Bence-csere

                           29.

                                     /  Befejező rész /

   Egy ilyen embertpróbáló nap után, még csak annyir időre sem akart Pesten maradni Bence, hogy elköszönjön Kirától és Viktortól, akik attól a perctől fogva végleg ki kellett rúgva.

   A két fiatal vert sereg módjára indult kifelé a nappaliból.  A maffiafőnök és az őt körülvevő vérszomjas tekintetű gorillái láttán sem szűnt meg benne az a hatalmas gyűlölet, amelyet a lány iránt érzett.   Nem volt képes felfogni mindazt, amit ez a lány, vele tett.   A képébe mosolygott, hogy segítséget kérjen, azután pedig mézesmadzagot húzván az orra előtt, vezette be ebbe a rémes villába.   Innentől kezdve pedig egymás után érték a csalódások.    Éva vallomásáról nem is beszélve.   Azzal a gonosz nőszeméllyel, már a rémálmaiban sem akar viszont találkozni, akármennyire is felkeltette, csinos külsejével a fiú érdeklődését önmaga iránt.    Ez a nap, maga volt az igazi rémálom.

   Hasonmás Bence és Júlia felajánlották neki, hogy hazaviszik Ceglédre. A minimálisra csökkent életkedvű fiú erre csak egy köszönetnyilvánító bólintással jelzett, majd továbbra is a cipője orrát bámulva indult kifelé a tágas nappaliból, ahol percekkel ezelőtt még vérre menő szócsaták törték meg a mostanra uralkodó, ám mégis nyugtalanító csendet. 

  Késő délután tájt, a nap sugarai aranysárgáról, halvány vörös színűre változtak, melyek odafent az égen, a kószafelhők közül kivilágítva, csodaszép látványt nyújtottak.   Csak éppen az autó ablakából kipillantó Bence gyönyörét nem tudták elnyerni.   A fiú úgy érezte, menten megszakad a szíve.    Hiába is küzdött a gondolatai ellen, s mint végül, vereséget szenvedve, újra és újra Kira járt a fejében. A hangja, a mosolya és a finom, óvatos tapintása.   Mindezt elveszítette.

    Mindössze két óra alatt értek Ceglédre.

  Az könyvtár és a posta közül kimagasló,  piros és fehér színekben pompázó tévétorony láttán, Bencének felcsillant a szeme. Még ő maga sem tudta eldönteni miért, de a szülővárosába éréskor úgy érezte, mintha egy fölényes győzelemről tért volna haza. Persze a legkevésbé sem állította így, hiszen addig, ameddig nem volt itthon, mindvégig csak veszített. A keskeny utcáról, a főútra kifordulva, lassan haladván a Rákóczi úti üzletsorok mentén, Bence váratlanul a barátját, Balázst pillantotta meg. A hosszú, copfba kötött hajú fiú, búsan lógó karokkal sétált a járdán, barátjához hasonlóan, úgyszintén a cipője orrát bámulva. 

 - Álljatok meg! - kiáltott fel hirtelen Bence.

A hasonmása azon nyomban lelassított, majd az út szélére parkolva, megállt. Júlia hátrafordult Bencéhez és vígasztasztaló mosollyal az arcán, megkocogtatta a fiú csuklóján lévő ajándékba kapott karmacérnát.

 - Ne feledd! Hamarosan megoldódik a problémád!

 - Előbb vagy utóbb de inkább előbb - felelt kapkodó mozdulatok közepette Bence, majd a biztonsági öv kikapcsolása után búcsúzása jeléül intett a fiatal párnak és kiszállt az autóból. Egyáltalán nem okolta magát a sietős távozásáért, tudta nagyon jól hogy ez az összecsapott elköszönési módszer, tökéletesen megfelel erre a piros betűs pocsék napra. Miután átért az út túloldalába, hangosan felkiáltva jelzett Balázsnak, hogy hazatért.

- Bence! - üvöltötte torka szakadtából a szomorúságtól csapzott fiú, s olyan erővel kezdett rohanni a barátja felé mintha fel akarná őt lökni. Mikor azonban odaért hozzá, minden egyéb erőfeszítést mellőzvén, szorosan magához ölelte. - A kurva életbe, jól vagy? Hogy szöktél meg?

 - Mindent elmesélek - kezdett szabadkozni a fiú, aki azzal, hogy a legjobb barátja már ott állt vele szemben és nem pedig hat testes maffiózó állta körbe, immár sokkal jobban érezte magát és egyre kevésbé lebegtek a szemei előtt a Kira iránti emlékei.

