- Nézzétek nekem sürgős dolgom akadt, úgyhogy ha nem sértelek meg titeket, akkor én el is mennék!

Éppen hogy be tudta fejezni a mondatot, a három hölgy immár a tőlük megszokott módon, egyszerre történő mozdulattal tették karba a kezüket s a fejüket csóválva jelezték, hogy nem támogatják a fiú véleményét.

 - Nem mész te sehova! - közölte goromba hangon Alíz, majd a mellette álló Viktória tempós léptekkel indult el a fiú felé.

   Bence hiába is kezdett hátrálni, a lány nagyon gyorsan közeledett felé. Arcán eszelős mosoly ült, s kezei úgy emelkedtek fel combjai mellől, akár az áldozatára lecsapó sas karmai. 

 - Te már a miénk vagy!

   Bence az utolsó pillanatban hajolt el Viktória éles karmai elől, s átbújva a lány hóna alatt, iszonyatos sebességgel rohant a kijárat felé.  Már az ajtón túl járt, amikor nem hallott mást, csak eget zengető nevetést a hölgyek felől.  Nem vették üldözőbe Bencét, aki azonban még ennek ellenére is olyan gyorsan rohant az ajtókkal teli folyosón, mintha az életéért futott volna.    Szíve hevesen dobogott s még csak bele sem mert gondolni abba, hogy mi történhetett volna vele, ha Viktória ledönti őt a lábáról. 

    A folyosó végén, egy balra vezető útat követve, Bence egy hatalmas hófehér függönyön keresztül jutott el egy sokkal nagyobb nappaliba, ami minden bizonnyal a villa fönőkéé lehetett.   A könnyed, lágy tapintású függönyön túl, azonban olyasvalakik várták őt, akikre egyáltalán nem számított volna. 

   Amint beért a díszes bútorokkal körbepakolt, fent pedig vakítóan csillogó csillárral és a félkör alakban elhelyezett rekamiékkal teli nappaliba, vele szemben Viktor ült, aki a székhez kötözve, arcán mindenütt kék-zöld foltokkal, és feldagadt szemekkel szinte alig tudta egyenesben tartani a fejét.   Mellette pedig Kira állt, mintha valami szomorú arcú szobrot alakított volna, hiszen bele sem mert nézni a frissen érkezett Bence szemeibe, hanem hosszú hajtincsei mögé bújtatta hófehér arcát.  Ám amikor Bence megpillantotta a harmadik tagot, méghozzá azt a nőszemélyt, akire a legkevésbé sem számított volna, úgy érezte, menten hanyatt esik a kőkemény hideg csempén.

    A székhez kötözött fiú másik oldalán ugyanis Éva állt, ragyogó kék ruhába öltözve, miközben a nyitott ablakon át befúvó szellő, ide-oda táncoltatta vállig érő szőke haját. A borzalmas körülményeket megért fiatalokkal ellenben, ő neki fényesen csillogott az arca az örömtől, méghozzá olyannyira, hogy még tapsolni is kezdett, amint találkozott a tekintete Bencéével.

 - Nahát, micsoda meglepetés! - bólintott elismerően Éva, kinek még a hangjában is hallani lehetett azt az örömöt, amelyet általában akkor hall az ember egy édesanyától, ha kifejezetten büszke fia bizonyítványára. Most azonban szó sem volt bizonyítványról, de még csak büszkeségről sem, hiszen Éva értetlen öröme minden bizonnyal egy rémes dologból fakadt, amire Bence még nem jött rá. - Szegénykém, hogy neked miket kellett megjárnod miattam!

   Bence bambán pislogott Évára.

 Még most is meg tudta lepni a nála jó néhány évvel idősebb hölgy gyönyöre, ám ezúttal mértékkel legeltette szemeit a gömbölyű, telt melleken, mivel sokkal inkább Kira keserves arcképe és Viktor brutálisra vert feje érdekelte jobban.

 - Mi történik itt? - tette fel a kérdést, amivel immár azt próbálta kifejezni, hogy nagyon kezd elege lenni ebből az össze-vissza napból, aminek már mióta a részese. - Te hogy kerülsz ide?

 - Úgy, hogy én miattam raboltak el téged - közölte vele Éva. - Én voltam az, aki összekevert téged Kormos Bencével! Hibáztam tehát ezért is vagy te itt!

Azzal tehetetlenül megvonta a vállát, majd pikánsan csípőre tette kezeit és szélesen a leblokkolt Bencére mosolygott.

 - Ezt nem értem - csóválta a fejét Bence, miközben éppenséggel nagyon is értette, hogy miért történt minden még a délelőtt folyamán. - Szóval amikor engem majdnem elütöttek...

 - Én ütöttelek el majdnem - hallatszott a helyesbítés, kissé dominánsabb hangnemben Évától. - Amikor megláttalak a kerékpáron, azt hittem te vagy Kormos Bence. Nem akartalak elütni, csak rád akartam ijeszteni, és ezzel is sikerült megállítanom téged. 

