Az autószerelő műhely hátsó ajtaja, egy hosszú folyosón át, a villa fő konyhájának az előkészítő termeibe vezette a fiatalokat. Az egymás mellett elhelyezkedő helységekben, szerencséjükre senki sem tartózkodott. 

    Bence élete első csókjának a mámorában égett, miközben Kira úgy húzta őt maga után, akár egy darab szatyrot. A fiú nem győzte egymás után venni a levegőt, úgy érezte hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. Egy ilyen erős jellem, cserfes lány, aki képes önszántából csak úgy besétálni mások csapdájába és mégis ilyen lágyan csókol, maga a csoda! Ahogy ráült Bence combjaira, majd vékony karjait a fiú tarkója köré fonta, akaratos szándékkal magához húzta és megcsókolta, ezzel teljesen más oldalát mutatta a fiúnak. 

   A hosszan tartó bolyongást követően, a konyhán és a különféle előkészítő termeken át haladva, egy magas felfelé vezető lépcsőn keresztül a személyzeti szobákhoz közeledtek. Felérve a két oldalt sorakozó ajtókat látván,  nem lett volna meglepő, ha legalább ötven vagy annál több létszámú lenne a lakosok száma. Miután a harmincadik ajtót is elhagyták, Kira a jó néhány méterebb odébb lévő, negyvenkettes számú ajtóra mutatott. 

 - Az lesz az! Ott tartják fogva Viktort!

 - Biztos vagy benne? - kérdezte Bence, mire a lány határozott bólogatással válaszolt.

 - Egészen biztos! Elmondom mi lesz! Berúgom az ajtót, fogjuk Viktort és kihozzuk!

Bence értetlen arckifejezéssel ízlelte az eddig hallottakat.

 - Na és mi lesz az őrökkel?

 - Miféle őrökkel? - méltatlankodott Kira. - Ez nem egy amerikai akciófilm Bence, odabent az ég világon senki sem őrzi Viktort!

Bencét azonban egyáltalán nem sikerült meggyőzni. 

 - Szerintem én miattad fogok meghalni! - jegyezte meg a fiú, majd arca hirtelen komorrá változott, amikor odalentről egyszerre több láb dobogását hallották, méghozzá felfelé közeledni.

 - A francba, a nyomunkban vannak! - dühöngött Kira, majd jobbra-balra kapkodván a fejét, próbált menekülési utat tervezni. A lábdobogások zaja már kezdett egyre jobban hallatszódni, ami azt jelentette hogy az ismeretlen üldözők csupán néhány méterre lehettek tőlük. 

   Végül megragadta Bence grabancát, míg a másikkal kinyitotta a harminckilences számú ajtót, s azon át belökte a fiút. Ő azonban nem ment utána. Amint becsukta Bence után, szédületes iramban rohant az őt üldöző férfiak elől.

  Bence alig tudott magához térni.

 A lány olyan erőset lökött rajta, hogy nem csak beesett a szobába, hanem jóformán egy látványos szaltóval ért földet.   Amikor kinyitotta a szemeit, még félig meddig csillagokat látott de tenyereivel kitapintotta a finom vörös szőnyeget, ami nagy arányban terítette be a szobát. Sokkal inkább nappalihoz hasonlított, legalábbis a félkör alakban elhelyezett rekamié és a középen lévő üveges tetejű asztal látványa emlékeztette Bencét. 

 - Odanézzetek lányok! - csendült fel egy lelkes női hang a fiú háta mögött. - Nem hiszek a szemeimnek! 

  Bence olyan lassan állt talpra, majd még annál is lassabban fordult a hang irányába, amilyen lassan csak tudott.   S amikor a szemei előtt, egyszerre három gyönyörűszép hölgy tündöklött, méghozzá félig áttetsző hálóingben, egy pillanatra úgy érezte, hogy a mennyországban van.   Végtére is lehetséges hogy ekkora zuhanást nem élt túl, s felkerülvén a másvilágra, egy fekete, egy vörös és egy szőke hajú bombanő részesíti őt a meleg fogadtatásban. Ahogy ott álltak a mellkasukra szorított kezükkel és a reménysugártól megcsillanó gyönyörű szemükkel, úgy tűnt, mintha egész életükben csak Bencére vártak volna.

- Hiszen ez Bence! - mutatott a megszeppent fiúra a közepes magasságú, festett vörös hajú nő, akinek a korát tekintve, talán egy idős lehetett Évával. - Pont a mi szobánkban!

 - Szerintetek mit csináljunk vele? - kérdezte a látszólag legalacsonyabbik és egyben legfiatalabbik lány, akinek a hosszú szőke haja csodálatosan bomlott rá mindkét vállára.

Még mielőtt végleg elvakította volna a vele szemben álló perverzebbnél perverzebb gondolatú nők iránti félelme Bencét, hirtelen eszébe jutott, hogy a szeme alá festett tetoválás és a furán beállított hajának köszönhetően bizonyára összekeverhették őt azzal a Bencével, aki valójában ebből a házból azaz sokkal inkább villából szökött meg.

 - Végtére is fél Magyarország őt keresi - lépett elő a legmagasabbik hölgy, kinek fekete haja s annál még feketébb tekintete oly mélyen ásta be magát a fiú rémült szemeibe. - Nekünk pedig nem kötelező azonnal jelenteni az apjának, főleg ha a fiúcska önszántából tette be a lábát a mi szobánkba! 

- Elnézést! - kiáltott fel Bence, kinek a hangjában csak úgy hintázott a félelem. - Megtudhatnám hogy kik vagytok?

   Erre a három hölgy értetlenül nézett egymásra.

  Még mielőtt azonban végleg lehúzták volna magukról a melltartójukat, mindhárman hangos nevetésbe kezdtek, ami úgy szintén egyszerre történt meg.    Ezek szerint roppant imádnak egyszerre cselekedni, bármi is legyen az, amit éppen csinálnak.    A hölgyek hosszas nevetése után, a fekete hajú hölgy szólalt meg elsőként, aki a kezével intett a barátnőinek, hogy hallkuljanak el. 

 - Olyan édes vagy, amikor eljátszod az ártatlant! Közben meg egy nagyképű, önimádó kis pöcs vagy! Sebaj, elmondjuk mi azért újra meg újra hogy kik vagyunk, azon ne múljék! Én vagyok Alíz, ez a vöröske itt mellettem Gina, és végül ez a tizenéves kis csitri pedig Viktória, aki mindössze tíz volt, amikor elveszítette a szüzességét!

 - Tehát magyarán apád kurvái vagyunk! - jelentette ki Viktrória, miközben Bencére kacsintva, pikánsan az ajkára harapott.