5.rész: Nagyfiúk játéka

Rekkenő volt a hőség, de Rian és a csapata teljes menetfelszerelésben közeledett a feltételezett terrorista táborhoz. Járműveiket a távoli homokdűnék mögött hagyták, így gyalog és lassan, ugyanakkor csendben tudták megközelíteni a célpontot.

A sátrakból és vályogházakból álló tábor kihaltnak tűnt. Tudták, hogy jövünk – gondolta magában, miközben ellenállás nélkül jutottak be az ellenséges bázisra. Katonatársaival lassan, épületről épületre haladva térképezték fel a tábort. Ekkor beugrott neki egy kép és már tudta, hogy mi fog következni. Azonban ideje már nem volt, hogy figyelmeztethesse a társát. Az egyik ház mögül egy tizenéves fiú futott ki. Ha nem szalad olyan gyorsan, akkor talán a katona még érzékelhette volna, hogy egy ártatlan civilt vett célba. Azonban gyors volt. Sajnos.

Rian nagyot ordított, miközben felült az ágyban. Azonnal rájött, hogy ez csak egy rossz álom volt és a kiáltás valójában a telefonjából jön. – Le kell cserélnem ezt a hülye csengőhangot – gondolta, miközben még mindig zakatoló szívvel körbenézett, és tudatosult benne, hogy egy ismeretlen ágyban és egy ismeretlen szobában van. Oldalra pillantott és észrevette a mellette fekvő nőt.

- Gyönyörű – ez volt az első gondolata, miközben Hannaht figyelte. Majd tudatosult benne, hogy a telefonja még mindig csörög, ezért kipattant az ágyból és előhalászta a földön fekvő farmerjának a zsebéből.

- Tessék?

- Szevasz, tesó! – hallotta a vonal másik oldaláról Chris hangját. – Kapd össze magad és irány Mr. Palombo irodája! A nagyfőnök beszélni akar veled.

- Miért? Miről? – aggodalmaskodott Rian.

- Nem tudom. Majd kiderül. Ne várakoztasd meg! Na, cső! – nyomta ki a saját telefonját Chris, így Rian már csak a búgó hangot hallotta. Magára rántgatta a nadrágját és már az ingét gombolta, mikor Hannah felébredt és felült az ágyban.

- Mi ez a nagy kapkodás? – kérdezte, miközben egyik rakoncátlan tincsét a füle mögé tűrte, míg a másik kezével magára húzta a takarót, mintha szégyellné meztelen testét.

- Elkések a munkából. Sietnem kell – felelte Rian, mialatt már a zoknijával bajlódott.

- Tegnap nem is mondtad, hogy van már munkád.

- Ez igaz – biccentett a férfi. – Ahogy sok minden mást sem.

- Titokzatos vagy. Ez tetszik – nevetett a nő. – Mikor találkozunk újra? – kérdezte egy kissé félénken.

Rian már majdnem kimondta az ilyenkor szokásává vált, majd hívlak, szófordulatot, de ahogy Hannah kócos fürtjeit, szép szemét és kedves mosolyát nézte, beléhasított egy furcsa érzés. Korábban is tapasztalt már hasonlót, de az annyira rég volt, hogy szinte el is felejtette, mit jelent ez az egész.

Visszamászott az ágyra, magához húzta Hannaht és szenvedélyesen megcsókolta.

- Ha rajtam múlik, akkor fél órán belül.

Rian gyalog ment, mivel a nagyfőnök irodája csak pár sarokra volt. Út közben betért egy kávézóba, hogy vegyen magának egy nagy pohár koffein bombát, majd ráérősen ballagott tovább. Annak ellenére, hogy már késő délelőtt volt, rengeteg embert látott az utcán. Mindenki idegesen, kapkodva rohant a saját dolga után, csupán Rian tűnt ki a tömegből a maga laza tempójával. Odaérve a nagy irodaépülethez - ahol alig egy nappal ezelőtt tett látogatást – kiitta utolsó korty kávéját, majd felliftezett a legfelső emeletre.

Janet – a titkárnő - most is ott ült az íróasztal mögött és iratokat rendezgetett, olyan hévvel, hogy észre sem vette a belépő férfit. Rian nem akarta megzavarni a nőt, ezért hangtalanul odament és megállt előtte.

