1.rész: Hazatérés

Szakadt az eső, miközben Rian Oneill kilépett a repülőtér épületéből és leintett egy taxit. Pár másodperccel később már meg is állt előtte egy sárga színű kocsi, de a sofőr nem szállt ki, hogy segítsen a csomagjaival küszködő férfinak. Rian kinyitott a hátsó ajtót és belódította a nedves sporttáskát az ülésre, majd letelepedett mellette. Odabent legalább tíz fokkal volt melegebb a levegő, melyben enyhe kesudió illatot lehetett érezni.

- Hová vihetem? – fordult hátra a sofőr, miközben lehalkította a hangszórókból szóló pergős török zenét. Le sem tagadhatta volna a származását. Sötét, napbarnított bőr, fekete haj és dús bajusz. Rian azért is volt ennyire biztos a dolgában, mivel értette a zene szövegét, köszönhetően annak, hogy az elmúlt években egy Ankarai étteremben dolgozott felszolgálóként.

Megadta a címet, majd azonnal el is fordította a fejét, hogy a sofőr ne tudjon beszélgetést kezdeményezni vele. Tekintetével a szülővárosát és annak épületeit pásztázta, melyet már közel egy évtizede nem látott. Közben a taxi felhajtott az autópályára és lágyan ringatózott a forgalomban. Rian lehunyta a szemét és hagyta, hogy előtörjenek az emlékképek. Képzeletben visszarepült abba az időbe, mikor kissrácként gondtalanul bandázott a testvéreivel és a környéken élő haverjaival. Mikor a tikkasztó nyári hőségben az édesanyjuk süteménnyel és hideg limonádéval várta őket a házuk hátsó udvarában. Mikor még együtt volt a család és boldogok voltak.

- Kilenc dollár, hatvanöt cent lesz – törte meg az emlékezés filmkockáit a sofőr enyhén reszelős hangja.

Rian fizetett, majd a táskáját maga után húzva, kiszállt a taxiból. Az eső még mindig szemetelt, ezért egyből felsietett a ház tornácára. Ekkor egyből felrémlettek előtte a kilenc évvel ezelőtti események. Mikor azon a márciusi napon kilépett a családi házuk ajtaján, még egyszer utoljára átölelte az édesanyját és elbúcsúzott a testvéreitől. Katonai egyenruhájában beszállt a rá várakozó Hummerbe, mely egyenesen a repülőtérre vitte, hogy tizenkét órával később már Afganisztánban legyen.

Most újra ott állt azon a tornácon és figyelte, ahogyan nyílik az ajtó és megjelenik egy rövid, fekete hajú, jóvágású férfi előtte. A tinédzser öcsémből egy igazi macsó lett – gondolta.

- Rian, tényleg te vagy az? – kérdezte Chris, miközben már átölelte a bátyját és egymás hátát lapogatták.

Az üdvözlést követően közösen léptek be a házba, mely az elmúlt években semmit sem változott, Rian véleménye szerint. Az előszobában lepakolta a csomagjait, kabátját felakasztotta a fogasra, majd a nappali felé vette az irányt. A barna színű kanapé még mindig meghatározó kelléke volt a szobának, a kakukkos óra még mindig járt és a családi fényképek még mindig ott lógtak a falon.

- Nocsak-nocsak. A tékozló fiú hazatért – mondta a lépcső aljában megjelenő legidősebb Oneill testvér, Jack.

Rian egyből megállapította, hogy a bátyja rengeteget változott külsőleg az elmúlt évek során, de a mogorva stílusa megmaradt. A férfinak hosszú, lófarokba kötött haja és körszakálla volt, melynek köszönhetően úgy nézett ki, mint egy motoros banda tagja.

- Helló Jack! Örülök, hogy láthatlak – nyújtotta a kezét Rian. Az azonban csak merev tekintettel nézte és tudomást sem vett a felé nyújtott jobbról.

- Hát, újra együtt a család – szólalt meg a háttérben várakozó Chris, hogy megtörje a fagyos hangulatot. Azonban ezzel csak azt érte el, hogy balhé robbant ki a két bátyja között.