 - Már úton vannak a rendőrök! - kezdte, nagy hévvel a hangjában Balázs. - Ment mindenki! Mentek kommandósok, több száz rendőrautó, meg minden! Az apám intézkedett az érdekedben!

 - Mi van? - nézett bambán a barátjára Bence, miközben a maffiafőnök fenyegető szándékú búcsúmondata jutott az eszébe.

 - Tejföl nagyapja vallomást tett a rendőröknek! - magyarázta Balázs, aki már olyannyira begörnyedt, hogy tisztára hasonlított a notre damei toronyőrre. - Elmondta hogy már évek óta dolgoznak a pesti maffiának és hogy éppen milyen ügyben is intézkedett itt Cegléden. Tudják, hogy egy Kormos Bence nevű fiút keresnek, kinek a fényképe láttán, mindenki tisztában volt azzal, és ki is tudták következtetni azt,  hogy bizonyára összekeverhettek vele téged, ugyanis elképesztően hasonlítotok egymásra. De most már vége! Megvannak a bizonyítákok, a vén tata beismerte, hogy a lánya, azaz Tejföl anyja volt a hunyó! Ő raboltatott el téged!

Bence ezután az ajkára harapott. Korántsem lepték meg őt Balázs szavai, hiszen mindezt a két órán át tartó autóút alatt, sikerült feldolgoznia valamelyest. Torkában keserű gombócokat érzett, lébai pedig már remegtek a fáradságtól, míg gyomrában valóságos dobriadó zengett, az éhségtől.

 - Éva elárult engem - sóhajtott Bence. - Pedig én beleszerettem!

Palotai Balázs nagyranyílt szemekkel meredt barátjára, Koncz Bencére. 

Ebben a nyakatekert, kiszámíthatatlan és igazságtalan világban, manapság már semmin sem lepődik meg az ember. Elvégre senki és semmi sem tökéletes, bár ennek ellenére mindenki ezt képzeli. Ám amikor az az ember, olyasvalamit hall, ráadásul a legjobb barátjától, melyet talán még a legnagyobb ellenségétől sem szívesen hallana, akkor bizony abban a pillanatban megáll körülötte az élet, s úgy érzi, hogy a szavak negatív energiaként áradnak testére. Ellentétben azonban Bencével, aki a gyalogosoktól hemzsegő, Rákóczi úti üzletsorok előtt állva, remegő kezekkel s lábakkal, tudta, hogy itt volt az ideje annak, hogy elmondja legjobb barátjának azt, amit már régóta el kellett volna mondania. Elvégre kivel a legőszintébb az ember, ha nem a legjobb barátjával?

Ráadásul ezekben a nehéz időkben, amikor úgy tűnik, hogy az ember bármit is tesz, szinte minden egyre nehezebb s a dolgok egymás után csúsznak ki a kezéből. 

- Te most komolyan beszélsz? - hallatszott Balázs nádszálvékony hangja. Egyébként, a majdnem két méter magas, hosszú barna copfos hajú focista srác olyan mély hanggal rendelkezett, amilyennel akár egy egész operettszínházat túl tudna énekelni. - Azt akarod mondani, hogy beleszerettél egy nálad 17 évvel idősebb nőbe?

Bence korántsem szabadkozott. Tudta jól, ez az igazság s ebben nem látott semmi olyat, amiért szégyenkeznie kellett volna. Sőt! Büszkén kihúzta magát, miközben az előtte s mögötte elsétáló gyalogosok szemrehányóan tekintenek rá, hiszen éppenséggel az egész járdát elállta egymaga. 

- Mondj amit akarsz, higgy amit akarsz, de akkor sem tagadom le az érzéseimet! - vonta meg a vállát Bence. - A fiú csontos arcáról, immár eltűnni látszott a feszültség. Néhány perccel ezelőtt pedig, élete legkínosabb beszélgetésén kellett hogy átessen, melyek rendesen nyomott hagytak, mint a lelkében, mint az arcán, ahol általában csak derüs mosolyt látni és nem lefelé kanyarodó ajkat és vörösre sírt szemeket. - Szeretem őt, igen! Ha idősebb nálam, ha nem! Az én szívem semmiféle olyan törvényt nem szabott ki melyet be kellene tartanom! Szabad ember vagyok, szabad érzelmekkel! Bátran merem vállalni azt amit a szívemmel érzek, s te barátom, nagyon is jól ismersz ilyen téren is! 