- Mr. Palombonak még van egy kis dolga, addig kérem, várjon türelemmel és helyezze magát kényelembe – mutatott a nő az előtérben elhelyezett fotelek irányába, miközben fel sem nézett az iratokból.

Éppen hogy leül és az elmúlt éjszakán kezdett merengni, mikor Martin hangja kizökkentette az álmodozásból.

- Üdvözlöm, Rian! Örülök, hogy már itt van. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Palombo is értékelni fogja a pontosságát. Kérem, még pár percig legyen türelemmel, aztán indulhatunk.

Szerette volna megkérdezni, hogy mégis hová mennek és mi az a munka, amiért ide hívatták, de a férfi üdvözlésén kívül nem jutott tovább, mivel az már el is tűnt a főnöki iroda ajtaja mögött. Kezdtek kételyek ébredni benne, hogy most kap valamilyen büntetést a tegnapi miatt, még rosszabb esetben hasonlóan jár, mint a nemkívánatos egyének a régi maffia filmekben. Gondolatmenetében odáig jutott, hogy az éjszaka már a halakkal fog aludni, mikor kinyílt az ajtó. Palombo határozott léptekkel vonult végig az előtérben, Riannak csak egy egyszerű kézmozdulattal jelezte, hogy kövesse. Beszálltak a liftbe és Martin is velük tartott.

Egyre idegesebb lett, ahogy lassan haladtak a földszint felé, mivel a főnöke még mindig nem szólt egy szót sem. Igyekezett úgy helyezkedni a szűk térben, hogy leérkezéskor ne ő legyen az első, aki kilép az ajtón. Agya azon járt, hogy miként tudná lefegyverezni a másik két fickót, ha arra kerülne a sor. Martin idős és vézna volt, ő nem jelenthetett problémát egy volt katonának, azonban a nagyfőnök már más tészta. Biztos volt benne, hogy van nála lőfegyver.

Kezdett körvonalazódni egy terv a fejében, mikor Palombo a vállára tette a kezét.

- A testvéred mondta, hogy miért hívattalak ide téged?

- Nem. Nem mondott semmi konkrétumot. – Atyaég! Chris tudja, hogy meg akarnak ölni és segített nekik kelepcébe csalni? – Gondolkodott magában.

- A mai napon te leszel a testőröm. – Rian szinte halotta, ahogy a szikladarabok legördülnek a szívéről. – Nem hinném, hogy bármiféle probléma adódna, de nyugodtabb vagyok, ha egy katonai múlttal rendelkező, határozott ember vigyáz rám. Tegnap már bizonyítottad, hogy van vér a pucádban.

- Örülök, hogy a segítségére lehetek, Mr. Palombo. – Mondta Rian, most már széles mosollyal az arcán.

Közben már leértek a lifttel a földszintre és kimentek az utcára, ahol egy fekete színű limuzin várt rájuk. Mindhárman beszálltak a kocsiba, mivel útjuk az Italyland nevű vendéglőjébe vezetett, amely egy másik kerületben volt.

- Ebédelni fogok egy esetleges üzletfelemmel – ragadta magához ismét a szót Palombo. – Neked az lesz a feladatod, hogy figyelj rám és a biztonságomra. De! – mutatóujját az égnek emelte. – Amit ott hallasz, azt senkinek sem mondhatod el. Értve vagyok?

- Természetesen.

- Remek. Van nálad fegyver?

- Nem, nincsen – hökkent meg Rian. - Miért? Kelleni fog?

- Nem lehet tudni, de a biztonság kedvéért Martin ad majd egyet, ha odaértünk.

Az Italyland – nevéből is adódóan – egy olaszos stílusú étterem volt. Az épület rézvörös téglafalai, a bükkfából készült ablakkeretek és a virágcserepekben lévő muskátlik mediterrán jelleget kölcsönöztek a vendéglőnek.

Rian körbehordozta a tekintetét a helységben, katonai tapasztalatait használva biztosította a terepet. Közben, a főpincért követve, elindultak a helység végébe, ahol az asztalok távolabb helyezkedtek el egymástól, így biztosítva a fontos vendégek magánszféráját. Hétköznap lévén kevesebben voltak a megszokottnál. A csoport közeledtével az egyik asztaltól egy, a harmincas éveinek a közepén járó, dús, fekete hajú férfi állt fel és mosolyogva, már messziről üdvözölte Vinicius Palombot.

- Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat – nyújtotta ki a jobbját.