- Együtt a család? Persze – mordult fel Rian. – Gondolom Walter le sem szarja, hogy mi történt. Neki fontosabb, hogy a tengerparton süttesse a hasát és minden nap más cicababa után rohangálhasson.

- Az apánkat hagyd ki ebből! – csattant fel Jack. – Több mint húsz éve annak, hogy lelépett és itt hagyott minket. Ő már nem számít családtagnak. Nem tudom, hogy miért foglalkozol még mindig vele. Miért nem felejted már végre el?

- Hogy miért nem felejtem el? Azért mert ő az apánk. Ő is Oneill, de itt hagyta anyát a pácban a három gyerekével együtt.

- Hagyjátok már abba! – fakadt ki Chris. – Legalább erre az egy napra. Az elmúlt években nem is beszéltetek, most meg úgy marjátok egymást, mint két veszett kutya.

A testvérek meghökkentek az öccsük kirohanásán, ugyanakkor igazat is adtak neki. Elvégre ezen a napon az anyjuktól vesznek végső búcsút, aki világ életében gyűlölte, ha a gyerekei egymással veszekedtek.

A temetés közben végig szakadt az eső. A ravatalozó nyitott ajtóin hűvös levegő szökött be, miközben a három fivér a koporsó mellett állt és fogadták a részvétnyilvánításokat. Rian meglepetten szemlélte, hogy mennyien jöttek el, hogy mennyien ismerték az édesanyját. Több embert is felismert, de az érkezők jelentős részéről még csak nem is sejtette, hogy milyen kapcsolatban álltak az anyjával.

Az ismétlődő kézszorítások és halk szavak között arra lett figyelmes, hogy két fekete kocsi áll be a rokonok számára fenntartott – azonban üresen hagyott – parkolóba. Nyílt az első Mercedes ajtaja, majd két nagydarab fickó szállt ki belőle. Tekintetükkel végigpásztázták a környezetüket, majd határozott léptekkel a csomagtartóhoz mentek és felnyitották. Rian bensőjében azonnal megszólalt a vészcsengő katonai múltjának köszönhetően, mivel érzékelte, hogy valami olyan fog történni, mely nem illik a dolgok menetébe. Izmai megfeszültek, pulzusa megemelkedett, de nem mozdult a helyéről csak várt. Figyelte, ahogyan a két férfi kivesz valamit a csomagtartóból, de a kocsi takarásában nem látta, hogy mit. Közben a másik autó ajtaja is kinyílt, melyből szintén egy öltönyös, zömök testalkatú pasas szállt ki. Hátralépett, kinyitotta a kezében lévő esernyőt és a hátsó ajtót. A Mercedesből egy alacsony, barna hajú fickó kászálódott ki, miközben a testőre a feje fölé tartotta az ernyőt, hogy a drága öltöny nehogy vizes legyen. Közben lecsukódott a másik kocsi csomagtartója és a két férfi egy hatalmas koszorút tartva elindultak a ravatalozó felé, miközben az alacsony fickó követte őket.

Rian elképedve figyelte a közeledő csoportot, mivel azok egyáltalán nem illettek oda. Ezeknek egy miniszterelnök temetésén lenne a helyük, nem az anyjáén – gondolta magában, miközben az alacsony pasast méregette. Az egy ideig csak Riant figyelte, de ezt követően csak Jackhez és Chrishez intézte a szavait.

- Fogadjátok őszinte részvétemet a magam és Mr. Palombo nevében is!

Chris biccentett, de Jack válaszolt.

- Köszönjük Martin! Nagyon sokat jelent nekünk Mr. Palombo támogatása. A segítsége nélkül hihetetlen nehéz helyzetben lennénk.

A férfi csak bólintott egyet, kezet fogott a három testvérrel, megvárta, míg a testőrei elhelyezik a koszorút, majd azok gyűrűjében visszament a kocsihoz.

Rian elképedve figyelte az egész jelenetet, de csak Martin távozása után tette fel a kérdést.

- Ki volt ez a fickó?

