Bence-csere

                                   5.

   A Posta utcai fodrász üzletben viszonylag nagy csend uralkodott.

 Mint ahogy az lenni szokott, a hét utolsó napján, azaz vasárnap, bár majdnem minden nap, de leginkább vasárnap, elég szép számmal gyülekeztek a nyíratkozni, hajat festeni, alakítani vágyók.   Többségében főként idős asszonyok voltak.   S rájuk pedig egyáltalán nem jellemző ez a bosszantó csendben lét, ráadásul nem egy fodrász üzletben.

   Ott ültek egymás mellett, kezükben a jó pár hónappal ezelőtt lejárt újságokkal, sztármagazinokkal, míg a fejük felett a hatalmas szárítógép végezte a munkáját.   Gyanusan nagy volt a csend.    Mígnem egyszer csak Tünde, a fodrász meg nem törte.   Az alacsony, molett termetű, harmincas évei elején tartó hölgy kiváncsian fordult a vendégeihez.

 - Ejnye-ejnye mamikák, mire véljem ezt a síri csendet? Talán haragszanak rám valamiért?

Szinte hallani lehetett a fejek mocorgását a szárítógépek alatt. Az idős hölgyek vezére, Szigetiné hangja harsant fel szilárdan.

 - Dehogy haragszunk mi drága, hová tetszik gondolni?

Szigetiné kérdésére nem jött válasz, legalábbis nem a körülötte ülőktől, akik jó tudták, hogy a vezér, azért vezér, mert nem szabad megkérdőjelezni még csak a kérdését sem. Igazából Szigetiné nem a páratlan steffánia szeletével, sem a szépen gondozott virágos kertjével nyerte el kortársnői között a vezér rangot, hanem mert a férje az önkormányzatnál volt, mint képviselő. S ezáltal köztudott, hogy akinél politikus van a családban, akkor ott, annak a személynek a jelenlétében, nem szabad beszélni politikáról, meg nagyon másról sem. 

 - Ez egy csendes ám unalmas vasárnap, már csak az eső hiányzik! - tekintett ki az ablakon a kijárathoz legközelebb ülő Tölgyessy néni, aki néhány perccel ezelőtt még megszállottan bújta a kezében lévő magazint, ám hogy mostanra már beszélgetés is zajlott, nem tehetett mást, kénytelen volt bekapcsolódni.

- Az miért jó, ha vasárnap esik az eső? - fordította Szigetiné sokkal inkább haragos, mint kiváncsi arcát. - Nyáron megállás nélkül esett, mintha muszáj lett volna, én meg azt hittem hogy megőrülök! Tudja maga, hogy tönkretette az a sok esővíz a veteményesemet?

- Na de Szigetiné, tudja maga nagyon jól, hogy már évek óta nem esett itt annyi eső, mint az elmúlt tíz-húsz évben! - dőlt előre s ezzel együtt hajolt ki a szárítógép alól Gyöngyössyné, aki a tőle megszokott módon, ma is minden bizonnyal kikezd  a fodrászüzlet legmakacsabbik személyével. - Mégis mit várt, hogy továbbra is az elviselhetetlen hőség lesz, ami eddig volt? Akkor aztán lesheti a paprikáját meg a paradicsomát! Ott már bizony nem nőlne zöldség, se gyümölcs, ha ez a kis eső nem áztatta volna el a földjét. 

    Miközben Gyöngyössyné elégedetten visszadőlt a székébe, a körülötte űlő idős hölgyek, mindnyájan kétségbeesett nagy szemekkel meredtek a bosszús Szigetinére.    Mielőtt azonban visszaszúrhatott volna, arra gondolt, talán sokkal okosabb dolog lenne inkább a kezébe venni az ölében heverő magazint.    Így is tett hát.    Szemeivel csak úgy söpörte végig a betűsorokat, ám az olvasott szövegből, semmi sem maradt meg a fejében.     Végül lecsapta az ölébe az újságot.

 Eddig bírta tettetni az olvasást.  Az ő kijelentéseit, kérdéseit nem szabad ám csak olyan könnyedén megkérdőjelezni, még ha az a valaki, Gyöngyössyné is!