 - Igen, ha te valamit kitűzöl célként magadnak, akkor azt el is éred! - fejezte be a barátja helyett a mondatot Balázs, akinek hangjában egyszerre nyugtalanságot s némi elégedettséget is lehetett észlelni. - Hallgass ide Bence! Mégis miért éri meg ez neked? 

Bence, aki ezelőtt soha semmit nem gondolt komolyabban annál, minthogy meghódítsa annak szíve választottjának a szívét, immár a könnyeivel küszködve fordult Balázs felé, aki jócskán megrémült a patakban folyó könnyek láttán.

Oly különös, szinte már félelmet keltő, hogy Koncz Bence szívét, eddig egyetlen korához hasonló lány sem tudta megnyerni magának, s hihetetlen módon, egy 35 éves hölgy lett mondhatni a nyertes. Miközben tanácstalanul toporgott barátja előtt, elhatározta, hogy véget vet Bence egyszerű s mondhatni hirtelen jött fellángolásának, melyet vele ellentétben, barátja persze első látásra szerelemnek minősít. Persze nem gondolta, hogy ez olyan könnyen fog menni. Lebeszélni valakit arról, akihez erős érzelmi fonál fűzi, illetlen dolog, ám azzal is tisztában volt, ha ez így folytatósik, akkor Bence és a nála 17 évvel idősebb Éva közötti románcnak, beláthatatlan következményei lehetnek. Mivel már most is benne vannak, még ha nem is nyakig, de a vihar előtti csend már bekövetkezni látszott.

 - Bence tudod nagyon jól, hogy sosem szólnék bele az életedbe! - zárta össze a tenyereit Balázs, reménykedvén hogy győzködéseivel végül sikerrel jár. - Ám most az egyszer arra kérlek, hogy hallgass rám! A legjobb barátom vagy! 6 éves korunk óta ismerjük egymást, olyan mintha a testvérem lennél, ismerem minden mozdulatodat...

 - De a szívemmel akkor sem tudsz érezni! - szakította közbe fejcsóválva Bence, akinek mindkét arcféltekén száradt könnypatakok csillogtak. 

 - Nem érezni akarok a szíveddel, hanem segíteni rajta!

 - Ugyan miért? - csattant fel végül Bence, s váratlan dühkitörésével már olyannyira elrémisztette maga körül a gyalogosokat, hogy azok a  körbe körbe kerülgetést mellőzvén, inkább átmentek az út másik felére. - Az ég szerelmére, hallod te miket beszélsz? Meg akarsz változtatni? Aztán meg itt fecsegsz, hogy olyan, mintha testvérek lennénk? Akkor miért nem tudsz engem így elfogadni? Miért fáj az neked, ha én szerelmes vagyok? Miért éri meg nektek, vitát szítani egy olyan természetes érzelemből, ami teljesen normális egy fiú életében?

- Mert ez így nem működhet, Bence! - magyarázta neki Balázs, immáron elkeseredetten, mivel egyre jobban csak azt vette észre, hogy a szavai lepattannak Bencéről, akár a nyílvessző a vártorony kemény faláról. - Sosem állnék az érzelmeid útjába, de Bence, ha te 18 éves vagy, akkor gondolkodj is, 18 éves fejjel!

- Ebből elég, ezt nem hallgatom tovább! - emelte fel remegő mutatóujját Bence, miközben azt lehetett látni, hogy tőle méterekkel az ijedt gyalogosok egy nagyobbacska kört készültek felállni kettejük körül.

Balázs egyre nehezebben tudta kontrolállni az indulatait. Már azon botrányos szavak tolakodtak a torkában, melyeknek ha hangot ad, akár egyetlen pillanat alatt, képes lenne tönkre tenni egy életre szóló barátságot. Bencével már hiába való volt beszélni, a győzködések szó szerint leperegtek róla. Azonban, ha most feladja, akkor hatalmas kudarcot fog vallani, s egy igaz barátot márpedig nem akar elveszíteni.

Leszegte a fejét maga elé, miközben búsan pislogott a cipője orrára. Bárcsak lehetett volna más megoldást találni, ezeknek a borzalmas vitáknak a megelőzésére. Bárcsak egy kicsivel több felelősségtudat szorult volna Koncz Bencébe, s máris sokkal tisztábban láthatta volna a dolgokat. Így már nem maradt más választás, egy igaz barátság megmentésére. 

Ekkor Balázs felemelte a fejét. Nem figyelte a körülötte álló embereket, nem is idegesítette hogy szinte a fél város csak az ő vitájukat nézi, talán néhol még akad valaki, aki még videófelvételt is készít róla, most már csak egyetlen dolog lebegett előtte: Bence kizökkentése a hirtelen fellángolásából.