- Ne most! Majd elmondjuk – intette le az öccse, mielőtt a pap elkezdte volna a gyászszertartást.

A három Oneill a hátsó udvarra néző teraszon üldögélt és csendesen iszogattak. Az esőfelhők már eltűntek, így visszatért a kellemes, késő augusztusi időjárás. Chris volt az aki megtörte a hallgatást és kérdésekkel kezdte el bombázni Riant.

- Miért voltál távol kilenc éven keresztül? Mikor elmentél, két-három évről volt szó. Hogyan lett ebből ennyi?

Rian nagyot sóhajtott, letette a sörösüveget az asztalra és az öccsére nézett.

- Az Afganisztáni misszió tényleg csak három évig tartott, de aztán jött Irak és tovább folytatódtak a borzalmak. Azt követően még tartalékos is voltam, majd az utóbbi másfél évet Törökországban, Ankarában töltöttem.

- Miért nem jöttél inkább haza?

- Mert egy idegroncs voltam. Kikészített a háború. Öt közeli bajtársamat veszítettem el abban az időben. Heti szinten robbantak a bombák és a pokolgépek a közelünkben. Nem tudtuk, hogy ki az ellenség és kik azok, akik csak ártatlan civilek. Betolakodók voltunk egy olyan országban ahol nem láttak szívesen és ezt éreztették is velünk.

- Szóval, a hazád nevében történő terroristavadászat fontosabb volt, mint a családod? – szólalt meg az idáig csendben hallgató Jack.

- Terroristavadászat? Azok nem mi voltunk – rázta a fejét Rian. – Ez nem arról szólt, hogy embereket öljünk. Hosszú időn keresztül még tűzparancsot sem kaptunk.

- Mire kellett az a másfél év Törökországban? – kérdezte Chris. – Miért nem jöttél haza? Hiszen nagyon jól tudod, hogy anya, sőt még mi is, nagyon vártunk téged.

- Kizárt, hogy azzal az emberrel akartatok volna együtt élni, aki akkor voltam. Minden éjszaka rémálmok gyötörtek és nyugtatókon éltem. Bár – vesz egy nagy levegőt és elnéz a távolba – ha tudom, hogy soha többé nem látom anyát, akkor biztosan hazajöttem volna.

- De nem tetted.

- Nem. És az a legrosszabb, hogy nem tudom mivel okoztam volna a kisebb fájdalmat. Azzal, hogy nem találkozunk, vagy azzal, ha egy idegroncsként, de újra láthatja a fiát.

Rian a kezébe temette az arcát, miközben újra csend telepedett a fivérek közé. Talán tíz perc is eltelt, mire újra megszólalt valaki.

- Mit fogsz csinálni? – kérdezte Chris. – Elmész a rendőrséghez melózni?

- Kizárt – forgatta a fejét Rian. – Az utcai járőrnél úgysem vihetem többre és amúgy is elegem van a bürokráciából. Nem fogom vásárra vinni a bőrömet, hogy a politikusok a saját állításukat igazolhassák a statisztikáikkal. Ti mit csináltok? Miből éltek? – váltott gyorsan témát. – És ki volt az a fickó a temetésen?

A kérdés hallatán Jack és Chris egymásra néztek.

- Ne akard tudni! – rázta meg a fejét Jack, majd felkelt és visszament a házba.

- Ez mi volt? – nézett kérdőn Chrisre. Az öccse azonban nem válaszolt csak tanácstalanul vakarta a fejét.

- Annak ellenére, hogy a testvérünk vagy kilenc éve nem láttunk. Jack pedig bizonytalan. Sem ő, sem én nem akartuk, hogy tudd ezt a dolgot, mivel katona voltál és arra számítottunk, hogy majd rendőrnek állsz.

- Miről beszélsz Chris? – robbant ki a kérdés Rianből. – Mi ez a zagyválás?

- Nem az, hogy nem bízunk benned, de esküdj meg, hogy ezt nem mondod el senkinek és nem adod tovább!

- Megijesztesz Chris!