 - Mostmár azért, uram bocsá' Gyöngyössynének mekkora kertje van, a panel lakásában?

 - Én nekem hogy lenne már kertem a panelban? - nézett ki a nagy szemeivel Gyöngyössyné, miközben vastag keretes szemüvege egészen az orra cimpájáig lecsúszott. - Ugyan ne vegye magára Szigetiné, én csak azt mondom, hogy nem ártott az a kevéske eső semminek az ég világon!

 - Honnan tudja aztat maga, hiszen nem is gondoz földet, mi nekünk meg már alig maradt hajunk, mert a hirtelen esőzés után leégett zöldségeink láttán, kitéptük őket!

Gyöngyössyné olyan arcot vágott, mintha éppen egy hajmeresztő bűvészmutatványot hajtottak volna végre, az orra előtt.

 - Miért tépkedik a hajukat? Talán úgy gondolják, hogy a sok elveszített hajszál majd visszanöveszti a zöldségesüket?

  A fodrász Fazekasné egy pillanatra abbahagyta Makainé frizurájának a tupírozását, letette kezeiből az eszközeit, s arcát a tenyereibe temette. Hallk kuncogásai hallatán, Szigetiné már azt sem tudta, milyen hosszúra nyújtsa ki a nyakát ahhoz, hogy mindenki észrevegye, hogy ő most nagyon dühösnek érzi magát.   Mindenesetre, Gyöngyössyné ezzel a tréfás kérdéssel, huzamosabb időre folytotta a szót Szigetinébe.   A haraggal záródó beszélgetés után, egy magas, hossző szőke hajú fiú nyitott be a fodrász üzletbe.

 - Szia Tündi, anya üzeni hogy ma nem tud jönni, mert más dolga akadt - hadarta a tizenéves fiú, mire Fazekasné keresű grímaszt vágva, a vállait vonta.

 - Akkor mikor számítsak rá?

 - Passz - vágta rá a fiú, akinek ezután fényesen ragyogott az arca a mosolyától. - Ma van a születésnapom és ezért elhalmoztam szegényt tenni valókkal! Átugorhatsz este felé ha van kedved, mert ma nagy bulit csapunk!

 - Még meggondolom - sóhajtotta Fazekasné, miközben alig várta, hogy véget érjen ez a beszélgetés. 

 - Rendben, tudod hol lakunk, a belépő minimum egy üveg pezsgő de szangria is jó lesz, mert sok pina lesz a bulimon, akik odáig vannak érte! Na, pá!

  Azzal nagy lendülettel bevágta maga mögött az ajtót.

 Az üzletben mindenki elszörnyűködve nézett Fazekasnére, aki ekkor az orra alatt megjegyezte.

 - Majd tudod mikor fogok én elmenni a te idióta bulidba! Hülye kis takony!

Szigetiné még mindig nem tudott magához térni a sok információ hallatán, ám amíg ő csendben maradt, addig bőven akadtak még rajta kívül, akik alaposan kivesézték a hallottakat. 

- Te Tündi, ki volt ez a gyerek? - kérdezte, szinte kétségbeesetten Makainé, kinek Fazekasné, jó pár perccel ezelőtt szerteszét álló őszies frizurájából, mostanra kockaalakú rózsavörös bozontot varázsolt.

 - Nem az ékszerboltos fia? - hallatszott távolabb a kérdés, azonban a fodrászhölgy a fejét rázta.

 - Tudják mamikák, hogy ő az Imrénének a fia! - jelentette ki, alázatlanul. Hangjából ekkorra már tisztán le lehetett szűrni, hogy nem csak a langaléta gyerek, hanem még annak az édesanyját sem kedveli. 

 - Aki a Molnárnál dolgozik? - érdekezett az újabb kérdés, mire Fazekasné ismét helyesbített, ezúttal nyugtalanabb hangnemmel. 