Bence a dühroham küszöbére érve, egész teste beleremegett abba, hogy már olyan hihetetlenül nevetséges dolgok derülnek már ki megint körülötte, amiket még a meséből sem hinne el.

 - Te? - csattant fel, mire Kira ugrott egyet ijedtében. - Csak azért vittél el magadhoz és hívtad rám az emberrablókat? Erre ment ki az egész? Közben meg ott jópofiztál meg mutogattad magad nekem? Komolyan ez az egész a te műved, Éva?

Bence kiabálásai még sokáig visszhangoztak a hatalmas nappaliban. A fiú ökölbe szorította kezeit s fogvicsorgatva próbálta visszafogni az egyre jobban csak felgyülemlő dühét, ami lehetséges hogy már nem csak kiabálás formában fog kitörni belőle, hanem sokkal durvábban.

 - Igen, az enyém - bólogatta hevesen Éva, akinek továbbra is úgy ragyogott az örömtől az arca, mintha valóban a fia iránti büszkesége táplálná belé ezt a jókedvet. 

 - Ez nem igaz! - rázta meg a fejét Bence. - Én beléd szerettem érted? Van róla fogalmad hogy ez most milyen kellemetlen nekem?

 - Na ne szórakozz, belém szerettél? - tört ki egy hangos nevetés Évából, majd hasonló erősségű hangon szállt vitába a fiúval. - Hiszen azt se tudod, hogy az mit jelent, kisfiú! Halvány gőzötök sincs róla, milyen szívből szeretni a másikat!

Bence a folyamatosan növekvő dühe ellenére is, elkeseredett. Ezt hallván, már saját magában is kételkedett, s bizony Júlia is csak az igazat mondta meg neki akkor, miszerint ő tévedett azzal, hogy úgy gondolta, valóban beleszeretett Évába. 

 - Tudod ez nagyon rosszul esik! - felelte Bence szemrehányóan. - Mert egyedül én tudom hogy mit érzek! Amikor megláttalak, olyan érzések kavarogtak bennem, mint amilyenek még soha az életemben! Nem tudtam rólad levenni a szemem, bár neked is feltűnhetett bizonyára, mert tetszettél! Tudom, ez eddig csak szimpátia, de váltig állítom hogy nem csak ezért ragaszkodtam hozzád! Hanem mert még addig a kevés ideig is, amíg a te társaságodat élveztem, boldog voltam! Most ezt hogy magyarázzam meg, hogy megértsed? Azt éreztem, hogy egy új ember lettem, aki előtt már nincsenek meg azok az akadályok, amelyek mindeddig gátoltak engem! Mert eltűntek azzal, ahogy te megjelentél az életembe! Most gondolom azt hiszed hogy csak úgy beszélek ki a fejemből, pedig esküszöm hogy nem! Te összekevertél engem egy nagyképű barommal, elraboltattál engem, most meg állsz itt előttem és azt látom rajtad hogy totál eltűnik minden önbizalom az arcodról, méghozzá onnan, ahol nemrég még fültől-fülig érő vigyort láttam! Nem kell kétségbe esned, nem örökre tűnt el a mosolyod, csak megfeledkeztél arról, hogy neked is vannak érzéseid és azzal hogy én elmondtam neked mindazt amit irántad érzek, ezzel megmozgattam őket benned! Ez vagy te Éva! Nem pedig az, aki egy dúsgazdag maffiózó villájában heverészik! 

Éva arcáról való igaz, eltűnt minden ami eddig boldoggá varázsolta. Mostanra lehervadt arccal, lefelé görbülő ajakkal és szomorú szemekkel nézett Bencére. 

 - Fogalmad sincs arról hogy mit beszélsz! 

 - Dehogynem, Éva! - biccentett neki a fiú. - Tudod, amikor felébredtem reggel és a tükörbe néztem, fel voltam készülve a focimeccsemre! De arra nem, hogy egy egész világ lesz ellenem a pályán! Mondhatnám, borzasztó dolgokon estem át! Sőt, mondom is, mert rettenetesen megjártam hogy elraboltattál, de hidd el ebben a tizenkét órában szép dolgok is történtek velem! Életemben először randizhattam egy lánnyal! Utána pedig csókolózhattam egy másikkal, ami csodálatos dolog volt számomra! Nagyon is jól tudom, hogy miket beszélek! Emlékszel, amikor azt mondtad neked, hogy éljek bátrabban? Nektek köszönhetően, most azt teszem! 

Éva borus arcán lassan a vidámság jele kezdett feltűnni. Végül azonban a kedvesen mosolygós arcot egy eszelős nevetés váltotta fel, amitől Bence értetenül pislogott a váratlanul jókedvre derülő hölgyre.

