Beszélgetés egy csövessel

            Hiába, anyukám régi módszere sehogy sem akart beválni.

Azt mondta, ha valami bántja a lelkemet, fájó gondolatokkal van tele a fejem, üljek le a Tisza partjára. Más dolgom nem lesz, csak figyeljem a vizet, és képzeljem azt, hogy kimossa a fejemből a szörnyűségeket. Elviszi a sodrás a gondokat. Vagy ha válaszokat várok, nézzek a folyás irányába, mert a víz majd partra sodorja nekem. Sajnos a Tisza kilométerekkel arrább kanyarog, így be kellett érnem az Eger-patakkal és egy kényelmetlen paddal. Már egy hete kijártam oda, de nem változott semmi. Továbbra sem láttam a jövőt, kilátástalan maradt minden a számomra.

            - Leülhetek, cimbora?  -egy hajléktalan szólt hozzám. Észre sem vettem, honnan érkezett, csak úgy előtűnt a semmiből. Szörnyen szőrös volt, még sosem láttam ennyi szőrt egy arcon.

            - Csak tessék! –bólintottam, majd arrébb húzódtam.

            - Nehéz az élet, mi? Ismerem ám ezt a tekintet, cimbora. Nekem elmondhatod, hogy mi bánt, nem ígérem, hogy figyelni fogok, de ha kiöntöd a szíved, az jót tesz, hidd el! –igaza volt, eleinte ódzkodtam az ötlettől, de csak belekezdtem.

            - Félek, félek a jövőtől! Nem látom a sajátomat, nem találom a helyem. Nincsen munkám sem, nem tudok mit kezdeni magammal. Úgy érzem nem is tudnék semmilyen munkát elvégezni. Csak ülök otthon és várom, hogy végre történjen valami.

            - Félsz, hogy te is az utcára kerülsz, nem igaz? Kutya világ van idekint, az tuti.

            - Nem, van pénzem. Van bőven, nem hiszem, hogy valaha is ez a veszély fenyegetne. Nem azt mondom, hogy gazdag vagyok, de annyi marad mindig, hogy ellegyek egy lyukban.

            - Csak ennyi az egész? Az álláskeresés nem könnyű dolog, hah, nekem mondod, cimbora? De miért nem űzöl valami stressz oldó dolgot, sétálsz egyet az utcán, futsz pár kört. Sok benned a felesleges energia, nincs, ami lefoglalja a gondolataidat. Sokat gondolkodsz az te bajod, sokat töröd a fejed minden felesleges dolgon. Ellepik az agyad, nem hagynak szabadulni.

            - Sokszor szorongok miattuk. Nem is akarok kimozdulni, mert, nem tudom…

            - Félsz, hogy bajod esik, ugye? Figyelj rám, azt mondtad van pénzed, van fedél a fejed felett. Hát csajod van-e?

            - Van.

            - Na és szoktatok szexelni?

            - Már hogy a viharba ne szoktunk volna, ember. Miféle kérdés ez?

            - Tessék, máris jobb az életed, mint az enyém. Lehet lélekben szegényebb vagy nálam, de minden másból több jutott ki neked.

            - Bocs, sosem voltam együtt érző fajta.

            - Az a te bajod, hogy nem élsz, nem érzed az életet, mert túl tökéletesek a hétköznapjaid. Eszel, iszol, kefélsz. Ennyiből áll egy napod.

            - Mit tanácsolsz?

            - Mondhatnám azt is, hogy vedd észre a pozitív dolgokat, de gondolom, neked az sem menne. Igazából nem is hiszek ezekben a buzeráns szövegekben. Van egy jobb módszer, állj fel! –parancsolt rám.

            Komolyan kíváncsi voltam rá, ezért engedelmeskedtem. Aztán máris csattant egy pofon az arcomon. Rögtön utána követte egy másik is. Éppen kérdőre akartam vonni, amikor ököllel jól szájba talált. Attól rögvest el is terültem a földön. Aztán meg rugdosni kezdett, amennyire tudtam védekeztem. Ekkor megragadott a ruhámnál fogva és legurított a patakhoz, egyenest bele a vízbe. Utánam mászott és lenyomta a fejem a víz alá ez az eszelős. Már majdnem megfulladtam, amikor kihúzott. Azt mondta vegyek nagy levegőt, mert utána újra lenyomott. Ezúttal hosszabb időre, vagy csak nekem tűnt úgy, ki tud az időre koncentrálni miközben fuldoklik. Aztán egyszer csak kirángatott a partra.

            - Nyugi, cimbora, nem fogsz meghalni. Most születtél meg. A fájdalom, ahogy átjárja a tested, a szenvedés, milyen csodálatos érzés. Örülsz, hogy érezheted. Vegyél egy nagy levegőt és vedd észre azt, amit eddig még nem nem sikerült? –igaza lett a dilibogyónak, a fájdalom az arcomban, torkomat mardosó koszos víz, végre éreztem az élet súlyát magamon. A halál kapujában máris jobbnak tűnt az unalmas életem. Ez az örült kiragadott abból a borzalmas közegből és megmutatta nekem, hogyan is értékeljem át a helyzetemet, megmutatta az élet egy másik arcát. Ha a fájdalom nem is jó, de legalább érezzük tőle, hogy élünk, ettől maradunk épeszűek. Annyit még hozzá tett az öreg:

         - Szívesen!