- Államügyész úr – biccentett Palombo hűvösen, nem viszonozva a másik barátságos gesztusait.

- Maradjunk az Adamnél, vagy ha a hivatalos megszólítást kedveli, akkor a Mr. Blackwoodnál – mondta, miközben intett, hogy foglaljanak helyet.

Rian eközben végig a tárgyalni készülőket figyelte. – Palombo magával hozta Martint, miközben ezt az ipsét még egy testőr sem kísérte el – gondolkodott magában, majd a vendéglő üres asztalai felé tekintett. Próbált nem figyelni a beszélgetésre – mely csak Palombo és Blackwood között zajlott – de azért néhány részletet hallott.

- Egyenlőre, még azt sem tudom, hogy miért is vagyunk itt – kezdett bele a nagyfőnök, miközben egy szalvétát terített az ölébe. – Ezért még nem döntöttem el, hogy melyik megszólítást választom.

- Rendben. Ugyanakkor bátorkodtam már rendelni, hogy ezzel is megkönnyítsem a szűkös időbeosztását – intett Blackwood a pincérnek, aki már hozta is a főételt. – Próbáltam az ön származásának és ízlésének megfelelően választani, ezért is gondoltam erre az olasz stílusú éteremre – nyájaskodott az államügyész.

- Az édesanyám Írországban született, így csak félig tartom magam olasznak – felelte Palombo, mialatt a kezébe vette az evőeszközöket és nekilátott az ebédnek. Hosszú ideig csendben falatoztak, mely bosszantotta a férfit, de türelmesen várta, hogy az államügyész rátérjen a lényegre.

Már mindannyian befejezték az étkezést, mire újra megszólalt Blackwood.

- Hogy szolgál a kedves feleségének az egészsége?

A nagyfőnökben már kezdett felmenni a pumpa, a folyamatos terelés miatt, de jól leplezte az idegességét. Ízlelgette a vörösbort, majd letette az asztalra a poharat és mélyen az államügyész szemébe nézett.

- Napi szinten jár templomba. Azt állítja, hogy megtalálta az istenét.

- Hasznos dolog a hit – biccentett a fiatalabb férfi.

- Csak az a probléma, hogy az-az isten, a plébános – folytatta Palombo szemrebbenés nélkül – és a feleségemet kúrja.

Blackwood kerek szemekkel meredt Palombora, miközben azon igyekezett, nehogy félrenyelje az italát meglepettségében.

- De biztos vagyok benne, hogy nem erre kíváncsi, ezért ideje lenne a tárgyra térni – törölte meg a száját és hajította a szalvétát a tányérba.

- Rendben. A polgármester választás miatt vagyunk itt. Én is a jelöltek között vagyok.

- Tudom.

Blackwood egy pillanatra megtorpant, de aztán folytatta.

- Az elmúlt két alkalommal, ön Edward Nolent támogatta és ő is diadalmaskodott. Szeretném, ha idén az én pártomat fogná.

- Edward Nolen is indul a választásokon, én pedig lojális vagyok – felelte Palombo.

- Ez egy becsülendő tulajdonság, ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmét arra a tényre, hogy tudok a maga piszkos ügyleteiről – nézett Blackwood kihívón a vele szemben ülő férfira.

- Nem maga az egyetlen ember, aki azt hiszi, hogy ismer engem – rántotta meg a vállát egykedvűen Palombo.

- De én vagyok az államügyész. Az-az ember, aki bármilyen mocskos helyzetből ki tudja mosni magát.

- Szóval, ez az ajánlata? – állt fel az asztaltól a nagyfőnök.

- Tekintsen erre úgy, mint egy lehetőségre, mely csak addig él, míg ki nem sétál azon az ajtón.

Palombo gunyoros mosolyra húzta a száját, majd az asztalra tenyerelt és közelebb hajolt Blackwoodhoz.

- Látszik rajtad, hogy nem látod át az itteni helyzetet. Te csak egy óvodás vagy a nagyfiúk játszóterén. Nem tudlak komolyan venni, Adam – mondta Palombo olyan hangsúllyal, hogy minden egyes szava ökölcsapásként érte az államügyészt. – Kösz az ebédet, de elég pocsék volt – vetette még oda, majd kisétált az étteremből.