Amikor belenézett barátja vörösre sírt szemeibe, úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz benyúlt volna a mellkasába és megcsavarta volna a szívét. Bármi rosszat el tudott volna képzelni, de azt nem, hogy pont ő neki kell elkeseríteni Bencét, persze barátja érdekébe. Közelebb lépett hozzá, hogy ne kelljen hangosan beszélnie, s amikor megtette az első lépést, hallotta hogy az ismeretlenekből álló közönség is közelebb lépked feléjük. 

 - Nem hagytál más választást! - lihegte erőtlenül Balázs, miközben szemei előtt szinte lepergett mindazon boldog pillanatok egyike, melyeket mind Bencével élt meg, a kiscsoportos óvódás koruktól, egészen mostanáig. Hiszen lehet, hogy pár másodperc és ezek a pillanatok már csak egy veszni látszó barátság szép emlékei maradnak. - El kell hát mondanom valamit a te szerelmedről! Csak arra kérlek hogy hallgass meg! Ha befejeztem, szidhatsz, dühönghetsz, nem fogok védekezni! 

Bence azonban időben kimutatta jelét annak, hogy ez a beszélgetés egyáltalán nem fog odáig fajulni, ameddig barátja gondolja és amitől rettenetesen félt.

 - Haver, haver, nyugi! - tartotta maga elé a tenyereit. - Itt hagyjuk abba jó? Remélem megérted, ha azt mondom, hogy ennyi feszültség elég volt erre a napra! Figyelj, engem emberrablók ütöttek-vágtak, maffiózó lánnyal kavartam, vérszomjas kutyák és kurvák elől menekültem és végül pedig farkasszemet néztem Alfonzzal a maffiafőnökkel! Elég volt! Ne haragudj, nem ismerek magamra, nem akartam kiabálni veled, de bevallom jól esett most kiállni az érzéseimért! Igen, beleszerettem Évába aki akár az anyám is lehetne, de bazdki, elraboltatott, átvert és a pofámba röhögött, szerinted ezek ellenére még ragaszkodom hozzá? Még szép hogy nem!

Balázs látszólag megkönnyebbült barátja vallomását hallván, s lejjebb eresztette vállait.

 - Akkor jó! - majd az inge ujjába törölte a vita alatt leizzadt homlokát. - Nagyon sajnálom ami veled történt pajti! Tényleg, kész katasztrófa ami veled történt! De erről majd beszélünk még később, este egy sör mellett, most viszont beviszlek a rendőrségre apámhoz, mert felvennék a vallomásod!

Bence bármely ellentmondás nélkül bólintott.

 - Rendben, mehetünk! Ja és pajti! Köszönöm, hogy még mindezek ellenére is mellettem állsz!

Balázs a vállait vonogatta és könnyelműen vigyorgott Bencére.

 - Ne hülyéskedj! Te veled történtek rossz dolgok, nem te tettél rosszat másokkal! 

Azzal mindketten elindultak sétálva a járdán, s a legalább tíz másodpercig tartó csend után, végül Balázs érdeklődve meredt barátjára.

 - Azért van valami, amiért megérte neked ez a nap?

Bence nem sokat várt a válasszal.

 Egyértelmű volt a számára, hogy mégis mi lehetett az, amiért nem bánta meg maximálisan ezt a napot. S ezt pedig csakis egyetlen személy jelentette, akit még a borzalmas tettei ellenére sem tudott kiverni a buta fejéből. Kira volt az. 

    Még mielőtt azonban kimondhatta volna a lány nevét, váratlanul arra lett figyelmes, hogy a jobb csuklójától, hirtelen megválik a karmacérna. Az alaposan felkötött kis ajándék, most egyik pillanatról a másikra kioldozódott a csuklójáról s lassú széltáncot eljárva közelítette meg a járdát, míg végül szép óvatosan lefeküdt rá. Bence megtorpant és egy darabig értetlenül nézett maga mögé. 

 - Mi a baj? - kérdezte tőle Balázs, aki barátja tekintetének az irányába nézett. - Mit nézed annyira? Az csak egy madzag!

Bence szívét jóleső melegség borította be. Igaz, erre oly sokat kellett várni, s még maga sem gondolta volna, hogy ezt megérheti egy ilyen irgalmatlanul kemény napon, de végül sikerült. Megoldódott egy problémája.   S tisztában volt azzal, hogy ez a probléma, azzal hogy megoldódott, most véghez is kell vinnie.  

   Vissza kell mennie Kirához!