Emma 4.

Emma megint magára maradt, férje Tom valami megbeszélésre ment. Nem is kérdezte hová, és meddig. Nem is érdekelte különösebben.

Hanem a gondolatai fékezhetetlenül egyre csak Aijin felé terelődtek, még most sem sikerült elfelejtenie azt a vacsorát és a taxiban, azt az egyszerű, de még is érzéki gesztust.

Kinézett a szálloda ablakán, a tokiói szmog lustán lebegett a magas épületek között. Nagyon unatkozott, szeretőjével Patrickel már beszélt. A lányával, Bettivel is, bár meglehetősen rövidke beszélgetés volt ez, a tinik mindig szaladnak, sietnek valahová.

Lemegyek a bárba! Meg iszom egy martinit! – gondolta. Valójában abban reménykedett, hogy újra felbukkan Aijin.

         Kényelmes ruhát vett magára és lement a bárba. A bárpulthoz lépve, alig hogy kikérte italát, egy hang szólt a háta mögül:

-      Én fizetem!

Emma meglepetten fordult meg, Aijin volt az. Annyira selymes volt a hangja, hogy libabőrös lett tőle Emma. Tökéletesen beszélte az angol nyelvet, de hát ez munkahelyi követelmény volt.

-      Aijin, hát te itt? – kérdezte mosolyogva Emma.

-      Hát igen… reméltem, hogy összefutunk!

-      Lejöttem, a férjem egyedül hagyott és unatkozom! – mondta Emma.

Aijin éppen mondani akart valamit, de egy férfi szakította félbe. Egy szálrózsát adott át a férfi, illedelmesen meghajolt, majd távozott.

-      Emma, sajnálom, de mennem kell! Talán este találkozunk!

-      Már is? – Emma hangjából sugárzott a szomorúság.

-      Talán, eljöhetnél hozzám vacsorázni! – mondta Aijin, bájos hangján.

-      De, nem rég voltunk…

-      Most a lakásomra hívlak! – vágott közbe Aijin.

-      Ám legyen! – egyezett bele Emma.

-      Remek! Küldök egy taxit nyolckor! – mondta Aijin és magára hagyta Emmát.

         Emma azt a bordó ruháját vette fel, amit első este is viselt. Tom, megint hulla fáradt volt, már aludt is.

Még néhány simítás, egy kis smink és kész is vagyok! Mennyi az idő? Még pár perc. – elmélkedett Emma magában.

Míg várt megint az a furcsa rózsás jelenet jutott eszébe. Vajon miért adnak rózsát Aijinnek ilyen gyakran az emberek?

Csörgött a szoba telefon.

-      Hölgyem, egy taxi várja a bejáratnál!

-      Megyek! – válaszolt Emma és lerakta a telefont.

         Beült a taxiba és hamarosan, meg is érkeztek. A taxis udvariasan kinyitotta az autó ajtaját és közölte, hogy Emmának a 73. lakosztályt kell keresnie.

Sikerült is megtalálnia, csöngetett. Aijin kisvártatva, ajtót is nyitott.

-      Kerülj beljebb! – mondta mosolyogva.

-      Nahát, csodálatos ez a lakás! – ámult Emma.

-      Kövess!

Az asztalon gyertya pislákolt és vörös bor várt arra, hogy a poharakat megtöltsék vele. A fehér falakról, fehér-fekete festmények csüngtek, a bútorok ugyancsak, egytől egyig fehérek voltak. Egyszerűen tökéletes volt minden és harmonikus.

Emma helyet foglalt az asztalnál, Aijin bort töltött.

-      Hamarosan hozom a kaját is! Én magam készítettem! – mondta Aijin.

-      Nahát! Kíváncsi vagyok! – mosolygott Emma.

Aijin nemsokára tálalta a vacsorát, gyömbéres csirke, rizzsel. Emma,

megkóstolta az ételt, ami igen csak jól nézett ki. Karamellizált méz, enyhén sós szójaszósz egyvelege csiklandozta ízlelőbimbóit, mindezt megkoronázta a gyömbér különleges erős íze.

         Miután elfogyasztották a vacsorát, még néhány pohár bort fogyasztottak el. Aijin felállott és bekapcsolta a rádiót, angol zene szólt, Tina Turner – Privat Dancer című dala. Szinte egyszerre pezsdült fel mindkettejükben a vér a dal hallatán.

-      Táncolunk? – kérdezte Aijin, Emmához lépve.

Emma szó nélkül állott fel és táncolni kezdtek. A senki máséhoz nem hasonlítható hang, ami a rádióból jött, elbűvölte őket, egyre szorosabban szorították egymást.

A magántáncosod vagyok, pénzért táncolok
Megteszem, amit csak kérsz
A magántáncosod vagyok, pénzért táncolok
Bármilyen zene jó lesz.

Igen, Emma pontosan így érezte magát. Aijin privát táncosának és mindent meg tenne, amit csak kér. Lassan a zene elhalkult és Aijin megcsókolta Emmát. Amaz remegő ajkakkal viszonozta a csókot. A hálószobába mentek, Aijin lassan lehámozta, Emma bordó ruháját és gyöngéden bele lökte az ágyba.

Újabb dal hallatszott az ebédlőből:

Érintsd meg a hasamat, ha akarod

Érezd a remegést ott belül…

Prince dala volt az, és Aijin szinte szinkronban a dallal csókolta meg Emma hasát, majd egyre lennebb kúszott. Emma torkából kéjes sóhaj szakadt fel.

         Lustán elnyúlva feküdtek hanyatt az ágyon, mindketten a mennyezetet bámulták.

Emma érzései vegyesek voltak. Szeretett volna közelebb kerülni, ehhez a rejtélyes nőhöz és most sikerült. De hiányzott még is valami.

Igen, tudom már! Nem is a közelsége kellett, olyan akarok lenni, mint ő! – cikáztak a fejében a gondolatok.

-      Miért kapsz rózsákat? – kérdezte Emma, még mindig a plafont bámulva.

-      Szeretnél te is kapni?

-      Igen!

-      Szeretnél olyan lenni, mint én? – kérdezte Aijin.

-      Igen! – válaszolt Emma és felült az ágyon.

-      Biztos?

-      Teljesen!

-      Emma, én gyilkos vagyok! A rózsákon, mindig van egy kis cédula, arra van írva az áldozat neve, és tartózkodási helye. – mondta Aijin, Emma mellé ülve.

Emma egy pillanatig, csak bámult a semmibe és nem tudta mit szóljon.

-      Még mindig szeretnél, rózsákat kapni?

-      Végül is… Már régen írtam egy bakancslistát, rajta volt Tokió és az, hogy csináljak egyszer egy igazán nagy őrültséget. Most úgy látom, két legyet ütök, egy csapásra. Igen, Szeretnék rózsákat kapni! – mondta Emma, ragyogó szemekkel.

Igen, olyan akarok lenni, mint ő bármi áron!