- Emlékszel még a gyerekkori vérszerződésünkre? Esküdj meg és elmondok mindent, amire kíváncsi vagy.

Rian egy darabig csak hitetlenkedve forgatta a fejét, de aztán a jobb kezét kinyújtott mutatóujjal az égre emelte, miközben a balját a szívére tette. – Esküszöm!

Chris elmosolyodott, majd belevágott.

- Miután elmentél még minden rendben volt. Anyának volt rendes állása, Jack is talált alkalmi melókat, míg én egy boltban segédkeztem az iskola mellett. De aztán minden megváltozott, mikor anyát kirúgták én pedig befejeztem a közép sulit. Ő már túl idős volt ahhoz, hogy bárhol is alkalmazzák, míg én már nem vállalhattam diákmunkát. Maradt Jack, az egyedüli pénzkereső, de az ő lehetőségei is erősen megcsappantak. Körülbelül fél évig ment ez a vegetálás, mikor az egyik nap a kikötőben kerestünk melót. Már előtte is többször alkalmaztak minket, mikor egy teherhajót kellet fel- vagy lepakolni és szűkös volt a határidő.

Kocsival voltunk és út közben majdnem elütöttünk két pasit. Az egyiknek meglőtték a lábát és éppen menekültek. Látszott rajtuk, hogy nem a jófiúk közé tartoznak, mi mégis segítettünk nekik. Korházba akartuk vinni a sérült férfit, de nem engedték, így az olasz-negyedben tettük ki őket. Az egyszerű fuvarért több pénzt kaptunk, mint máskor egy hónapnyi fizikai munka után.

Megkérdezték, hogy nem akarunk-e nekik dolgozni. Persze mindketten tudtuk jól, hogy nem legális munkáról lenne szó, de mégis belementünk. Kellett a pénz. Kicsiben kezdtük, aztán egyre több és több ajtó nyílt ki előttünk, míg ki nem derült, hogy ki is a nagyfőnök, akinek az alkalmazásában állunk. Vinicius Palombo volt a munkaadónak. A város császára, akinek a keze minden üzletben és befektetésben benne van.

- Azt akarod mondani, hogy a maffiának dolgoztok? – hitetlenkedett Rian.

- Az a maffia, amire te gondolsz, az évtizedekkel ezelőtt működött. Ez teljesen más. Ez egy nagy üzlet, amiben mindenki benne van, aki számít. Politikusok, rendőrök, gyártulajdonosok, üzletvezetők, sőt még bírók és ügyvédek is. Mint Martin, akit a temetésen láttál. Ő Palombo egyik legfontosabb embere. Kezeli a befolyó pénzeket, tárgyal az üzletfelekkel és politikusokkal, miközben fiktív számlákat és csekkeket állít ki, hogy minden tisztának és szabályosnak tűnjön.

- Még mindig nem értem – csóválta a fejét Rian. – Ott van az FBI, akiknek a fő tevékenységük a szervezetbűnözés elleni harc. Mondhatni ezért hozták létre őket. Ha még nem is, de kis idő múlva fel fog tűnni nekik, hogy mi folyik itt. Akkor pedig mindennek vége, ti pedig mehettek a dutyiba.

- Emiatt ne aggódj! Amíg mindenkinek jut egy szelet a tortából, addig nyugodtan alhatunk.

Rian vett egy nagy levegőt és felkelt a székből. A terasz széléhez ment és megkapaszkodott a korlátban, miközben a csillagos eget vizslatta.

- Anya tudott erről? – kérdezte.

Chris egy darabig kivárt, majd színtelen hangon felelt.

- Ő is benne volt. Az egyik fontos cég könyvelését intézte.

- Jézusom! – nyögött fel fájdalmasan Rian.

Chris odasétált a bátyja mellé és a vállára tette a kezét.

- Mindezt azért mondtam el, mert megbízom benned. Tudom jól, hogy nincsen melód és fogalmad sincsen arról, hogy mihez kezdj az életeddel. A családnak viszont szüksége van rád.

Folytatás (a terveim szerint): február 14-én 

2.rész: Az első munkanap