 - Biztosan ismerik a mamikák az Imréné Évát! Aki tizenhét sem múlt, amikor megszülte ezt a szemtelen, semmirekellő gyereket! - mutatott Fazekasné, a néhány pillanattal ezelőtt, erősen becsapott ajtóra. - Le sem tagadhatná az anyját! Ugyan az a hebrencs típus, aki könnyedén kihasználja a jószívű embereket, ráadásul azzal a másokat lenéző stílusával! Általános iskolás osztálytársak voltunk Évával! Már akkor szeretett játszani a fiúkkal! Egymás után kosarazta ki a fiúkat, a sok hülye meg gondolkodás nélkül ment utána persze, mert hát sosem az számított hogy mi van a fejben, hanem hogy jól nézzen ki! Szinte az orruknál fogva húzta maga után őket!

- Meg van! - kiáltott fel ötletesen Gyöngyössyné. - A Takács lánya, akit nyüzgének becéznek, tavaly még postás volt nem? 

Az elkövetkezendő tíz-tizenöt másodpercben már az eddigieknél is jóval kínosabb csend uralkodott, ami alatt Fazekasné szánakozva tekintett a mögötte ücsörgő Gyöngyössynére, s azt kívánta, bárcsak péknek jelentkezett volna, mintsem fodrásznak.

 - Nem, nem a Takács lányáról van szó...

 - Hanem a hölgyről, akire nem hatott az idő - fejezte be a mondatot Szigetiné, hallkan suttogó, rejtélyes hangon, mintha egy rémtörténetet mesélne. 

 - Pontosan - biccentett Fazekasné, aki még ha fáradtan nyugtázta a cserfes szájú hölgy pontosságát. 

 Miközben Gyöngyössyné bambán tekintett a mellette ülő idős hölgyre, s próbálta kitalálni persze, hogy valójában kiről is lehetett szó, addigra Fazekasné már össze is szedte mindazokat a szavakat, melyek csakis negatívumként tanakodtak Imréné Éváról.

 - Évike velem együtt végzett az általános iskolában, azután az apucikája segítségével felvételt nyert a gimnáziumba! Persze, messze nem voltak olyan jó jegyei mint nekem, de már akkor is a pénz beszélt, aki meg foggal-körömmel küzdött érte, annak nem jutott csak a Kereskedelmi suli! A lényeg mamikák, hogy ez a nő úgy falta a pasikat, mint még sehogy senki, abban biztos vagyok! De egyetlen egynél sem tudott megmaradni! Havonta, vagyis inkább naponta váltogatta őket, mint a bugyiját! Az az igazság, hogy ő sosem kereste azt a megfelelő férfit, aki mellett boldog lehetett volna! Sosem foglalkozott azzal, hogy vajon ki mellett tudná leélni az életét. Inkább felcsináltatta magát egy pasival, akitől született egy fia.

 - Na, de mi lett a gyermek apjával? - kérdezte Szigetiné. - Úgy hallottam, hogy már azzal sincs együtt!

 - Nincs, mivel hat évvel ezelőtt szívinfarktust kapott és meghalt!

 - Azóta talált már magának valakit? - hallatszott a kérdés Makainétől, aki még csak most fejezte be önmaga gyönyörködtetését a tükör előtt.

 - Úgy hallottam, hogy most egyedül van - biggyesztette a száját Fazekasné. - Persze, azóta megkóstolta a volt férjemet is, akivel szintén csak pár hónapig tartotta a kapcsolatot! Na, de miket is beszélek! Hiszen ez a nő, azt se tudja még hogy mi az igaz szerelem, csak sajnálni tudom!

 - Nézzétek csak meg a gyerekét! - fortyant fel hirtelen Szigetiné. - Hiszen láthattátok! Hosszú, szembelógó haj? Hogy néz ez ki egy fiúnak? Meg rátámaszkodunk a kilincsre és úgy beszélünk a másikkal? Meg hogy elhalmozta tenni valókkal az édesanyját? Mit képzel ez? Szégyellje magát az összes! Figyeljék meg, majd az lesz a következő hogy egy tizennyolc éves fiúnak tekeri majd el a fejét!