miközben a szememmel a hang forrását kerestem lázasan. – Felesleges az a telefon, hidd el, Lora.

- Ki van itt?

- Ne félj, nem bántalak. Ahhoz túl fontos vagy. Ugye hallod, amit mondok? Pedig csak suttogok. Tíz méterre vagyok tőled a konyhában. Milyen éles fül! Igaz? Ugye feltűnt ez a szokatlan képesség? És még más is. Gyere ide. Beszélgessünk – mondta végtelen nyugalommal a hangjában, én pedig engedelmeskedtem. Letettem a telefont, aztán felálltam és kisétáltam a konyhába.

Valóban ott volt, a hűtőszekrénynek támaszkodva várt, mellkasa előtt keresztbe font karokkal.

Ugyanabban a ballonkabátban volt, amelyben pár napja az üzletben. Nem kapcsoltam fel a villanyt, -a Hold elég világosságot adott ahhoz, hogy jól lássam- leültem a konyhaasztalhoz az egyik székre és várakozón néztem rá. – Jó, Lora. Bátor vagy – bólintott elismerően.

- Mit akarsz tőlem? – Tettem fel a számomra legkézenfekvőbb kérdést.

- Inkább az a kérdés, akarod-e, hogy akarjak tőled valamit – válaszolta sejtelmesen.

- Hogy érted ezt? – A férfi most otthagyta a hűtőszekrényt, és közelebb sétált. Rátámaszkodott az asztalra, és odahajolt hozzám.

- Közénk tartozol, Lora. Bár a metamorfózis még nem történt meg, jobb, ha minél előbb elfogadod a tényeket.

- Közétek?

- Közénk, vámpírok közé. Te egy vámpír vagy. Hamarosan teljes lényedben az leszel. – Bár tisztában voltam vele, hogy tökéletes a hallásom, azért bíztam benne, hogy most az egyszer mégiscsak cserbenhagyott engem.

- Jól szórakozol? – Kérdeztem mérgesen. – Belopózol a lakásomba az éjszaka kellős közepén, és gúnyt űzöl belőlem?! Ki vagy te? Mit akarsz?!

- Segíteni akarok, Lora – válaszolta még mindig nyugodtan. – Segíteni abban, hogy átvészeld gyilkolás nélkül az első időszakot. Akarsz többet is hallani?

- Nem, nem akarok! – Csattantam fel, most már dühösen. – Azonnal menj el innen! És ne gyere ide többé!

- Rendben van – sóhajtott fel, mintha belenyugodott volna a döntésembe. – Békén hagylak, már csak azért is, mert tudom: lesz idő, amikor majd te fogsz keresni engem. Amikor majd gyökerestül felfordul az unalmas, hétköznapi kis életed. Amikor majd gyilkossá leszel. Vérszívóvá. Amikor senki nem áll majd melletted. – „Elég!” –Akartam kiáltani, de amikor felnéztem már sehol nem volt.

Ez volt a második találkozásunk. A harmadik pedig sokkal hamarabb eljött, mint gondoltam volna, s addigra az életem valóban romokban hevert.

folyt.köv.