 - Te mekkora egy barom vagy, Bence - vihogta a hölgy. - Komolyan azt hitted hogy egy pillanatra sikerült megmozgatnod bennem az érzéseimet? Egyáltalán mit jelent ez? Mit is mozgatsz meg bennem? Maximum a farkadat, ha lennél olyan jó pasi hogy ágyba bújjak veled, de nem vagy az! Hanem egy szerencsétlen kis balfék, aki attól hogy töltött pár órát Budapesten, nem pedig a lepukkant, trágyaszagú Cegléden, már lett valaki! Nőlj fel pán petike! 

   Bence nem akarta elhinni azt amit látott és amiket hallott.

  Éva egyáltalán nem szórakozott. Nem sikerült rá hatnia az őszinte szavaival, egyszerűen be s ki távoztak a fülén keresztül és nem maradt meg semmi belőle. S emiatt Bence olyannyira hülyén érezte magát hogy legszívesebben a nappali közepén lévő kerekasztal alá bújt volna szégyenében. Rettenetesen érezte magát amiatt hogy egyáltalán belekezdett az érzései kinyílvánításába, hiszen csak magából csinált bolondot. 

- Tudod Bence, ha már olyan lelkesen mondtad hogy csókolóztál egy lánnyal, aki pedig nem más lehetett mint Kira, akkor hát tudod kell arról, hogy a kiscsaj csak a szerepét játszotta!

 - Kérlek, Éva...- fordult felé kérlelően a lány, mire Éva egy hirtelen kézmozdulattal hatalmas pofont csavart le Kirának, aki a nagy erejű ütéstől hátrabukott és hanyatt esve, durván beverte a fejét a csempébe. 

 - Elhallgass te kis kurva! - vicsorogta neki Éva, aki ugyanazzal az eszelős arccal fordult Bence felé. - Bizony, elárult téged, ő vezetett ide a villába, csak azért hogy már ne tudhass szólni a rendőröknek! Most pedig hogy köztünk vagy, bemutatnálak a nagyfőnökünknek! Kellemes beszélgetést kívánok, nem is zavarunk tovább, úgyhogy én most a ringyóval és a kopasz boxzsákkal együtt elmegyek, téged pedig magadra hagylak! 

   Amint elmondta a modandóját Éva, erősen megmarkolta Viktor grabancát és felhúzta őt a székből.  Menet közben a másik kezével pedig belemarkolt Kira hajába, és talpra állította  majd őt is húzta maga után. Bence tehetetlenül állt és nézte, ahogy a diadalmaskodó Éva, még egy utolsó kacsintással elköszön tőle, s kivonul a nappaliból a ronggyá vert Viktorral és a hallkan zokogó Kirával együtt.   Jól tudta, hogy most látta őket életében utoljára.   Nem gondolta volna hogy így lesz vége ennek a borzalmas napnak. 

   Legszívesebben térgyre rogyott volna, annyira elszomorították őt a körülmények.  Éva csúnyán leütötte Kirát, s még ha el is árulta Bencét, nem érdemelte ezt a hatalmas pofont. Viktor meg alig tudta kinyitni a szemeit, szinte félelmetes látványt nyújtott, vele is elbántak alaposan. Ezek az őrültek nem viccelnek. 

   Nem sokkal azután hogy Éva elhagyta a nappalit, már hallani is lehetett a lassú, megfontolt léptet, amelyet később több is követett. A félelem olyan gyorsan szétáradt a testében s fagyasztotta meg minden porcikáját, hogy képtelen volt megmoccanni, még akarata ellenére is. 

  Mindössze négy, fekete szmokingos, hátranyalt hajú férfi állta körbe, kiknek hátracsapott karjai és a faképükön látható durva idomok egyáltalán nem késő délutáni teára való meghívásról árulkodtak. Vele szemben pedig egy görbe hátú, remegő lábú idősödő férfi csoszogott be a nappaliba. Szigorú arcát nagy ívben terítették be a ráncok, kíméletlen zöld szemei körül pedig két hatalmas fekete karika látszódott. 

  Kellemetlen szag áradt róla, bár Bence tisztában volt vele hogy ez csupán egy parfüm illata, azonban rettenetes szaga volt. Hosszú vékony ujjaival hátrasöpörte ritkás hajszálait, méghozzá olyan eleganciával akár a sampon reklámokban a modell hölgyek is szokták. Tetőtől-talig végigvezette szemeit Bencén. Olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy kettejük orrcimpája szinte majdnem összeért. 

 - Te nem az én fiam vagy! - hallatszott a főnök, kifejezetten rekedt hangja, amiből azt lehetett le vonni, hogy a cigit legalább olyan rendszerességgel használja, mint a levegővételt. Ahogy odahajolt, a fekete szmokingja jobb oldalán lévő kisebb zseb fölé a következő név volt arany színnek belevarrva: Alfonz.

Minden bizonnyal tehát akkor így hívhatták a görbe hátú férfit, aki tovább folytatta szónoklatát Bencének.

 - Nem tudom azt se hogy ki vagy, de tekintettel a korodra, adok neked fél percet hogy megmagyarázd, miért van az arcodon ugyanaz a csillagot ábrázoló tetoválás, mint ami az én fiamén is?