Még mindig az államügyésszel történt beszélgetés körül forogtak Palombo gondolatai, miközben a lifttel felfelé tartott. Martint és Riant már hazaküldte és neki is az volt a szándéka, hogy minél előbb végezzen. Lehajtott fejjel lépett ki a folyosóra, de a feléje közeledő léptek zajára azonnal felfigyelt. Janet, a titkárnő sietett oda hozzá és hevesen magyarázni kezdett. Ez azért is volt furcsa, mert a nőnél egy félmosoly is érzelemkitörésnek számított.

- Hé-hé! Nyugodjon már meg és kezdje az elejéről, de csak a lényeget.

- Itt van a polgármester úr. Az ön irodájában. Próbáltam megakadályozni, de ő azt mondta, hogy ön biztosan megérti.

- Köszönöm. Majd elintézem. Maga pedig nyugodtan hazamehet.

- Valami rosszat tettem? – kérdezte sápadtan a nő.

- Nem, dehogyis.

Palombo lenyomta az iroda ajtajának kilincsét, majd halkan belépett. A polgármester az ablaknál állt és kifelé nézett rajta. Pont úgy, ahogy a nagyfőnök is teszi ráérős idejében. Nem hallotta meg a másik érkezését. Palombo az íróasztalához lépett és megvizsgálta az ott álló, nyitott whiskysüveget. – Fene a májadat. Te is a legjobb évjáratot tudod kiválasztani – morogta magában, miközben öntött egy pohárral. Belekortyolt az aranybarna színű italba, zsebre vágta bal kezét és csendesen figyelte a másikat. Az sóhajtott, megvakarta a fejét és elfordult az ablaktól. Nagyot ugrott ijedtében, mikor meglátta Palombot.

- Jézusom! Te mióta vagy itt és figyelsz engem? – kapkodta a levegőt a polgármester.

- Úgy látszik nem elég régen ahhoz, hogy tiszteld az irodámat és a magánszférámat.

- Szóval még neked áll feljebb?

- Mi a bajod Edward?

- Hogy mi a bajom? – ismételte meg a kérdést a polgármester. – Az a bajom Vinicius, hogy ki akarsz kosarazni. Hogy azzal a mitugrász államügyésszel tárgyalsz. Tudom, hogy ő lesz az ellenfelem a választásokon és kurvára nem tetszik, hogy azzal az ipsével találkozgatsz titokban – gesztikulált és ordított Edward Nolen, olyan hévvel, hogy majdnem kilöttyent a whisky a poharából.

- Állítsd le magad! Azon, hogy kémkedsz utánam, már meg sem lepődöm. Tudom, hogy paranoiás vagy még annak ellenére is, hogy megállapodásunk van, melyet én betartok. Nyolc évvel ezelőtt, mikor legelőször megválasztottak, megegyeztünk arról, hogy mindhárom alkalommal téged foglak támogatni, mikor versenybe szállsz a polgármesteri tisztségért. Ennek ellenére, te félévente, évente eljátszod ezt az előadást, hogy én nem bízom meg benned és le akarlak cserélni. Pedig nagyon jól tudod, hogy szükségem van rád.

- Ja. Kell egy bábu, akit rántgathatsz a színfalak mögül.

- Te vállaltad ezt a szerepet – tárta szét a kezeit Palombo.

- Úgy tűnik, hogy most találtál egy jobb helyettest.

- Hülye vagy Edward.

- Akkor mégis mivel magyarázod a mai találkozót Blackwooddal?

- Ő keresett meg engem. Tényleg azt akarta, hogy nyargaljak át hozzá. Az ígérte, hogy államügyészként bárkitől megvédhet.

- Mire te?

- A képébe röhögtem. Elég nagy vagyok ahhoz, hogy megvédjem saját magamat.

- Akkor még mindig egy csapatban vagyunk? – kérdezte a polgármester kissé megkönnyebbülve.

- Igen. De ez eddig is így volt és ezután is így marad.

- Azért engem zavar, hogy a jófiúk csatába indultak ellenünk – huppan le Edward az eggyik bőrfotelbe, majd itta ki a poharát.

Palombo megrázta a fejét és mélyen a polgármester szemébe nézett.

- Ez nem a jó és a rossz harca. Nem az számít, hogy fekete vagy fehér. Itt mindenki szürke, azaz mocskos. Csupán az a kérdés, hogy mennyire?

Folytatás március 14-én.

6.rész: Bizalom